Én például tényleg egy boldog, tartós kapcsolatban élek

Sziasztok, én például tényleg egy boldog, tartós kapcsolatban élek, most leszünk 10 évesek.

Koriolán álnevű olvasónk természetesen ezzel a nyitómondattal egy korábbi posztunkra reagál, arra, amelyiknek az volt a címe, hogy Tanulja meg magát boldoggá tenni, én meg max. emelni tudok ezen a szinten. Az a poszt kissé rendhagyó módon egyszerre két olvasói levelet tartalmazott, amik közül Leontináé volt az, ami felvetette, hogy a sok társkeresős panaszkodás után hasznos lenne olyanok beszámolóit olvasni, akik hosszú ideje boldog párkapcsolatban élnek. Igen, itt kapcsolódik be a témába Koriolán.

Amint azt ön már a címben és a bevezetőben is elolvasta, Koriolán megszólítva érezte magát, mert ő például egy ilyen boldog és tartós kapcsolatban él. Alábbi levele azért különösen érdekes, mert nemcsak a tipikus hibákat foglalja össze, amiket maga körül lát, hanem azt is megírja, hogy szerinte mit lehet tenni azért, hogy az ember ki tudjon alakítani egy jól működő, tartós kapcsolatot valakivel. Ezúton is köszönjük Koriolánnak a levelet, önt pedig bátorítjuk, hogy ha van megosztanivalója a témában, illetve ha szívesen mesélne, akkor írjon ön is! A beszámolókat e-mailben várjuk az alábbi címre.

„Mindkettőnknek volt pár rossz tapasztalata korábban, és persze számos rossz kapcsolatot látunk magunk körül. Hogy mi tesz boldoggá egy jó kapcsolatot, azt nehéz megmagyarázni, meg szerintem ez jelentős részben önismereti kérdés is: mit akarunk, az lehetséges-e, mit kell érte tenni? És nagyon sokan ezeket a kérdéseket soha nem teszik fel maguknak, pedig egy 16-18 éves kamasz már bőven van azon a szinten, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. Megpróbálom úgy összefoglalni a témát, hogy mik azok a dolgok, amiket érdemes csinálni egy jó, „boldog” párkapcsolatért, és mik azok a tipikus hibák, amelyek jellemzően tönkre szokták tenni az egészet.

Tipikus hibák:

Megdöbbenve nézem, hogy harmincas, negyvenes éveikben járó ismerőseink virítanak, pucsítanak és veretnek. Attól, hogy nem normálisan viselkednek, hanem egy idealizált látszatot akarnak mutatni magukról (pl. randin olyan dolgokat csinálnak, amik teljesen karakteridegenek vagy egyáltalán nem férnek bele rendszeresen a büdzséjükbe), szükségszerűen hozzák elő a csalódást a másikban. És önmagukban is. Ha valaki fejlődni akar, és nem egy kifingott mackónadrágban szeretné a focit vagy a szappanoperát kapcsolgatni a kanapén, annak teljesen más útja van, de ugye erről meg nem szoktunk posztolni.

Én például sétálni és fagyizni vittem a feleségemet az első randinkon, és teljesen boldog volt, mert jókat beszélgettünk, meg fogtuk egymás kezét egy tavaszi naplementét bámulva. Azóta is szeretünk beszélgetni, sétálni, naplementéket nézni, fagyizni. Az élettől nem lehet elvárni, hogy folyton hatalmas lángon égjen, különleges, vadító, szexi, izgalmas, instaképes, ragyogó és varázslatos legyen. Ez gyerekes gondolkodás, aminek az igényét a tudat(alatti)ipar szabadítja fel.

Az élet nagy része abból áll, hogy felkelsz, megreggelizel, elindulsz munkába, hazamész, főzöl valamit, foglalkozol az egészségeddel, pszichésen kicsit regenerálódsz a hobbijaiddal, aztán lefekszel és kész. Ez az élet 60-70%-a. Nagyon nagy tévedés olyan partnerrel összejönni, akivel ez a dolog nem könnyebb, szebb, boldogabb, vidámabb, élvezhetőbb. Nagyon sokan olyan partnert keresnek, akivel a szabadidő minél különlegesebben, élvezhetőbben tölthető el, és elfelejtkeznek arról, hogy ezek az emberek milyen pocsékul élik a mindennapjaikat.

