Nem tudok saját döntésemként tekinteni arra, hogy ő lett a férjem

Volt az egyik posztban, hogy írjon, aki tartós kapcsolatban van. Hát a férjem és én: mi 20 évesek leszünk nemsokára. Már azt számolgatom, hogy hány év múlva lesz, hogy elmondhatom, hogy többet éltem a férjemmel, mint nélküle.

Tilda álnevű alábbi levelének a bevezetője olvasható az előző bekezdésben. A poszt, amelyikre Tilda utal, itt olvasható, itt hangzik el a felhívás egyik olvasónktól, hogy aki tartós kapcsolatban él, esetleg mesélhetne, hogy hogyan sikerült. Nem Tildáé az első válasz, és reméljük, hogy nem is övé az utolsó, és folytatódni fog még a sorozat, de a mai poszt Tildáé!

Tilda csaknem 20 évvel ezelőtt, az egyetemi évei alatt lett szép lassan szerelmes, és azt mondja, az ő tapasztalatai sokban különböznek a mai korszak társkeresőn induló kapcsolataitól – hát igen, az ezredforduló környékén még nem volt Tinder, de még okostelefonok se voltak. Tilda azt mondja, talán ő is máshogy állna hozzá a saját kapcsolatához, ha az hosszas tinderezés-válogatás után jött volna össze, de hogy miért van ez, azt természetesen nem fogjuk helyette elmondani a bevezetőben, mert érdemes az egész levelet végigolvasni.

Sőt, a Randiblogot nem csak olvasni lehet, hanem azt is nagyon szívesen vennénk, ha ön is megírná nekünk saját tapasztalatait a kapcsolatáról. Ha hosszú távú kapcsolatról van szó, akkor azért, ha szakítással végződött, akkor pedig azért! Ha van kedve mesélni, kérjük, írjon nekünk e-mailt az alábbi címre!

„Egy házibuliban ismerkedtünk meg a későbbi férjemmel. Én akkor éppen túl voltam egy elég komolytalan szakításon, de a lényeg az, hogy a húszas éveim legelején, még egyetemistaként éppen egyáltalán nem kerestem kapcsolatot, férjet meg pláne nem. Csak élvezni akartam az életet, és egyszer csak ott volt ő egy buliban, eltöltöttünk egy szép estét-éjszakát együtt, aztán ő ment haza vidékre. Már csak ezért se merült fel bennem, hogy bármiféle kapcsolat lesz ebből, mert elég messze laktunk egymástól.

De aztán kapcsolatban maradtuk, jött megint Pestre, mentem hozzá én, elég sok idő telt el így, és egyszerűen mindig minden nagyon jól működött, végül felköltözött, összeköltöztünk. Az is működött, egyre boldogabbak voltunk. Szerintem ha rajtam múlik, nem lett volna az egészből semmi, mert nem gondoltam volna, hogy ennek van realitása, de ő egy csomó energiát tett bele, hogy kapcsolatban maradjunk a földrajzi nehézségek ellenére.

Az első perctől kezdve nagyon szerettem, imádtam vele lenni, boldog voltam, ha együtt voltunk, de eleinte nem tekintettem úgy rá, hogy ebből akár komoly kapcsolat is lehet. Talán azt sem gondoltam, hogy nekem lehet ekkora mázlim, hogy tényleg kifogok egy ilyen pasit. Az elsősorban neki köszönhető, hogy rádöbbentem, hogy dehogynem, miért ne lehetne ebből a szerelemből egy normális kapcsolat.

Nem tudom, hogy más hogy van vele, én talán csak azért vagyok vele így, mert kicsit rendhagyóan kezdődött a kapcsolatunk, de én nem tudok saját döntésemként tekinteni arra, hogy ő lett a férjem. Ebből a mondatból a döntés szó a fontos, nem a saját. Azt egyáltalán nem gondolom, hogy az ő döntése lett volna, hogy mi egy pár lettünk. Mind a ketten csomót dolgoztunk érte, hogy megvalósuljon és egy család legyen belőlünk gyerekekkel, de sose éreztem úgy, hogy én a férjemet VÁLASZTOTTAM volna. Egyszer csak ott volt és muszáj volt vele lennem, mert annyira szerettem. Aztán meg annyi idő eltelt már szeretetben és harmóniában, hogy muszáj volt elengednem a még meglévő kételyeimet, és belátnom, hogy minket tényleg az Isten is egymásnak teremtett.

Szóval amikor itt olvasom a Randiblogon a szakítások történetét, meg hogy a Tinder így rossz és úgy rossz, mindig arra gondolok, hogy mi lett volna, ha én is vagyok ilyen helyzetben, hogy nekem kell húzkodni a férfiak fotóit jobbra és balra. Ha nekem kell választanom, hogy kinek válaszolok a csetjére meg kinek nem. Talán akkor én is úgy tekintenék a kapcsolatomra, hogy basszus, ez a pasi mégse jött be annyira, meggondoltam magam, szakítsunk?

