Lufikra felfüggesztett menyasszony - de legalábbis valami érintetlen és szoborszerű - lebegett be a kifutóra a Manier-divatszínház kezdetén. A légies járás különösen azután esett jól és helyénvalónak a szecessziós, makulátlanul fehér épületben, hogy felütésnek egy farmeros lány rohant be a kifutó közepére, kezében egy tütüvel és fehér szaténkabáttal teletömött táskával. Tettetett vidámsággal átöltözött, és ezután kezdődhetett meg a show, amit a magyar divatszakma pápája, Király Tamás úgy kommentált, hogy „verébként végre vett egy Manier-ruhát, és átöltözik és boldog”. A kígyókat melengető modelleket előszeretettel alkalmazó tervező számára ez ugyanolyan átváltozás, mint amikor valaki fiúból alakul nővé. Itt ilyesmi nem történt, ehelyett azt figyelhettük meg, ahogy a sok fehérből előbb színkavalkád lett, majd valami népies és értelmezhetetlen.
Megszólaltak a kolompok
Miután lecsengett a luftballonnal felszerelt, esküvői habruhás asszonyok tourja, egy erőteljes sípszóra és latin ritmusokra színpompás koktél- és estélyiruhák következtek. Üdítőek voltak a csupa fehér tüll után a harsány, virágos darabok, amelyeket magasra tupírozott kontyos, Szász Endre-festménybe illő arcú modellek mutattak be. Egy-egy megjelenés igazi csapatmunkát dícsért: Németh Anikó ruháihoz remek organzaturbánokat készített az Outsiderhair, és Vágó Réka lakk dominacipői is nagyon megtalálták a helyüket. Azt nem értettük csak, hogy hogyan passzol a Hód Adrienn latinos ihletettségű koreográfiájába a tehenészlány-ruha és a kolompszó.
Egy nem várt kakaskukorékolás után ugyanis rímbe szabott, falusi falvédőből kanyarított szoknyában vonult a kifutóra egy modell, aki közben – az ütem tartására kínosan ügyelve – kolompot rázott. Ha ez nem lett volna elég, egy kékfestő stílusú, szintén lenvászon öltözék is megjelent, és sajnos a szekfű és a korbács mint kiegészítő sem maradhatott el a modellek kezéből. A népiesch jellegű tour-t azzal próbálták életszerűvé tenni, hogy egy butykostból néha húztak egy-egy kortyot, ami mondjuk nem tette kívánatosabbá a barna és földszínű fölművelő uniformist.
A rusztikusnak szánt kitérő után a modellek egy üzleties kézfogással terelték vissza a bemutatót az esztétikus irányba, olyan ruhák jöttek, amelyeket ha mondjuk nem is egy bikinishow meghívottjain, de akár a Vogue főszerkesztőjén el tudnánk képzelni. Az aszimmetrikus szabású, uszályos ruha és a fűzővel kombinált hagymaestélyi felvonultatása után Harcsa Veronika elénekelte az örökké libabőröztető Portishead Glory Box című számát, amelyre a modellek a nézők közül igyekeztek táncpartnert választani.
Egészen fantastic volt
Bár Szipál Mártont, aki szerint a nyak a legszexibb testrész, nem kérte fel egyik modell sem, ő meglátta a bemutatóban az egyediséget. „Ötven éve azt látom a fashion show-kon, hogy a modellek keresztberakják a lábukat, és úgy mennek. Irtóztam ezektől a show-któl mindig. Épp itt volt az ideje, hogy megváltozzon mindez, és végre valami újat belevigyünk. Remélem, ezt mi, magyarok találtuk ki, és nem szedtük valahonnan.” A divatszínházként aposztrofált bemutató profi voltát az is igazolja, hogy a fotóművész elégedetten mondta volna, hogy „na, ez New York”, ha mindez New Yorkban történik. „Nade, hogy ezt itt látom, Magyarországon, ebben a csodálatos épületben, ezekkel az emberekkel, ez egészen fantastic. Büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. Borzalmas természetű emberek a magyarok, de állati tehetségesek.”
Fenékre csapkodni szellemes
Pataki Ági is díjazta, hogy a modellek nem csupán ruhafogasként szolgáltak, előfordult például, hogy az egymás mellett elhaladó lányok egymás fenekére csaptak. „Nagyon szellemesnek találtam, pedig nem gondoltam volna, hogy életemben még valamikor szellemesnek találok egy bemutatót”, mondta a modellből lett üzletasszony.
A bemutatót egy csupa fekete tour zárta, lakkból készített ruhákkal. Gönz Kinga jelenlegi külügyminiszter éppen ezt, a fehérből a feketébe való átmenetet és a „drámai lezárást” értékelte nagyra. A felépítés Pataki Áginak is bejött, szerinte oly gyakran „unalom hatja át” a bemutatókat, ez viszont egy jól felépített, átgondolt produkció volt. Az külön tetszett neki, hogy „a modell-lányok nem eszközei voltak a bemutatónak, mint az általában lenni szokott, hanem részesei az előadásnak. Lehetett érezni a jelenlétüket.” Az örökké telhetetlen szemlélő szerint viszont mégiscsak hiányzott a lélek a divatszínházból, és leginkább a csinos látvány maradt.