Nem szükséges falkavezérnek lenni, hogy a nő kívánja a férfit

A mai posztnak elég szép előtörténete van. Ott kezdődött, hogy posztoltunk egy összeállítást arról, hogy milyen hülye kérdéseket szoktak feltenni a nők a barátjuknak/szerelmüknek/férjüknek. Erre egy Gyula álnevű olvasónktól kaptunk egy nagyon érdekes választ, amiben azt fejtette ki, hogy szerinte a nők ezekkel a kérdésekkel azt tesztelik, hogy az adott férfi alfahím-e. Gyula elméletére reagált valaki, akinek az Ármin nevet adtuk, de meglehetősen kritikus volt a felvetéssel szemben.

Ma még két levelet közlünk, és beküldőik még Árminnál is kritikusabbak. Azért is érdekes, hogy a véleményük ennyire összecseng, mert egyikük férfi, a másikuk nő. Nagyon sokat írtak mind a ketten, a könnyebb emészthetőség kedvéért mindkettejük levelét lerövidítettük egy picit, pedig ilyet sose szoktunk, de most muszáj volt. Olvasnivaló így is van szép bőségesen alább, reméljük, önnek is érdekes lesz továbbgondolni a témát, amit persze ezzel a poszttal se zárunk le. Ha ön még tudna hozzátenni, kérjük, írjon ön is! Gondolatait és főleg tapasztalatait, saját történetét a Randiblog e-mailcímére küldje be!

Paszkál

„A „falkavezér”-gondolatmenet ott bicsaklik meg, hogy a feltevés predesztinálná, hogy az alárendelt hímeknek nem lehet megfelelő kapcsolata, mert ők nem falkavezérek. Ez a kijelentés viszont hamis, mert a valóságban nem szükséges falkavezérnek lenni ahhoz, hogy a nő kívánja a férfit. Én úgy látom, hogy Gyula az állatvilág példáit próbálja meg az emberi kapcsolatokra ráhúzni, kevés sikerrel, ugyan is az emberi kapcsolatok ennél sokkal komplexebbek.

Az „évmilliós” női szenzorok elmélete sem helytálló („egy első randin nyilván nincs a férfi homlokára írva, hogy ilyen-e vagy sem”), ugyanis a férfi viselkedéséből, kiállásából, kommunikációjából nagyon gyorsan le lehet vonni a szükséges következtetéseket, legalábbis ösztönszinten. (Valaki látott már olyat, hogy egy jó csaj odament egy lúzerhez, mert nem látta előre, hogy lúzer?)

A „shit test” nevű rész is több sebből vérzik. A nő érzelmi lény és ha hangulatingadozása van, akkor azt akarja elérni, hogy valamilyen érzelmet váltson ki a férfiból, ilyenkor lényegében mindegy, hogy negatív vagy pozitív érzelmet vált ki, a játszma lényege, hogy elérje, hogy reagáljunk rá. Ilyenkor a legcélszerűbb, ha higgadtak maradunk és érzelmektől mentesen cselekszünk és semmiképpen sem szabad hagynunk, hogy érzelmet váltson ki belőlünk, mert akkor ő nyert, hatalma van felettünk és ő dominál (vagy is ő diktál nekünk).

A levélíró válaszai, jobban mondva beszólásai sértőek, és gerinctelenség elbizonytalanítani a párodat a hűségeddel kapcsolatban. Szerinte fontos „a pozitív pimasz humor”, de ne lepődjön meg senki, ha ezt a fajta „humort” egy pozitív arcpirosító pofon fogja követni. A dicséret sohasem „nyalizós, nyálas”. Az illető hölgy valamiért megerősítésre vágyik. Szeretne pozitív visszajelzést kapni, hogy jó legyen a hangulata. A gond ezzel csak az, hogy ha rossz kedve van és kéri, majd megkapja, amire vágyott, akkor kialakul benne, hogy ha rossz kedve van, akkor tőled várja el, hogy pozitívvá tedd a visszajelzéseiddel. Dicsérni szabad, de csak akkor, ha te döntötted el, hogy dicsérsz és nem „kicsikarták” belőled a dicséretet.”

Pasztorella

„Nőként, női oldalról próbálom megközelíteni a témát. De mivel nem beszélhetek az összes nő nevében, így a saját véleményemként fogalmazom meg a gondolataimat, nem állítom, hogy ez minden nőnél ugyanígy működne.

Ha azt nézem, hogy mit találok vonzónak egy férfiban, én is felsorolnék olyasmiket, mint amiket Gyula taglalt a levelében: határozottság, magabiztosság, céltudatosság. Kiegészítve olyasmikkel, mint őszinteség, hűség, megbízhatóság. Vagyis nagyjából számomra is vonzó az alfahím karakter, ezek alapján. Igen ám, de ha a konkrét, mindennapi példákat vesszük alapul, akkor már egyáltalán nem szimpatikus a Gyula szerint leírt „alfahím-viselkedés”.

