Amikor kiderült, hallhattuk ismét a „te szemét” kezdetű litániát

Olvastam Erika levelezését, és olyan kísértetiesen hasonlít a szomszédaim veszekedésére. Leírnám, hogy milyen egy ilyen párkapcsolat vége kívülről.

A fenti bevezető tartozik az alábbi levélhez, amit Genovéva álnevű olvasónktól kaptunk szokásos címünkre. A bevezetőhöz egy kis magyarázat szükséges, ugyanis Genovéva említi Erika levelét, amire lehet, hogy nem minden olvasónk emlékszik. Hát íme a legfontosabbak: Erika a volt férje új feleségéhez címzett nyílt és érzelmektől fűtött levelet, amire jött jópár válasz, amikre aztán Erika újabb levéllel válaszolt.

Erika válásához hasonló szakításban volt részes fél Genovéva is, de érdekes módon nem ő volt az egyik házastárs – a fizikai közelség és a panelházak adottságai miatt volt kénytelen Genovéva egy család felbomlását végigélni. Alábbi leveléből kiderül, milyen hatása van egy ilyen szakításnak a környezetre. Ezúton is köszönjük Genovévának a levelet, és bátorítjuk önt is, hogy ha szintén vannak tapasztalatai, amiket szívesen megosztana nálunk, kérjük, írjon az alábbi címünkre!

„Ugyan tavaly volt, hogy elváltak, de 7 éve költöztünk a párommal, és utólag megbántuk, hogy panelba. Amikor néztük a lakást, vagy észre se vettük, vagy akkor még csendben voltak a szomszédban, de 4-5 év alatt végighallgathattuk azt az eseménysorozatot, amit Erika leírt.

Kívülről nézve nem ott kezdődött, hogy jött a szerető. A kisebb gyerekük fogantatásától hallhattunk mindent. Tekerjünk bele az időbe, legkisebb gyerek kb. 2 éves volt, és már sokadik éjjel hallgattuk anyutól, hogy „miért nem foglalkozol velem, elhanyagolsz, mindig csak dolgozol, meg a haverok”. (Holott maximum havi 1 hétvégén nem láttuk csak a ház előtt parkolni a kombijukat.) Erre jött az „itthon nem tudok pihenni”, meg egyéb szappanopera-jelenetek. A nagyobb gyerek akkor lehetett nekik 10. Ha nem egymással veszekedtek, akkor mindig az volt a baj, hogy miért hagyod a gyerekeknek ezt nézni. Ezek havonta egyszer 3-4 napig mentek.

Egy szomszéd nénivel (az a tipikus önjelölt lépcsőházfőnök) 2-3-szor szóltunk, hogy nincs kedvünk ezt hallgatni. Először jójó, meg gyerekek hangosak, sajnáljuk (?). Aztán meg, amikor a párom egy este lement, amikor a TV-t túlüvöltve csapkodtak mindennel, meg ismét ment az „elhanyagolod még a kutyát is, megint beszart a kanapé mögé”, meg „sosem takarítasz, megint halomban áll a mosatlan” és „mondtam, hogy fel kellene venni egy bejárónőt”, még nekik állt feljebb, hogy este tízig azt csinálnak, amit akarnak.

Amikor a legkisebb ovis lett 4 évesen, mert először nem engedték, és ezt is hallgathattuk, hogy a másik hibája volt, hogy nem szobatiszta, akkor ezek a veszekedések már nem havi, hanem heti szintűek lettek.

Anyu elkezdett nem takarítani, legalábbis a 15 éves gyerekkel veszekedett, hogy „elég nagy már hozzá”, akkor apu hol „igen, segíts anyádnak”, vagy „miért nem csinálsz itthon semmit egész nap, elmosogathatnál vagy valami”. Tényleg egész nap a kutyát nem vitte le néha, és ment a vitatkozás, hogy ki takarítsa fel, meg kinek a hibája. Apu persze egész nap „dolgozott” hattól hatig. Párom néha látta, hogy a panel előtti parkoló legtávolabbi sarkában olvas a kocsiban, telefonozik kettőtől este hatig. Legalább nem ivott.

Ez így ment még egy évig, majd kiderült, és hallhattuk ismét a „te szemét” kezdetű litániát. Heti hét napon át. Már-már azon lepődtünk meg, hogy vannak csendes napok néha.

Persze közben ment a mekkora áldozat vagyok mese a boltosoknak, a barátnőinek, akiket áthívott. Nem támadni, se védeni nem akarom. Egyszerűen ahelyett, hogy a férjével próbálta volna meg a dolgokat átbeszélni valahogy, nem vette észre, hogy a barátnői is csak ellene hangolják. Biztos szeretője van, lett mindig az ilyen csevejek vége. Hozzáteszem, nem hallgatóztunk egyszer sem direkt, a barátnőkkel a beszélgetések mindig a teraszon folytak tavasztól őszig. Télen egy se jött. Apu meg csak hallgatott.

Aztán az apu nem jött meg egy pénteki nap után. Majd szombat reggel felvázolta anyunak, hogy így nem fog vele élni, és veszélyesnek tartja a gyerekekre nézve, ezért vinné a gyerekeket. Persze hatalmas ordibálás lett, csapkodás, majd a szomszéd néni fia pont nála volt, egyszerűen bement a nyitott ajtón, kiosztotta őket, hogy mások is itt laknak, meg hívja a rendőröket vagy valamit. Ennek nagyon örültem, mert párom akkor dolgozott, én meg féltem beavatkozni. Akkor apu összepakolt, és gyenge ügyvédje lett. A bíróság kimondta, hogy gyerektartást kell fizetni anyunak, akinél maradtak a csemeték.

Itt jöhetne az erikás levél, mert már akkor 3 hónapja nem a parkolóban töltötte az időt apu, hanem új anyunál.

Ami nőként nekem rosszul esik az egészben, hiába itt is apu nem fizeti a gyerektartást, az az, hogy anyu se tett semmit. Csak játszotta mindenhol az áldozatot, kicsalta az emberekből az együttérző szavakat és ennyi. Nemrég váltak el a barátnőmék is. Sokkal békésebben, egyszerűen ott se illettek össze, sajnáltam a kislányukat, aki 7 évesen látta elválni a szüleit, de sokkal emberibben is lehetett. Aztán a barátnőm még pincérként elkezdett dolgozni, hogy kislányával eléljenek. Sajnos van ilyen, de nem szabad beleragadni az önsajnáltatás mocsarába, és mindent a másikra kenni. Nem mindenki hiszi el a meséket.

Sajnálom, kicsit hosszú lett, de nem olvastam még az oldalatokon a válásokról külső nézőpontban cikket. Ezért is szerettem volna írni, meg hátha elültetem a magját a gondolatnak, és emberibben fognak egyesek problémákat megbeszélni, legalja kategória szappanoperás jelenetek nélkül.”