horoszkóp
shutterstock 354763898

Nem tudom, meddig áthidalható ez anélkül, hogy alkoholistává váljak én is

2017.09.24. 15:56

Folyamatosan figyelemmel követem a cikkeiteket, és megvallom őszintén, sokszor úgy érzem, hogy nekem az előző kapcsolataim nem is voltak olyan rosszak, szinte szerencsésnek mondhatom magam. Pedig a fiatal alkoholistától kezdve apuci pici fiáig volt mindenhez szerencsém.”

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Gerda álnevű olvasónk levelének bevezetőjét olvasta ön most el, és csak ajánlani tudjuk, hogy olvassa el alább a levél javát is, Gerda ugyanis nagyon szórakoztató (bár, vigyázat, helyenként picit trágár) stílusban ír egy olyan problémáról, amiről még meglehetősen ritkán volt szó itt a Randiblogban, pedig egészen biztos, hogy nem Gerda az első nő a világon, aki ilyesmivel szembesül.

Gerda kapcsolatban él, nagyon szereti a barátját, és egy dolgot kivéve úgy tűnik, nagyon rendben van minden – ez az egy dolog azonban igencsak megkeseríti a mindennapi életet. Ön tapasztalt már hasonlót? Volt ilyen az ön praxisában is? Mit gondol, mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha hozzátenne valamit ahhoz, amiről Gerda ír, vagy ha valami teljesen más témában szeretne írni, kérjük, ne habozzon, küldje be üzenetét a Randiblog e-mailcímére!

Jelenleg a párom 10 évvel idősebb nálam, mindent megad nekem, amit csak egy nő kívánhat. Értelmes, jó humorú, jó képű, gondoskodó, biztos munkája van és nagyon szeretjük is egymást. Igen ám, most jöhetne az, hogy valakit ha igazán szeretsz, elfogadod úgy, ahogy van, de szerintem ez a barátságoknál működik, egy kapcsolatban nem, mert ott igenis össze kell csiszolódni és ez lemondásokkal jár. Tiniként nekem is rengeteg barátnőm/haverom volt, később ebben a nagy baráti társaságban ismertük meg egymást, kis ideig együtt is voltunk, de nem értünk meg a kapcsolatra, ám most évek múltán minden flottul alakul, egy dolgot kivéve, ez pedig a haverokkal való kapcsolata.

Értem én, hogy kellenek barátok, nekem is vannak, de soha nem helyezném őket a családom elé, márpedig az ő esetében a barátoknak nagyobb szava van sokszor, mint a szülőknek. 40 környékén van az egész társaság, tipikus esetei a kiöregedett aranyifjaknak, akiknek még most is az a hónap csúcsa, ha szétcsapják magukat hétvégén mindenféle jóval és a bár legszakadtabb nőjét haza tudják vinni. Ezek a lányok persze jönnek és mennek, agyi szinten nagyjából egy facsipesz szintjén állnak, de a csoportos beszélgetésekben nem lenne miről beszélni, ha ők nem lennének. Komoly barátnőjük nincs egyébként, mert épelméjű nő nyilván nem kíváncsi már erre a színvonalra, hiszen a magánélet leginkább az ágyban töltött időszakban merül ki, mert hétvégén egymást érik a bulik, „családi” események, mert mi ez, ha nem család ugye.

A magam 25 évével irritál az állandó telefonpittyegés, a minimum 20 csoport egyikébe ismét üzenet érkezett, amelyekben dokumentálják, hogy ki éppen mit vedel, merre van, folyamatosan cseng a mobil, hogy mit csinál a másik és kivel mi történt még. Úgy terjednek az információk, hogy az amerikai hírszerzés megirigyelné ezt a profizmust. Az, hogy a baráti összejöveteleken részt veszünk-e, nem kérdés, de ha éppen nem a söreiket fotózgatják, akkor csak simán a másik zrikálása megy, hogy miért csajozik és miért nem folytatja azt a nagyszerű önpusztító tevékenységet, mint a többiek. Persze a legnagyobb hangú, hű barát az, aki mindenkinek a szemébe mosolyog, a hátuk mögött pedig a legnagyobb kritikusuk, szemtől szemben pedig abszolút képtelen konfrontálódni. Másról hazudni szerinte vicces, nyíltan vállalja.

shutterstock 593460092

Ami a legelkeserítőbb, az az, hogy nyilván a családját mindenkinek el kell fogadni, mert a csomaghoz jár, de a barátokkal más a helyzet. Nem tudom elképzelni, hogy egy felnőtt nő jópofát vágjon ahhoz, hogy a férje non stop a haverokkal sörözik, csak velük kommunikál, vagy egyáltalán úgy neveljen gyereket, hogy ezek a defektes arcok ott tespedjenek péntektől vasárnapig a kanapén. A havercsajokról még nem is beszéltem, a kóros dugatlanságban szenvedő, önbizalomhiányos egyedek, akik persze a társaság összes tagjával randiztak, mert a jó vacsikat és programokat szeretik, de a bugyijukhoz csak a legszerencsésebbek, legszemfülesebb tagok férnek hozzá egy részeg éjszakán. Van, akinek a párja mindeközben otthon tévézget nyugodtan, hiszen a nagyszerű barátnőt sosem viszi magával, mert csak unná ezeket a programokat. Bárgyú mosollyal lehet konstatálni, ahogy hullarészegre isszák magukat, és az amúgy sem kicsi egójuk óriásivá duzzad. Úgy csinálnak, mintha 16 évesek lennének – tartás, tisztelet, viselkedéskultúra egyes, leülhettek.

Néha úgy érzem, hogy tényleg a kákán is csomót keresek, és lehet, hogy jó dolgomban nem tudok mit kitalálni, mert nem akarom elhinni, hogy minden ilyen jól alakulhat, de aztán jön egy ilyen alkalom, és rá kell jönnöm, hogy ez a világ tőlem annyira messze áll, hogy nem tudom, meddig áthidalható ez a probléma anélkül, hogy alkoholistává váljak én is, de minimum eldurrantsak hétvégente pár gramm zöldet, hogy kellően asszimilálódjak. Enélkül csak a haver pszichopata csaja vagy, aki azért hülye, mert vannak elvárásai, ja meg egy fapina, aki nem értékeli ezt az emelkedett humort. Fluor is megmondta 10 éve:

zsír a buli, többen hánytak

– viszont én inkább azt hiszem, én ebből az időutazásból nem kérnék, hiába szép a nosztalgia, boldogan lemondok róla, csak ezekkel az emberekkel ne kelljen rendszeresen találkoznom.

Őszintén remélem, hogy csak én vagyok így ezzel a problémával, de attól tartok, jó pár olvasótok is átérezné sajnálatos módon ezt a helyzetet.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!