Az ellendrukkerek szerint az Eurovízó jelentéktelen
Február 11-én lesz az a tévés gála, amelyen az m1 közönsége kiválasztja majd, hogy a beküldött és elfogadott pályázatok közül melyik dal képviseli majd Magyarországot a májusi Eurovíziós Dalfesztiválon Bakuban. A jelöltek névsora már végleges, és kizárásról, idegen hangról és magyaros hegedűs csatasorba állításáról is volt már szó a kapcsolódó hírdömpingben, mintha valami roppant fontos eseményről lenne szó.
A tények azonban azt mutatják, hogy ez a fesztivál a zenei világban teljesen jelentéktelen. Ha megnézzük akár csak az előző öt év győzteseit, azt látjuk, hogy nemzetközi vagy akár európai szinten sem vitték semennyire. Az egyetlen viszonylag sikeres a Lordi lett, de ők már korábban is turnéztak, és most is csak C-kategóriás metálfesztiválokon számítanak komoly névnek. A győztesek lemezeladásai sem azt mutatják, hogy annyira a szívébe zárna Európa bárkit is. Arról nem is beszélve, hogy 2012-ben, amikor már tényleg percek alatt megismerkedhet bárki az üzbég popzene rejtelmeivel is akár, igazán semmi nem akadályozza meg a popzenei eliten kívül eső országok képviselőit, hogy meghódítsák a világot. Összeesküvésekről felesleges itt beszélni: azért nincs nemzetközi világsztárunk nekünk sem, mert általában szar zenéket állítunk elő. Azzal meg minek égessük magunkat egész Európa előtt?
De azt is elég megnézni, hogy a civilizált országokból kik indulnak. Gyakorlatilag csak a keleti blokk gondolja azt, hogy itt valami nagy dologról lesz szó, Európa egyértelmű vezető pophatalma, Anglia, ahol tényleg minden bokorban találni egy vállalható zenekart, folyamatosan a zs-kategória alatti embereket küld el, mert a fiatal tehetségekben fel sem merül, hogy ezzel bármilyen szinten is be lehet futni. De hozhatjuk a skandináv példát is, ahol szintén van egy csomó remek zenekar, mégis kb. a magyar első vonal szintjét mutatják fel általában az indulóik.
Legfeljebb giccsfesztiválnak jó az Eurovízió, bár ahhoz emlékezetesebb giccsek kellenének, ráadásul innentől felmerül a kérdés, hogy miért dalfesztivál ez az egész formációs táncfesztivál helyett. A popzenének mindig része az imidzs, de azért arra még a legelvetemültebb Madonna-imitátorok sem képesek, hogy jó dalok nélkül csináljanak komoly zenei karriert.
De magával az Eurovízióval még így se lenne baj, de a hazai megítélésével viszont annál inkább, mert ahelyett, hogy elismernénk, hogy egy giccsparádé az egész pár felejthető előadóval, próbáljuk az Igényes Zenét belelátni, és indítani a közmegegyezés szerint Igényes Előadókat, hogy aztán ismét picsoghassunk rajta, hogy a világ összefogott a magyarok ellen, pedig micsoda világszínvonal volt a döntőig sem eljutó nemtudomki. Már aki egyáltalán végignézi, ugyanis meglepően nehéz olyan embert találni, aki életében akár egy adást is végigszenvedett. Természetesen a cikk második felének szerzőjén kívül.
Félmilliárd nézőnek jelentéktelenül is jó
Aki azonban mégis szereti az Eurovíziót, az azt válaszolhatja erre, hogy egy olyan műsorra, amit évről évre félmilliárd ember megnéz a tévében, egyszerűen abszurdum azt mondani, hogy jelentéktelen. Az Eurovíziótól csak az ellendrukkerek várják el, hogy a győztesek utána taroljanak az univerzum összes slágerlistáján – soha senki nem ígérte, hogy a nyertes dal világsláger lesz, vagy annak előadója világsztár. Az ABBA-nak és Céline Dionnak véletlenül pont sikerült ez, de az Eurovízió félmilliárdos közönsége nem azt élvezi ezen a tévés vetélkedőn, hogy azt képzeli, hogy a győztes lesz a következő Michael Jackson.
Mindenki tudja, hogy nem lesz az, és az Eurovízió nem is az előadók elő- vagy utóéletétől jó vagy rossz. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a fesztivál egy bizonyos típusú popzenét nyomat, ami sokaknak ugyan egyáltalán nem jön be, de a stílus rajongóinak igenis nagy sztárnak számítanak azok, akik megjárták az Eurovíziót. Mellesleg ha ez az eurovíziós plasztikrevü-műfaj olyan értéktelen és érdektelen, akkor lehetne egy másik hasonló vetélkedő más műfajban is, ha ezek szerint a többi, értékesebbnek kikiáltott műfajra olyan marha nagy igény van.
Csakhogy valószínűleg az eurovíziós formátum és ez a zenei műfaj azért találtak egymásra ilyen remekül, mert a magukat művészzseninek képzelő „igényes" zenészek nem merik megkockáztatni, hogy egy versenyen mondjuk húszból a tizenhetedikek lesznek Lichtenstein, Málta és Litvánia után. Ugyanezért nem mennek el a befutott popelőadók sem.
Például egy egyszálgitáros, komolyarcú altrockos fazonnak nyilván derogálna egy ilyenben részt venni, mert az ő felfogása szerint A Művészet nem lóverseny meg zsákbafutás, és nehogymár ukrán tévénézők-telefonszavazók döntsenek arról, hogy az ő száma jó-e vagy sem, amikor ő biztosan tudja, hogy a saját számánál zseniálisabb produktum nincs a földön.
Pontosan ettől lesz az Eurovízió a legüdítőbben sznobmentes esemény egész évben, és attól csak még élvezetesebb az egész, hogy az ellendrukkereknek annyira csípi a szemét.
Persze ettől még az idei magyar dalkínálatban egy rajongó is viszonylag nehezen talál olyan számot, amiért lehet lelkesedni, de azért a húsz jelöltből van legalább kettő olyan, akik remekül odaillenének az Eurovízió döntőjébe május 26-án. Abban a pillanatban csillognának egy jópofát a színpadon, aztán másnapra visszatérnének a totális nemzetközi ismeretlenségbe és jelentéktelenségbe - és ez így lenne jó mindenkinek.