Ültem abban a kocsiban. Pontosan ott, ahol most az a nő ül

Általában azokat az leveleket részesítjük előnyben itt a Randiblogban, amiben olvasóink egyes szám első személyben mesélik el, hogy mi történt velük. Nos, ennek a névtelen beküldő által hozzánk eljuttatott sztorinak a főszereplője egy Alberta nevű lány, aki bár úgy szerepel a történetben, mintha egy harmadik személy lenne, de eléggé kézenfekvőnek tűnik, hogy ő maga a sztori szerzője is, ezért a beküldőnek is az Alberta álnevet adjuk. De persze lehet, hogy egy harmadik személyről van szó, ki tudja.

Szoktunk néha kivételképpen hasonlóan rendhagyó leveleket megjelentetni, szóval következzen akkor most is egy, bár ha az ember figyelmesen olvas, kiderül, hogy Alberta története annyira nem is rendhagyó, hiszen a témája olyasmi, amiről volt azért már szó párszor itt a Randiblogban: találkozás egy exszel. Ön is szívesen írna? A címünket az alábbi doboz tartalmazza, e-mailben várjuk a történeteket!

„Gyorsan suhant az autó, talán túl gyorsan is. Régebben szerette a száguldást, de most nem volt ínyére. Persze az is lehet, hogy máskor élvezte volna, de most valahogy nem.

Nem érezte jól magát a bőrében. Nem mintha a hétvége nem lett volna jó, de mégis folyton Bertalanra gondolt. “Tévedés volt vele kezdenem” – írta egyszer egy szemrehányó üzenetre válaszul, de már akkor is tudta, hogy ez nem igaz. Akkor és ott ezt akarta.

Nem mintha Albert nem lett volna kedves vele, de igazából csak azért volt vele, mert egy másik Albertre emlékeztette. Viszont Bertalan kúriája nem messze van innen, és ez most dühítette. Miért egyezett bele, hogy itt töltsék a hétvégét? Gondolhatta volna, hogy ez nem fog jól elsülni.

A kilométeróra százhatvanat mutatott és Albert hirtelen a fékbe taposott, ahogy az előzősávban utolértek egy fekete kombit, amint épp kikerült egy másik kocsit.

• A francért nem megy ez a majom! Menj már…!

– mérgelődött hangosan. Alberta hunyorgott, mintha nem látna rendesen, de ezt a kocsit kontaktlencse nélkül is felismerné.

• 147-re van állítva a tempomatja

– állapította meg tárgyilagosan. Aztán rájött, hogy ez nem volt túl jó ötlet…

• Honnét tudod?

– lepődött meg a férfi.

• Csak gondolom… 130 a sebességhatár, 150-től büntetnek, gondolom alatta állította be nem sokkal...

„Honnét tudom, honnét tudom?” – gondolta. „Onnét, hogy ő mondta. Mindig annyira állítja az autópályán. Ugyanis ültem abban a kocsiban. Nem is egyszer. Százszor. Pontosan ott, ahol most az a nő ül. Nem mintha nem lett volna már akkor is annak a nőnek a helye az ott, az anyósülésen. De azt mondta, soha nem hagyná el a feleségét. Mert szereti. És a gyerekeit sem tudná elhagyni soha.” És ezért Alberta is azt hazudta, hogy sohasem „járna” vele. Hogy ez „csak” szex. Mégis egyszer azt kérte attól a férfitól, mondja azt, hogy szereti. A férfi meglepődött rajta, de megtette. Mindig segíteni akart. Talán akkor is a kedvében akart járni, azért vágta rá rögtön, hogy „szeretlek”.

De aztán a lány valahogy megijedt tőle. Egy idő után úgy érezte, már tényleg szereti. „Miért nem mondtam soha, hogy hiányzik?” Amikor kívánta, akkor is csak úgy mondta a férfinak, hogy „kívánom!” (pedig tegeződtek), soha nem azt, hogy „kívánlak!”. Inkább sokszor mondta neki, hogy „too much” (túl sok) vagy. És amikor már magától mondta a férfi, hogy „szeretlek!”, többnyire nem válaszolt, vagy csak csendre intette: „ssssh!”. Mert a lány csak arra másik Albertre gondolt akkor. Még szex közben is.

De most, hogy meglátta a kocsiját, és benne őt és a feleségét… Hirtelen őrülten hiányozni kezdett. Feledte Bertalant, feledte Albertet.

Pedig így megy ez: egyik kocsiból kiszállunk, a másikba beleülünk. Talán nem kellene a régi kocsikra gondolni...”