Nagyon sok ember – különösen a sikertelen férfiak – egyszerűen mindent tud, és semmiért sem tud bocsánatot kérni, nem tud semmit sem beismerni vagy elfogadni. Ez egy akkora személyiséghiba, ami lehetetlenné és értelmetlenné teszi a „beszéljük meg” típusú hozzáállást. Különösen gyakran veszem ezt észre olyan férfiakon, akik valamilyen oknál fogva tekintélyt akarnak parancsolni, de ezt képességek hiányában puszta agresszióval próbálják elérni. Ennek az egyik alfaja az a többnyire introvertált, rosszkedvű lúzer, aki tele van feszültséggel, nem tud két értelmes mondatot összefűzni, és haragszik a nőkre és/vagy a világra. Mert ugye saját magára mégsem haragudhat, hiszen ő nagyon jól látja a dolgokat. Szerintem egy egészséges férfinek 30 éves kora körülre kell legyen legalább egy olyan dolog, ami valamennyire a nőket is érdekli, és amit jól csinál, amire büszke lehet, mert különben ilyen retard dolgokkal próbál majd emberkedni.

Nagyon sok ember – különösen az átlagos vagy ahhoz közeli nők – egyszerűen annyira el vannak telve maguktól, hogy úgy érzik, nekik minden jár pusztán azért, mert lélegeznek. A helyes önértékelés kialakítása a párválasztási időszakban (15-35) egy nőnek gyakorlatilag lehetetlen, csak józanabbak és kevésbé elszálltak vannak. Ahogy a feleségem szokta mondani, őelőtte magától kinyílt minden ajtó, üres liftekbe szokott beszállni (ami egyébként butaság, mert veszélyes helyekre a férfi lép be először és lép onnan ki utoljára), a legtöbb bulin ingyen italokat ihatott, mindenki mindenhova szívesen elvitte, meghívta, vendégül látta. Most, negyvenhez közelítve ez nyilván már nincs így, és bár neki ott vagyok én, sok barátnője egyedül maradt, és most szembesülnek azzal, hogy az a srác, aki tíz éve egy italra se hívhatta volna meg őket, ő most az elérhető legjobb partner. A józan női önértékelés nagyon sokat segítene.

Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, amelyeket ő váltott ki mibennünk, és pont.

De ez ugye így nagyon nincs rendben. 20 évesen az ember még változékony, 30 évesen már nem igazán, 40 évesen meg semennyire sem. Tehát minél öregebb partnerünk van, annál nagyobb az előtörténete, és annál kisebb változásokat fogunk tudni kiváltani belőle. Tény az is, hogy minél öregebbek vagyunk, a „tökéletest” annál kisebb eséllyel találjuk meg, mivel a mi saját személyiségünk is egyre merevebbé, szilárdabbá válik, egyre kevésbé tudunk változni vagy elfogadni dolgokat. Ez pedig kényszerű kompromisszumokat, megcsontosodott rigolyákat, rossz köröket szül. Ezt csak azért tartom fontosnak kiemelni, mert harminc fölötti ismerőseim panaszkodnak nekem arról, hogy a partnerük

„jó lenne, de...” és ide lehet képzelni, hogy de unalmas vele a szex, de nem takarít el maga után, de nem hajlandó főzni, de nem vált le a családjáról, de gyanús a megcsalás, stb. (Ha megnézzük, a Randiblog Inbox is csupa ilyennel van tele; aztán az írók egy része visszaloopol az 1-es pontba, és keres egy olyat váltásnak vagy szeretőnek, akivel a szabadidejét jól tudja eltölteni.)

Érdemes felfogni azt, hogy a mi civilizációnkban a személyiség, az egyéni létmód nagyon fontos. Ez teljesen ellentétben van a tartós párkapcsolat alapjaival, tehát valamilyen szinten el kell fogadni, hogy a másik ember sok olyan dolgot fog csinálni, amiről mi nem tudunk, vagy ami nekünk nem tetszik. Most nem a megcsalásra gondolok, de sok háztartásban abból van baj, hogy ki hajtja le a vécéülőkét, vagy ki hányszor látogatja meg a családját, miért beszél az exével vagy mennyit megy sörözni a barátaival. Bár néha persze fájdalmas ez, és gyakran a kapcsolatok széthullásához is vezet, de mégis fel kell fogni, hogy a másik személyisége nincs alárendelve a miénknek, sőt, a kapcsolatunknak sem. Ha és amennyire a kapcsolatnak vagy nekünk alárendeli magát, akkor azt csakis ő kezdeményezze, mert akkor nem fog bele lesérülni. Hány olyan kapcsolatot látunk, ahol az egyik fél erőltet valamit, a másik meg rohadtul nem akarja, és valamiért ezt hívják szeretetnek.