Bevallom, én is szoktam hülye kérdésekkel bombázni a páromat, és elismerem, hogy ezek egy jó része valóban hülye és felesleges kérdés, ha objektíve kívülről nézzük. Valamiért mégis kényszert érez az ember lánya, hogy feltegye ezeket. Egyetértek Gyulával abban, hogy ezek egyfajta tudatalatti (vagy éppen nagyon is tudatos) tesztek, de az alapmotivációval már nem feltétlenül. Vagyis az én kérdéseimre többnyire igenis van jó és rossz válasz, és nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit tud tenni a párom egy számára kényelmetlen helyzetben, hanem hogy egybeesik-e az értékrendünk az alapján, hogy ő melyiket találja a jó válasznak.

De lássuk a konkrét kérdéseket, néhányat legalábbis: Lesznek-e ott csajok? Nos, erre például szerintem valami olyasmi a „jó válasz”, hogy „igen, lesznek, de ne aggódj, engem csak te érdekelsz”. Esetleg megspékelve azzal, hogy „és ezt nekik is a tudtukra hozom, ha erre lenne szükség”. Ezzel biztosít róla, hogy én vagyok neki a fontos, bízhatok benne, másrészt pedig az is benne van a válaszban, hogy tetszhet ő másoknak is, mert nem egy elveszett alak, de pontosan fogja tudni, hogy hogyan kezelje a helyzetet úgy, ahogyan az egy komoly párkapcsolatban élő embertől elvárható. Mindezt pedig nem azért, mert én ezt írom neki elő, hanem mert ő maga úgy döntött, hogy neki csak én kellek, senki más.

Ezzel szemben ha poénosan megjegyzi, hogy naná hogy lesznek, reméli, minél többen, az a legjobban kikövezett út egy alapos és csúnya veszekedéshez. A kérdés, bár valóban hülye kérdésnek nevezhető ilyen formában, valójában arra irányul, hogy a párunk képes lenne-e hűséges maradni hozzánk egy olyan helyzetben, ahol adott (lehet) a csábítás, a félrelépés lehetősége, és mi sem vagyunk a közelben. Ha erre poénnal reagál, ami ráadásul arra irányul, hogy nem bánná, ha minél több nő venné körül, akkor az vörösen világító „rossz válasz”. Ha értjük a poént, akkor sincs feltétlenül jobb helyzetben, mert akkor meg olyan érzésünk van, mintha elkomolytalankodná a kérdést, kinevetné, kigúnyolná az aggodalmunkat, és próbálna kibújni az egyenes válasz alól. Elhiszem, hogy nem ez a szándéka, de mégis ezt az érzetet kelti. (A korábbi cikkben említett esetben szerintem egyébként a barátnő kérdése nem arra vonatkozott, hogy lesznek-e lányok úgy á la globál egy zenés-táncos szórakozóhelyen, hanem inkább hogy lesznek-e lányok abban a konkrét társaságban, amivel a párja szórakozni indul. Viszont ebben az esetben is valószínűsíthető, hogy lesznek, és a mögöttes tartalma a kérdésnek is ugyanaz.)

Hány lánnyal voltál előttem? Hát... lehet hogy a kisebbséghez tartozom, de nekem erre egyértelmű a szimpatikus válasz: ha keveset mond (persze csak akkor, ha ez igaz is). Ugyan már miért tartanám emiatt lúzernek? Szerintem ezt a "ha kevés nőd volt, csak lúzer lehetsz" dolgot inkább a férfiak találták ki, és tartják életben, ez nem a nők elvárása.

Szerinted melyik ruhát vegyem fel? Szögezzünk le valamit: attól, hogy valakinek a véleményét kérem, még nem teszek ígéretet, hogy valóban azt is fogom tenni, amit mond. Azért kérdezem meg, mert én éppen tanácstalan vagyok, és lehet, hogy ő tud olyat mondani, ami konkrétan meggyőz az egyik opció mellett, vagy csak segít a döntésben, mert olyan szempontot vet fel vele, amire én nem gondoltam. Ha van véleménye, ötlete (pl. "azt a ruhát vedd fel, mert jól kiemeli az alakodat"), mondja el bátran. Az sem baj, ha nem akar elmélyedni a női öltözködés rejtelmeiben, egy olyan gyakorlatiasabb indok is bőven megteszi, mint "a vastagabb nadrágot vedd fel, mert hűvös van odakint". Lehet, hogy végül máshogy döntök, de attól még megfontolom, amit mond. Viszont arról szó sincs, hogy azért kérdeznék ilyet, mert kíváncsi vagyok, tud-e dönteni. Sőt: ha nincs semmi épkézláb tippje (nincs semmi szégyellnivaló ebben sem), akkor inkább ne mondjon semmit. Vagyis inkább: mondja el nyíltan, hogy fogalma sincs, nem ért ehhez, nem tud mit mondani. Egyáltalán nem lesz ettől kevésbé férfi a szememben. Viszont ha csak azért mondd valamit, hogy döntsön, mert ő alfa, és azoknak mindig dönteni kell, akkor jó eséllyel vagy belő egy szerencsétlen megoldást, ami után magyarázhatom neki, hogy miért is nem jó az, amit mondott, ami csak újabb feszkót szül, vagy egyszerűen az érződik rajta, hogy valójában fogalma sincs, és nem is érdekli a dolog, de azért okosabb akar lenni az okosnál. Nem kellemes, ha az ember úgy érzi, hogy nincs komolyan véve, és csak egy légből kapott választ vágnak a fejéhez, csak hogy mondva legyen valami. Fej vagy írás alapon én is tudok dönteni, köszönöm. Megtisztelőbb akkor már, ha őszintén megmondja, hogy nem tud hozzátenni a témához, mert ez nem az ő asztala.

