A melegítő lecsúszott, elkezdte simogatni a vádlimat

Néha szoktam olvasni a történeteket, így tudom, hogy létezik ez a felület. A történetemet leginkább a saját feldolgozásom megkönnyítése miatt írtam meg.

A fenti bevezető tartozik Albertina álnevű olvasónk alább olvasható történetéhez. Ez a beszámoló, amint azt rendszeres olvasóink jól tudják, ezúttal is e-mailben jött az alábbi címünkre, és azon kívül, hogy Albertina számára megkönnyíti a történtek feldolgozását, hogy megírta nekünk az egészet levélben, egészen biztosan sokan lesznek, akik tanulságosnak találják majd elolvasni a következő néhány bekezdést.

Albertina, mint sokan őelőtte, egy kapcsolatának a történetét meséli el nálunk a kezdeti összeismerkedéstől, flörttől kezdve egészen a szakításig. Az ismerkedésre, amint arra a címnek választott idézet is utal, egy edzőteremben került sor, de többet nem árulunk el előre a történtekből, innentől kezdve Albertináé a szó! Aztán pedig ha van kedve önnek is mesélni egy kicsit, kérjük, írjon nekünk ön is!

„A történet 2+1,5 év története.

Egy sérülés miatt erősítő edzésre kellett járnom (ez most is szükséges), az orvos javasolt is egyet. Ez csoportos edzés, de mielőtt csatlakoztam volna a csoporthoz, felzárkóztató tréningeket kellett vennem az edzőtől, hogy ne nagyon lógjak ki a csoportból. A felzárkóztatás alatt már voltak a gyakorlatok, ahol a beállítása alatt simogatások voltak (vagyis pl. a kéz végigsimítása), amire reagált mind a kettőnk szervezete, neki felállt a kezén a szőr, nekem is, csak az ugye kevésbé látványos. Ekkor az edző meg is jegyezte, hogy működik a kémia, ennek nagyon örül. Én spec. leginkább a feladatra figyeltem, mert súly volt a kezemben, és mert féltem egy újabb a sérüléstől (az eredeti sérüléssel a redőnyt nem bírtam felhúzni).

Volt, amikor a bemelegítés alatt (kb. az 5. alkalom lehetett) azzal fogadott, hogy, hogy ő nem tehet az érzéseiről, és neki nincs sok pénze, mert ő csak egy edző. Megdöbbenve hagytam abba a gyakorlatot, hogy ezt most nem értem, és ez most itt kicsit sok (!), de szerintem nem fontos, hogy kinek mennyi pénze van, hanem, hogy milyen ember, és ha szereti a munkáját, akkor szerencsés, mert azt csinálja, amit szeret. Gondoltam, rossz napja van, valaki mondott neki valamit, amitől kevésnek érzi magát.

Volt, hogy felfelé kellett tolni lábbal és korrekciózta a lábam tartását, de a melegítő lecsúszott a térdemig, ekkor elkezdte simogatni a vádlimat. Ekkor számomra beszűkült a világ, csak őt láttam (szóval tényleg működött a kémia), de amikor elindult feljebb a keze, akkor szóltam, hogy szerintem most már jó lehet a pozíció. Ekkor hátrébb ment, és azt mondta, hogy többet ilyet ne csináljak, mert ez neki nagyon nehéz volt. Ekkor picit meg is ijedtem. (Mit ne csináljak?)

Egy gyakorlatsor közben azt mondta, hogy „nem nézel férfinak”... Mivel a telefon folyamatosan a kezében szokott lenni, nyomkodja, ott nézi az időt is, megálltam és néztem rá, de nem nézett fel... Nem tudtam eldönteni, hogy most ez nekem szólt-e, vagy csak valaki csetelésére reagált hangosan, mert továbbra is lefele nézett a telefonra, így, mivel csipogott az időzítő, belekezdtem a következő feladatba.

Ezek az esetek mindig így történtek, vagyis edzés közben mondott valamit, amik mindig fáziskéséssel jutottak el az agyamig, mivel épp gyakorlatot csináltam, plusz a telefonját nézte, bizonytalan volt, hogy egyáltalán nekem szólt-e vagy sem. Egyszer, amikor azt mondta, hogy én őt kegyetlennek tartom, akkor épp, hogy csak belekezdtem a feladatba, így rögtön meghallottam és ránéztem (cseppet kiakadva), és közben rögtön tettem le az eszközt, akkor szólt, hogy nehogy abbahagyjam. Mondtam, hogy ezt most beszéljük meg, de nem akarta, elkezdett elmenni, úgy kértem, hogy álljon meg (mondjuk valahol vicces is lett volna, hogy a szűk teremben „üldözöm” körbe-körbe), de nem tudtuk megbeszélni, mert nem szólalt meg. Mondtam, hogy ez nem igaz, én nem gondolom annak, de ezt miből gondolja. Nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. Patthelyzet alakult ki.

Átkerültem a csoportos edzésre, és előtte kiderült, mert megmondta, hogy van barátnője. Ezen én kiakadtam, de elfogadtam, ez van. A csoportos edzés közben továbbra is voltak simításos korrekciók (amikor nem csak beállítja a kezet, hanem beállítás után még végig simítja az egész kart), ami nagyon jól esett, viszont, mivel barátnője van, kértem, hogy ezt ne csinálja. Mert egy ilyen korrekciónál ilyeneket suttogott az ember fülébe, hogy bárhová utánam jönne, mindig itt lesz nekem. Teljesen összezavart, ezért kértem is, hogy beszéljük meg, mert én össze vagyok zavarodva. Amire azt mondta, hogy neki ez nem fér bele az idejébe. Közben ment a flörtölés az edzéseken. Majd szakított a barátnőjével.

