horoszkóp
shutterstock 603284075

Ha én tudtam volna, hogy ő ezt zaklatásnak hiszi...

2019.08.19. 13:13

Soha nem voltak igazi barátaim, a szerelemben se volt szerencsém soha, ha valami bajom volt, soha nem mondtam el senkinek, magamba fojtottam és kész. Mindig azt mondtam, majd lesz valahogy.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Ez a bevezető elég pontosan megadja az alaphangot az egész következő levélhez, amit Ronald álnevű olvasónktól kaptunk, és akinek a történetével kapcsolatban két dolgot szeretnénk kiemelni itt a bevezetőben. Egyrészt különleges ez a levél, mert a kapcsolat, amiről szó van, itt a Velveten, a Randiblogban indult, mert korábban már közöltünk egy levelet Ronaldtól. Akkor nem ezen az álnéven szerepelt ő, de valaki írt neki egy üzenetet, mi pedig összekötöttük őket.

Másrészt Ronald most egy olyan pontra érkezett ebben a kapcsolatban, amin nem igazán tud túllépni egyedül, és segítséget, illetve tanácsot kér. Amint azt a címnek választott idézetből már lehet sejteni, a zaklatással kapcsolatos a kérdése, de hogy a részletek mik, azt természetesen nem mondjuk el itt Ronald helyett – megírta ő nagyon pontosan a dolgot az alábbi levélben. Ha önnek van tapasztalata a témában, illetve ha vannak válaszai Ronald kérdésére, kérjük, írjon nekünk mailt! A címet az alábbi dobozban, illetve a poszt legalján találja.

Itt a címünk, klikkeljen és már írhat is!
r˄ndi@m˄il.velvet.hu

Egyszer írtam a Velvetre, és egy lány visszaírt, és majdnem egy évig irkáltunk naponta több óra hosszát. Én teljesen a padlón voltam, de ő segített. És akkor ahogy kezdtem egyre jobban megismerni, nagyon megkedveltem. Ő is csak állandóan panaszkodott meg én is, hogy milyen szar életünk van. Én állandóan avval voltam, hogy törlöm magam a Facebookról, de ő mindig meggyőzött, hogy ne töröljem magam.

Aztán meg egyszer hülyeségből 1 hétre tiltottam, mert néha elgondolkoztam azon, hogy mi a szart is akarok én ettől a csajtól, mikor tíz évvel idősebb voltam nála. Utána visszaírtam neki, de már válasz nem volt egy ideig. Utána meg néha visszaírt, de az már nem volt az igazi. Egyszer meg csak azt mondja, fejezzük be. Megkérdeztem, miért, a válasz, hogy ő már nem bírja idegileg, de megkérdeztem, hogy mit nem bír idegileg, arra meg nem kaptam választ még most se. És még mindig ez a bajom, hogy pár kérdésre még mindig keresem a választ, de nem válaszol.

De amiket ő nekem leadott sztorikat, hogy miken ment keresztül, nagyon megsajnáltam. Meg se tudnám magamnak bocsátani, ha lenne vele valami. Mindig panaszkodott, hogy nincsenek barátai, én megfogadtam, akárhogy is alakul a szar életem, rám mindig számíthat. Úgy, hogy ő befejezte, de én sajnos nem. Minden hónapban írtam neki négyszer, mi van vele, de soha nem válaszolt, ahogy mentek a hónapok, mondtam, szarok rá, ha én őt nem érdeklem, akkor mindegy, de az a baj, hogy ember vagyok érzésekkel, négy hónapig nem írtam neki.

De utána nekem is a családban gondok kezdtek lenni, már nem nagyon bírtam idegileg, hogy senkivel nem tudtam megbeszélni. Mély depresszióba estem, mi lesz, ha őt is elveszítem, mert ő is hajlamos mindenre, és elkezdtem ezen agyalni, de kapóra jött a szülinapja. Írtam neki, felköszöntöttem, de válasz nem jött, úgyhogy elkezdtem írogatni neki. Naponta két üzenetet írtam neki, leírtam neki az életem, hogy mi történt velem egy év alatt, azt elolvasta mindig. Az utolsó üzenetnél megtettem fel neki kérdéseket, hogy mégis mi van vele.

Meg is kaptam a válaszokat rendesen, hogy zaklatom, meg hogy rohadtul elege van belőlem. Meg hogy mi közöm neki az ő életéhez. Ez egy kicsit rosszul esett, mikor csak az érdekelt volna, hogy mi van vele. Úgyhogy nem is nagyon érdekelt az a szó, hogy zaklatás, mondtam magamban, hogy eszemben sincs zaklatni őt.

Utána nem is zavartam őt egy hónapig, mert úgyis tudtam, hogy egy hónap múlva lesz arra utam, amerre ő lakik, elmegyek hozzá és megbeszélem vele. Vittem neki csokrot, de nem volt otthon, mondtam, is ezt elcsesztem. Írtam neki, hogy megtalálta-e a csokrot, de még arra se kaptam választ, úgyhogy megköszöntem neki, hogy milyen rendes. Úgyhogy én is unalmamban belemélyedtem a zaklatás szó értelmezésebe, hogy pontosan mit jelent, de amit olvasok róla, remélem, hogy nem komolyan gondolta, mert ő lenne az utolsó, akinek ártani tudnék.

Ezt csak azért írtam le, mert úgyse olvassa már az üzeneteimet, és remélem, hogy ezt elolvassa, és egy nagy bocsánatot akarok tőle kérni. Ha én tudtam volna, hogy ő ezt zaklatásnak hiszi, akkor megírhatta volna hamarabb is, nem vagyok értetlen. Most az lenne a kérdésem, ha egy embernek ismerem az egész életét, hogy mennyit szenvedett, és csak egyedül én tudom, hogy min ment keresztül, nem az lenne a dolgom segítsek neki? Vagy már zaklatásnak minősül, ha ő nem akarja, hogy ráírjak…? Várnám a tanácsokat, hogy mi a teendő.”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!

Hozzászólna? Írjon nekünk Facebookon!
Ha én tudtam volna, hogy ő ezt zaklatásnak hiszi...

Olvasónk a Velveten keresztül került kapcsolatba egy lánnyal. „Teljesen a padlón voltam, de ő segített” – írja. De azóta sokat változtak a dolgok.

58 · Aug 19, 2019 01:13pm Tovább a kommentekhez
Facebook Comments