Összességében: nem tudom, mennyire vagyok ezzel kisebbségben, de ha egy férfi azt érezteti velem a viselkedésével, hogy minden ujjára bármikor kaphatna másik nőt, és ennek megfelelően áll hozzám, „pimaszul” elpoénkodja azokat a dolgokat, amik mondjuk nekem fontosak lennének annak a felmérésében, hogy az illetővel mennyire lehet stabil kapcsolatot építeni, akkor rövid úton a kijárat felé vezető pályán találja magát. Hiszen mit is keres akkor mellettem? Menjen csak és keressen mást. Én nem egy random nő akarok lenni a sok közül az életében, hanem „a” Nő, így nagybetűvel. Nekem olyan emberre van szükségem, akinek én kellek, senki más. Nem azért, mert erre kötelezem, nem azért, mert „csak én jutottam neki”, hanem azért, mert engem választott, és ha történetesen van/lenne lehetősége másra, köszöni, de akkor sem él vele. Nem félelemből, hanem önszántából. A kényszerrel kicsikart dolgok mindig rövid életűek, és sohasem olyan értékesek. Leláncolni senkit sem lehet, de nem is szeretnék; azt szeretném, hogy a saját akaratából, a saját érzelmei miatt ragaszkodjon hozzám. Ha ez nem megy neki, akkor elengedem. Ha viszont képes azt éreztetni, hogy fontos vagyok neki, hogy bízhatok benne, hogy számíthatok rá, akkor én is becsülni és tisztelni fogom ezért. Én is tudok kötődni és ragaszkodni, kimutatni, hogy fontos nekem, de ezt azzal tudja kiváltani belőlem, ha ő is ilyen. Nincs azzal baj, ha valaki nem képes erre, csak akkor az az ember még vagy nem kész igazán egy komoly kapcsolatra, vagy csak nem a megfelelő helyen van és nem a megfelelő ember mellett. Van ilyen. Csak hát akkor ezt be kell ismerni, és a helyzetnek megfelelően továbblépni...

Az alfahímes macsóskodással meg éppen az ellenkezőjét éri el. Sohasem imponált, ha valaki "be akart törni", és nem is sikerült soha senkinek. Helyzettől függően szórakoztatónak vagy idegesítőnek tartottam a dolgot, de az biztos, hogy sohasem tartott hosszú ideig. Nem gondolom, hogy bárki felett állnék, de énfelettem sem áll senki, ezen a téren legalábbis. Az alfák sem.

Gyula szerint nem a tudatunk, hanem az ösztöneink alapján választjuk ki a számunkra vonzó férfit, ez bizonyára igaz is, de az biztos, hogy engem az ösztöneim egyáltalán nem vonzanak egy olyan habitusú emberhez, mint amit ő leírt, sőt, éppen hogy bosszant és ellenérzéseket vált ki belőlem az ilyen. Az eddigi élettapasztalataim legalábbis egybehangzóan ezt mutatják, mivel jórészt én kötöttem útilaput az ilyenek talpára, nem pedig ők hagytak ott.

Véleményem szerint csak a gyenge férfiak félnek egy erős nőtől, mert veszélyben érzik a saját egójukat. Az erős férfiak nem a legyőzendő ellenséget, hanem a partnert látják benne, a velük egyenrangú társat. Aki ugyan időnként kőkeményen vitapartner is, de erre önmagában még nem lenne szabad rámennie egy kapcsolatnak. Aki erős, az akkor is érezhetően „jelen van”, ha nem ő a társaság közepe, ha nem hívja fel magára külön a figyelmet, ezért nincs is szüksége arra, hogy megállás nélkül bizonygassa valamivel, hogy márpedig itt ő a Jani. Az erősek ki tudják, és ki merik mutatni a gyengeségeiket, és a bennük lévő gyengédséget, érzelmeket is, ez pedig sokkal becsülendőbb és vonzóbb, mint örökösen falkavezért játszani.”