Nem volt problémamentes a kapcsolatunk egyáltalán, mert a távkapcsolati rész leküzdése után elég komoly betegség is beárnyékolta az életünket, karriergondok is voltak, anyagiak is, és a kapcsolatunkban volt egy elég komoly krízisidőszak, pont a sokak által mumusként emlegetett hetedik évben. Úgy látszik, ránk igaz volt a klisé, mert ha valamikor szakítottunk volna, az a hetedik évben lett volna.

De nem szakítottunk.

Megmaradtunk egymás mellett, volt egy csomó szörnyű beszélgetés, kötöttünk pár kompromisszumot és végül túltettük magunkat a dolgon. Most sem vagyunk tökéletesek, de tudjuk magunkról, hogy mi az, amit nem tudunk könnyen megbeszélni, és próbálunk tenni érte, hogy javuljunk és minél kevesebb fájdalmat okozzunk a másiknak.

Ha két ember annyira össze van nőve húsz év elteltével, mint mi ketten, akkor elkerülhetetlen, hogy fájdalmat okozzunk egymásnak. Ha ő kitör valamelyik irányba, az ránt engem is arra. Ha én az ellenkező irányba indulok, az megint tép egyet ezeken a kötelékeken. Nem szakadnak el, tudom, hogy soha nem fognak elszakadni, de attól még fájdalmat tudnak okozni. És a másik fájdalma persze jobban fáj, mint a sajátunk. A házas hasonlat is jó volt a legutóbbi posztban, de az én szívemhez közelebb áll ez az hasonlat: össze vagyunk nőve a férjemmel. Valószínűleg a U2-számból veszem ezt egyébként, ami azért bosszantó, mert egyébként nem szeretem a U2-t.

We're one, but we're not the same, we carry each other.

Egyek vagyunk, egymást emeljük fel, és fájdalmat is okoztunk egymásnak. De ettől még egyek vagyunk.

Az a bizonyos hetedik év most már 13 éve volt, azóta nem tudtam soha komolyan gondolni arra, hogy mi kettéválnánk. Hogyan válnánk? Már nem tudom elképzelni. Arról írt az egyik levélíró, hogy mik a tipikus hibák, és hogy mit lehet tenni a jó kapcsolatért. Bár szerintem is tök jó minden, amit ír, én nem tudok így gondolkozni erről. A férjem és én, mi nem azért vagyunk együtt, mert nem követtünk el hibát, és mert előre mindent megtettünk volna azért, hogy kapcsolatra készek legyünk. Azért vagyunk együtt, mert valamiért pont akkor, pont ott 20 éve szerelmesek lettünk egymásba, és ezután dolgoztunk azért, hogy meg tudjuk valósítani, ami ahhoz kellett, hogy ebből egy közös élet legyen. Ehhez csomó kompromisszumot kellett hoznia mindkettőnknek, olyanokat is, amiket más talán nem hozna meg.

Hát mi meghoztuk, és örülünk neki, hogy meghoztuk, de teljesen megértem, ha valaki más erre nem hajlandó vagy képes. Miért kéne mindenkinek párkapcsolatban élni? Nekem ez kicsit fura ezekben a posztokban, hogy mindenki alapvetésnek tekinti, hogy az élet fő célja a párkapcsolat. Értem, hogy csomószor rossz egyedül élni, de azért valljuk be, azért lett anno menőség a szingliség, mert csomó más szempontból meg az a jobb. Pontosabban: van, akinek a személyiségéhez meg az jobb, megint más meg párkapcsolatra alkalmasabb személyiségű. Egyik se jobb a másiknál. Hála Istennek, hogy manapság már nem kényszerítenek mindenkit házasságba meg gyereknemzésre/-szülésre.

A lényeg, hogy én nem akartam (akkor) párkapcsolatot, mégis lett. Nem tartom ezt se dicsőségnek, se az élet céljának. Nem érzem dicsőségnek vagy nagy tettnek, hogy lassan húsz éve szeretem a férjemet. Nekem nagyon könnyű szeretni a férjemet és semmit nem tettem érte, hogy szeretni tudjam. Bizonyos döntéseket meghozni, bizonyos szitukat megélni, feldolgozni, feloldani már egyáltalán nem volt könnyű, az igaz. De közben arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt az embert, és úgy mégsem volt olyan nehéz. Könnyű lett a teher és édes lett az iga, ha valaki érti az utalást.

Amennyiben valaki nem saját magába szerelmes, kénytelen lesz kompromisszumra és áldozathozatalra (de lehet, hogy akkor is, ha saját magába szerelmes). Nekem az volt a legfrusztrálóbb az évek során, hogy még csak nem is választhat az ember csomószor, hogy melyik ujjába harapjon. Ha a férjem beteg, ápolom én, mert muszáj. Ha nekem nincs állásom, akkor dolgozik ő, mert muszáj. Nem választhatom meg, hogy hogyan szeretném feláldozni magam a családomért, mint ahogy azt sem én választottam ki (vagy legalábbis nem tudatosan), hogy miért pont ebbe az emberbe lettem szerelmes ott és akkor, és miért nem egy másikba. Ez van, ezt a szitut dobta a gép, ebből kell a legtöbbet kihozni.”