Ahányszor mondják neki, hogy legyen velem, dafke akkor sem fog velem lenni

Szoktam olvasni a cikkeket, amik megjelennek, sokszor merítek erőt belőlük. Ma viszont egy olyan behatás ért, amit már nehezen tudok egyedül feldolgozni, gondoltam megírom. Ha nem rakjátok ki, az sem baj, de úgy érzem ki kell adnom magamból. Ha küldtök válaszokat/segítséget, azért már több, mint hálás leszek! Történetemben nem nagyon lesz szó szexről, úgyhogy, aki kizárólag ezeket a témákat keresi, töltse az idejét hasznosabban az alábbi novella olvasása helyett.

Azért túl messzire annak sem kell mennie, aki szexszel kapcsolatos sztorikat szeretne olvasni, mert pont a múlt hétvégén közöltünk egy ilyen levelet, de ma következzen Brendon álnevű olvasónk története, amelynek a bevezetőjét ön már el is olvasta, és amely valóban nem tartalmaz semmi szexszel kapcsolatosat. Egy kialakulóban lévő, sokszor átformálódó viszonyról van benne szó ehelyett, és a levél többek között pontosan attól nagyon érdekes, hogy Brendon leírja, miként lépett a kapcsolat az egyik fázisból a másikba.

A dolgok azonban egyáltalán nem a kedvező irányba folynak jelenleg, úgy tűnik, a kapcsolatban részes két fél közül egyik számára sem. A lány azonban mégsem tesz meg egy fontos lépést, és Brendon pont ezzel kapcsolatban fordul a Randiblog olvasóihoz. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehetne továbbmozdulni erről a holtpontról? Olvassa el Brendon levelét, aztán ha van kedve, írjon egy választ a Randiblog alábbi e-mailcímére! De ha ön inkább saját történetét írná meg szívesen, természetesen ennek sincs akadálya, ebben az esetben is írjon nyugodtan bármikor!

„Az egész 4 éve kezdődött, amikor elkezdtünk egy helyen dolgozni. Pozíciónkból fakadóan sok munkánk volt együtt, sőt én is tanítottam be. Neki akkor már volt egy 4 éves kapcsolata (olyan szerelem első látásra jellegű, utána inkább megszokás), de ez nem is zavart, mert én nem tekintettem úgy rá, házinyúlra nem lövünk alapelven, sőt, mondjuk úgy, nem is volt túl gördülékeny a kapcsolatunk. Ő próbált barátkozni, ismerkedni, én meg eltaszítottam, bunkó voltam, csak a munka lebegett a szemem előtt. Fél évbe tellett, mire rájöttem, hogy nekem ő mégis kell! Ehhez közrejátszott az is, hogy folyton arról beszélt, hogy mennyire rossz a jelenlegi kapcsolata, meg az is, hogy megláttam benne a szépet és jót. Mérlegeltem picit, majd egyszer elhívtam randizni. Nemet mondott. Innentől kezdve, mint az 5 éves, akinek megtiltják, hogy csokit egyen, úgy viselkedtem. Kellett az a csoki, na!

A következő periódus szintén fél évig tartott, én már más pozícióba kerültem, ő a régi munkánkat végezte. Elhatároztam, hogy nem adom fel, megmutatom, hogy igenis tudok szerethető lenni. Elkezdtem segíteni neki a munkában titokban, sokszor beszélgettünk, de persze csak a munkahelyi chaten. Amint kitette a lábát az épületből, tabuvá vált, ne hívjam, ne írjak, ne keressem, mondván, a pasija olyan turkálós típus, mindent megnéz féltékenységből. Próbálkoztam mindennel, időközben ők vagy háromszor szakítottak – tartva bennem a lángot – de csak nem akart semmi alakulni. Fél év után felmondott és megszűnt létezni.

Én teljes letargiába estem, hogy hogy hagyhattam elmenni, hol rontottam el, mit kellett volna csinálnom? ...de végülis arra jutottam, hogy jobb ez így, egy futó kaland volt, és különbenis, rengeteg időmet elvette, és nem tudtam koncentrálni a karrieremre. A következő egy évben nem nagyon beszéltünk, ha szembejött a Facebookon, én csak röhögtem egyet, és különböző erőteljes egyszavas negatív jelzőkkel illettem magamban. Néha írt a céges címemre, hogy mi újság. Ezekre én nem szívesen válaszoltam, mert tudtam, hogy ő ezt baráti jelleggel teszi. Én pedig nem akartam a barátja lenni, van elég barátom. Össze voltam törve.