Mit lehet tenni egy jó kapcsolatért:

• Lehet veled beszélgetni?
• Nyitott, vidám ember vagy? Miért nem?
• Hogy nézel ki? Reálisak az elvárásaid a partnered külsejével kapcsolatban?
• Mik a céljaid az életben? Miről szól az életed, hogyan töltöd a napjaidat? Van a két válaszod között bármi összefüggés?
• Ha egy segédmunkás vagy, hajléktalanszállón lakó családban születtél, biztos, hogy lesz miről beszélned egy olyan partnerrel, aki hatévesen zongorázni tanult?
• Milyen értékek vannak az életedben? Vallás, ideológia, összeesküvő háttérhatalmak? Ezek mennyire fontosak számodra?

Én úgy látom, hogy gondolataikról, érzelmeikről körülbelül azonos szinten kommunikáló, körülbelül azonos világképű partnerek, körülbelül hasonló elvárásokkal az élet felé tudnak tartósan boldogok lenni együtt. Ezzel nem azt mondom, hogy a partnered legyen pont olyan, mint te, de például a feleségemmel mi ateista, nyelveket beszélő értelmiségiek vagyunk, akiknek fontosabbak a barátok, mint a felmenő rokonság. Ezen keresztül nagyon sok közös örömöt élünk meg, és egymás gondjait is megértjük, átérezzük, valódi megnyugtatást tudunk adni egymásnak.

Például egy elég közeli baráti házaspár meg katolikus, Magyarországon élő értelmiségiek, akiknek a család olyan fontos, hogy a százfős rokonság minden tagjának születésnapját számon tartják, és ezen keresztül tudnak egymás lelki támaszai lenni, így szervezik a szociális életüket, stb. Úgy is lehet valaki boldog.

Aztán megint más ismerőseink a horoszkópokból merítenek erőt, és azzal vannak egymás segítésére, hogy „hát igen, egy szemét a főnök, de ő egy tipikus bak”, meg „ugyan vannak problémák anyámmal, de ez a skorpiókkal így szokott menni ”, és nekik ez ad megnyugvást, míg én mondjuk egy ilyen hallatán kapásból szakítanék az illetővel.

Elképedve látom, hogy 30 felé sokan berusholják az összeköltözést, az esküvőt meg a gyerekvállalást. Nem egy és nem két ismerősöm egy évet sem élt együtt a partnerével, mielőtt elvette/hozzáment. Nem azt mondom, hogy 4-5 évig várjon ezzel az ember, mert 30 fölött erre a nőknek amúgy sincs ideje. Nade fél-egy év után összeházasodni egy kvázi idegen emberrel, aztán csak lesz valami? Most már beindultak a válások is az ismerősi körben.

Mi az a fajta szeretet, ami a házassághoz kell? Mert nyilvánvaló, hogy az első 1-3 évben a romantikus szerelem dominál, aminek semmi észszerű alapja nincs. Szerintem érdemes feltenni azt a kérdést, hogy ha egy utolsó falat kenyér marad otthon, és tényleg nincs többre pénzetek, akkor azt ahelyett, hogy megennéd, a másiknak adod-e inkább? Ha nem vagy biztos a válaszban, még várj.

Nem a világ fog igazodni hozzád, hanem te fogsz a világhoz. Nézd meg, hogy mit kínál neked az élet. Ha őszinte vagy, elég sokat. Térben és időben is mérhetetlenül jól élünk, ha nem hiszed, utazz egy kicsit a harmadik világban. Mi több, szabadon választhatsz a verseny, a viszonylagos nyugalom, a nagyváros és a természet között is. Jó eséllyel senki sem tör az életedre, nyugodtan sétálhatsz este, ellátnak a kórházban, járhatsz iskolába. Nem mondom, hogy ezeknek a minősége olyan, mint Luxemburgban, de igazából oda is elköltözhetsz szabadon. Tehát ott indul a dolog, hogy aki ebben a világban boldogtalan, az valamit nagyon rosszul csinál. Sok embernek az segít, ha kap egy kis rosszat, hogy értékelni tudja a jót. Persze, iszonyú nehéz 1-2 gyereket gondozni, de más 4-8 gyereket nevel. Nagyon szomorú, hogy nem keresel többet, de éhezel, fázol?

A nehézségeinket teljesen más nézőpontból is lehet értelmezni. Aki nem igazán fogja fel, hogy mi az ő élete, annak a társa sem tud segíteni ebben. A feleségemmel még akkor ismertük meg egymást, amikor semmi pénzünk nem volt egyetemistaként. Most sokkal több pénzünk van, jómódban élünk, de semmi sem változott, kb. ugyanazokat a dolgokat szeretjük a legjobban; amik nem igazán kerülnek pénzbe, vagy amiket egyetemistaként is így-úgy be tudtunk szerezni (például színházjegy, külföldi utak, stb.). A lényeg, hogy nem kell olyasmiket elvárni az élettől, amik nincsenek ott, és akkor elég hamar elkezdjük pozitívan látni az életünket.”