Bár ő vállalta, reggelente nem ő, hanem a párom és én kísérjük iskolába a gyereket

Kedves Randiblog! Ma reggel olvastam Brútusz gyerekvállalással kapcsolatos írását („Tudtam az elejétől kezdve, hogy ugyan szép és vonzó, nem lesz nekem elég”), és bár nem szoktam az ilyen véleményekre reagálni, olvasás közben mégis megfogalmazódott bennem néhány észrevétel, amit szeretnék veletek megosztani.

Kolos álnevű olvasónk levelének bevezetőjét olvashatta el ön a fenti bekezdésben, és jöjjön is rögtön a link az előzménylevélhez, amit tényleg érdemes elolvasni, mielőtt Kolos történetének nekilát az ember. Brútusz arról írt nekünk, hogy első házasságába úgy ment bele, hogy nem gondolta, hogy bírni fogja a monogámiát a feleségével. Nem is bírta, így egy idő után válásra került sor, de ekkorra már gyerek is volt. Brútusz amellett érvel, hogy bár a kezdeti érzései beigazolódtak a házasságával kapcsolatban, mégsem gondolja, hogy hiba lett volna belemenni ebbe a házasságba, hiszen ennek köszönheti, hogy gyereke született.

Nos, Kolos egy hasonló helyzetnek a részese, de ő teljesen más szemszögből látja a szituációt: ugyanis ő egy olyan nőnek az új élettársa, aki korábban elvált, és akinek a korábbi házasságából van egy gyermeke. Kolos összefoglalja mind a tapasztalatait, mind a véleményét a gyerek helyzetéről a válás után, hiszen az új kapcsolattal ő is részese lett a gyerek nevelésének. Önnek is vannak tapasztalatai ilyen szituációkról? Ha van kedve mesélni, ha reagálna Kolos alábbi beszámolójára, írjon ön is, várjuk levelét!

„Rólam annyit, hogy a 30-as éveimben járó, nagyvárosi férfi vagyok. Két éve vagyok boldog párkapcsolatban egy olyan nővel, aki elvált, és akinek van egy 8 éves gyermeke. Nekem nincs egyetlen gyerekem sem.

Az úriember sok kijelentésével nem értek egyet, és valamennyire sajnálom is, hogy a családalapítással kapcsolatos nézeteit az írásában lévő érveivel próbálja igazolni. Már az hibás felfogás szerintem, hogy a nőkkel szemben irreális elvárásokat támaszt. A párja legyen „szép és vonzó”, „legjobb anya”, „otthonteremtő”, legyen vele „könnyű az együttélés”. Gondoskodjon a gyerekekről, de közben magára is adjon, ne hízzon el, mert az már probléma (Schobert Norbi-effektus), és amit nem lehet kibírni megcsalás nélkül. Ezt azzal folytatja, hogy bár a feleségét a házasságkötéskor fogadott hűség ellenére megcsalta, és a gyermekei számára a családot jelentő modellt lerombolta, mert a felesége nem tudta kielégíteni igényeit, tetteivel nincs semmi probléma és, ha előre tudta volna, hogy így fog történni újra belevágna az egészbe. Ezt azzal indokolja, hogy

A gyerek léte, az új élet adása itt a Földön olyan sokkal több és fontosabb dolog, mint az, hogy anya és apa végül válik, ami össze sem mérhető a válás jelentette nehézségekkel, esetleg traumával.

Véleményem szerint az apa nem veszi figyelembe, hogy alapvetően nem a válás tényével van a probléma, igazából az csupán egy jogi aktus két személy között, amit bármikor fel lehet bontani (nesze neked örök hűség). A probléma szerintem azzal van, hogy a gyerek szemszögéből felbomlik a jól megszokott és elvileg bevált családi életközösség. Az apa és anya különválnak egymástól, így a gyerek nem lehet egyszerre mindkettővel, nem kapja meg azt a fajta szülői gondoskodást, amit egy olyan közösségben, ahol a szülők együtt vannak, alapvetően megkapna. Ilyenkor a gyereket igenis trauma éri. Gyerektől függően ez lehet változó intenzitású, valakinél szinte észre sem venni, valakit viszont annyira megviseli, hogy bár már szobatiszta, éjszaka újra bevizel. A szülőnek, legyen az apa vagy anya, igen is gondolnia kellene ezekre gyerekvállalás előtt, és megfontolni, ha nem tud mindennek eleget tenni.

Nem hiszem, hogy a nemes utódnemzési célon túl Brútusz ezt is figyelembe vette volna. Bár az ő személyes válási körülményeit és gyerekei lelki állapotát nem ismerem, nekem van néhány személyes tapasztalatom, ami ezeket támasztja alá.

Mint az elején mondtam, egy olyan párkapcsolatban élek, ahol a páromnak van egy 8 éves gyereke. A párom kb. 3 éve vált el. Brútusz esetéhez hasonlóan itt is a férj volt a megcsaló, mert neki sem volt elég az, amit a felesége adni tudott neki. Annak ellenére sem, hogy ő is okos, csinos nő, szerető és gondoskodó családanya. A válást próbálták a gyerek szempontjából a lehető legkímélőbb módon megoldani. Bár a páromat az egész lelkileg nagyon megviselte, a gyermeke miatt ezt sohasem mutatta ki, a gyerek előtt nem veszekedett, és bármennyire is nehéz volt neki, igyekezett az egészet úgy megoldani, hogy az a gyereknek a lehető legjobb legyen.

Az apuka természetesen azóta is jó apának hiszi magát, hiszen a gyereke hetente kétszer nála alszik, szóval egy héten alvással együtt akár még 24 órát is együtt tud vele tölteni önfeledt játékkal és kikapcsolódással. Természetesen a gyereknevelés érdemi része az anyára hárul, mert ő foglalkozik vele munkából hazatérve, ő ül le vele tanulni, ő készít neki ételt, ő mossa a ruháit, és ő próbál meg mindent megtenni azért, hogy szülőként maximálisan megfeleljen és a gyerekét a lehető legjobb módon felnevelhesse. Eközben a büszke apuka új párjával ismét családot alapított és gyereket vállalt.

Tehát adva van egy apuka, aki oly nagylelkű módon szórja szét magjait, hogy az emberiség és társadalom fennmaradjon, miközben mit sem törődik azzal, hogy ígéreteit megszegve, másokat cserben hagyva, a gyerekét jó esetben csak picit teszi tönkre, hiszen az egész csak annyi, mint egy biciklibaleset, ahogy Brútusz is fogalmaz.

Ugyanazt gondolhatja a párom volt férje is, mint Brútusz, hiszen szerinte minden a legnagyobb rendben van, a gyereke boldog úgy is, hogy csak hetente kétszer láthatja az apját néhány órára, nem vágyik többre, nem az ő hibája, hogy a gyereket egy ideig pszichológushoz kellett vinni, mert „rossz” gondolatai voltak, és bántani akarta magát, hogy a mai napig csak az anyukája mellett képes elaludni, és nem gond neki az sem, hogy bár ő vállalt gyereket, reggelente nem ő, hanem a párom és én együtt kísérjük el az iskolába.

Én is szeretnék gyerekeket, mert szerintem is csodálatos dolog, de a párom a korábbi traumák miatt már nem nagyon mer az egészbe újra belevágni, és ezt én is megértem. Ráadásul bennem is van annyi felelősségérzet, hogy csak akkor vágjak bele, ha képes leszek a gyerekemet tisztességes módon felnevelni és számára igazi otthont és családi légkört teremteni.”