Aztán amikor egy másik futó szerelem miatt csalódtam, írtam neki. Semmi lényegeset, csak egy karácsonyi köszöntést – tudtam, hogy fontos neki. Nem is kerítettem nagy feneket a dolognak, visszaírt, beszélgettem vele, nem bújtam falak mögé. Jó volt. Később ő is írt, elkezdtünk egyre többet beszélni – ezúttal Facebook chaten, majd telefonálni is elvétve, nem sokkal később pedig rendszeresen órákat. Furcsállottam is, hogy hol van ilyenkor a kíváncsi pasija. Kiderült, hogy egyre rosszabb a kettőjük közötti viszony, úgymond velem foglaltatja el magát esténként. Habár semmi fizikai vonzódás nem volt a részéről, jól esett neki, hogy valaki olyannal beszélgethet, aki intelligens témákat tud feldobni, véleménye van, kedves, és segítőkész – ami eddig hiányzott az életéből. Én megfogadtam, hogy megtartom ezt a stratégiát, mert ez vált be eddig a legjobban: kedves leszek, mintha a barátja lennék, de közöltem vele, hogy továbbra sem akarok az lenni, a szándékaim változatlanok. Megegyeztünk.

Az elkövetkező hosszú időszakban egyre közelebb kerültünk egymáshoz, naponta többször beszéltünk, mindent megosztottunk egymással, találkozgattunk is, néhány programra elmentünk közösen. Néha felhoztam a kapcsolat témát, az már világos volt, hogy a pasijával nem fogja bírni sokáig. Ő felsorolta, hogy hány másik jelentkező van, és sajnos jelenleg ők prioritást élveznek... Áucs. Sebaj, kitartó vagyok. Később ezek lemorzsolódtak, mert a pasiját nem dobta ki, ők meg csak úgymond alkalmi partnert kerestek, nem voltak komolyak a szándékaik. Később eljutottunk oda, hogy azt tudta mondani, hogy logikusan mindenképp én lennék a megfelelő partnere, hiszen mindenben megértem, mindenben segítek, támogatom, ott vagyok neki jóban, rosszban... de sajnos ez nem egy excel-képlet elvén működik, neki hiányzik a rózsaszín köd, és bár a jelenlegi kapcsolatában ez csak régen volt meg, mégis inkább azt tartaná meg, hiába szar. Ekkor én már annyira megszerettem, hogy tudtam, ezt már nem csak magamért csinálom. Sokkal fontosabb, hogy ő boldog legyen. Kitartóan, végtelen türelemmel fogtam neki a következő időszaknak.

Most ott tartunk, hogy szerinte a lelki társa vagyok, bevallja, hogy a kapcsolata gyakorlatilag nem létező, éppen „építi le”. A családjával, barátaival (mind a kettővel, ami van) jóba lettem, mindenki megkedvelt, mindenki azt akarja, hogy én legyek a társa. Ez az elején még jól esett, éreztem, hogy tárt karokkal várnak, tartozhatok valahova, azonban később rájöttem, hogy ez inkább hátráltat, mint segít. Sajnos itt belőle is előjött az 5 éves, és ahányszor azt mondják neki, hogy legyen velem, dafke akkor sem fog velem lenni. Továbbra is rengeteget társalgunk, viszont egyre inkább csak online/telefonon. Ma közölte velem, hogy így úgy tudja érezni, hogy baráti a jelleg, de mindig, amikor találkozunk, csak arra tud gondolni, hogy ez egy randi, amire még nem áll készen.

Itt persze én is hibás vagyok, mert nem adtam meg neki a kellő időt, hogy eljusson arra a pontra, hogy ebből ne legyen probléma. Mégis azt érzem, a türelmem véges – 4 év után is –, és egyszer már nem fogom elviselni, hogy a szemem előtt teszi tönkre az életét. Viszont képtelen vagyok véget vetni ennek, mert félek, ha én sem vagyok itt, akkor megreccsen. És én is. Itt többről van szó, mint egy jellegtelen fellángolás, de ez szerintem az írásomból érződik is. Voltak időközben próbálkozásaim más lányokkal, egyik sem tudott meghatni, vagy én meghatni őt. Nagyon nehezen kerülök egy hullámhosszra valakivel, és ez nekem elvárás egy kapcsolatban. Nála ez megvan.

Nem tudom azonban, mit tegyek. Nem az érdekel, hol rontottam el, mert azt bármelyik utólag-okos-kapitány megmondja, de megoldást nem kínál. Én a jelenben élek, és a jövőben. Arra szeretnék rájönni, hogy hogyan segítsek neki, hogy tényleg boldog tudjon lenni, hogy rájöjjön, én nem csak egy jófej haver vagyok, hanem az, aki már lassan jobban ismeri őt, mint ő saját magát. Hogy hogyan tudom lebirkóztatni vele azt a falat, amit réges-rég felhúzott, és nem hagyja emiatt, hogy az élet ezen területén is bizonyítsak. Küzdő típus vagyok, nem szeretek a hátsómon ülni, de jelenleg úgy érzem, nem enged tovább. Pedig valahol mélyen ő is tudja, hogy így kellene lennie. Jó lenne tudni azt is, hogy miért ragaszkodom egy ilyen lehetetlen emberhez. Azt is, hogy miért kell neki még mindig a szar, amikor itt van a tökéletes jó?

Ez volna a történetem extraröviden. Jöhet bármi konstruktív, de a „csak kihasznál”, „friendzoned”, és „hagyd a fenébe” jellegű kommentekből köszönöm szépen, nem kérek, hallottam már eleget.”