A csoportos edzéseken volt, hogy valaki a csoportból odajött, és mondta nekem, hogy a pénz nem minden. Nem értettem. De korábban mondtam neki, hogy nekem a pénz, a kor (fiatalabb nálam) nem számít, csak maga az ember, hogy milyen. Hiszen, ha nem jó az ember, akkor lehet bármennyi pénze és lehet bármilyen korú, az illetővel lehetetlen a boldog élet.

Vagy edzés előtt beszéltem vele, és utána ment oldalra köszönni az edző barátjának, aki kérdezte, hogy miről beszélgettünk, és ő azt mondta, hogy fogalma sincs, mert csak arra gondolt, hogy meg kellene csókolni, ezért most kimegy, lehűti magát. Ezek után megint kértem, hogy beszéljünk, mert még mindig össze vagyok zavarodva, jó lenne tisztázni az érzéseimet. Továbbra se ért rá és azt írta, hogy csak akkor menjek vissza, ha az érzéseimet rendeztem. Ezzel nagyon nehéz volt mit kezdeni, mert a flört megmaradt, +1 edzésre is elkezdtünk járni, ami leginkább csak akkor volt megtartva, ha én is mentem, ha nem tudtam menni, elmaradt.

Volt, hogy kiadta a feladatot, és utána kiment a kocsihoz, mert kint felejtett valamit. Akkor rögtön jött hozzám egy lány és kérdezte, hogy mit mondtál neki és ma még vissza fog jönni? Mondtam, hogy semmit se mondtam, mindjárt jön, csak a kocsiban felejtett valamit.

Picit úgy éreztem, mintha a „saját filmemben” lennék, ami nem kevesebbről, mint az életemről szól, és amiben én lettem a gonosz, de ugyanakkor nem vagyok aktív részese a saját életemnek, hanem csak kívülálló nézője.

Ez picivel több, mint 1 év történése. A következő évben összejött valakivel, összeköltöztek, eljegyezte, és össze is házasodtak. Én az eljegyzéstől már nem járok hozzá. Ez azért is nehéz, mert amíg odajártam, a flörtök megmaradtak az új kapcsolatának a kezdete ellenére is (volt, hogy edzőtárs szólt rá, hogy ne flörtöljön, amire azt mondta, hogy de szeretem).

Amiért is írtam ezt az egészet, az a nehéz feldolgozás miatt van. Egy összegyűrt és a földre ledobott papírfecninek éreztem magam. Mások is jártak már így, de nem tudom, hogy akik ezt csinálják, mennyire vannak tisztában a cselekedeteikkel. A feldolgozása hihetetlenül nehéz, mert olyan embernek ismertem meg, akivel szeretnék együtt élni és közösen gyereket nevelni. A történtek alapján az érzéseim nekem is hihetetlennek tűnnek, hogy ez egyáltalán, hogyan alakulhatott ki.

Nekem a feldolgozásban az okozott előrelépést, hogy a párja és a családja szélsőséges radikális nézeteket vall, amit nyíltan vállalnak is. Ezek az elvek ellenkeznek az én alapelveimmel, és ami miatt ez elsőre nehéz volt nekem, az az, hogy, amikor rájöttem, hogy úgy nem tud két ember együtt élni, hogy az alapelveik különbözzenek, tehát ő teljesen más ember, mint amilyennek mutatta magát. Márpedig a beszélgetéseink alapján az alapelvei nem tértek el az enyémtől, és arra kellett rájönnöm, hogy az az ember, akibe beleszerettem, effektíve nem is létezik. Így a feldogozása, „elengedése” is nagyon nehéz, mert hát nem is létezik az az ember. Egy fantomba lettem, és azt hiszem vagyok is szerelmes (mert ha rágondolok, elmosolyodok).

Azt az embert, aki lehet (!), valójában kedvelni se tudom, és itt van a bökkenő, nincs biztosíték arról, hogy csak ilyen vagy csak olyan... Vagy egy kaméleon...

Az egész feldolgozása sokkal könnyebb lett volna, ha meg tudtam volna beszélni vele, nem csak akkor, amikor kértem, mert össze voltam zavarodva, hanem akkor, amikor eljöttem, és megírtam neki, hogy miért nem fogok menni. Amire csak annyit válaszolt, hogy véletlen volt az egész, ha ez rendesen meg van beszélve, akkor maga a továbblépés sokkal könnyebb lenne. Mert az volt egy kemény 1,5 év, amikor csak magamra haragudtam, és hibáztattam magam az egészért, és ezért olyan vakmerő dolgokba belementem, sporttal vezettem le a frusztrációmat, hogy csak a szerencsének köszönhető, hogy nem sérültem meg (persze ebben benne van az is, hogy az utolsó pillanatban fékezi magát az ember).

Most már rá haragszom (ez az én szempontomból sokkal egészségesebb), arra, ahogy viselkedett, hogy nem volt képes leülni és megbeszélni, ahogy kértem, és mert nem az az ember, akinek mutatta magát. De mivel nem lett rendesen lezárva (legalábbis az én részemről), plusz bónuszként ilyenkor az ember önbecsülése is összetörik, így nehéz továbblépni. Ami kifejezetten zavaró, hogy a korábbi nyitott énem eltűnt, nem bízok az emberekben, emiatt is nehéz új kapcsolatot létrehozni, a meglévőket fenntartani, és itt nem csak szerelmi kapcsolatra gondolok. Az írásom lényege az lenne, hogy ha adott a lehetőség egy szituáció tisztázására, bármennyire is kényelmetlen, tiszteljük meg a másikat azzal a 20 perccel, mert az kiegyensúlyozott éveket adhat a másiknak, főleg, ha nem ragad bele, ragaszkodik egy számára fájdalmas kapcsolathoz

.”