"Idegesítő cikk, mert magából indul ki, fel sem merül a szerzőben, hogy a felek esetleg nem is akarják kitulajdonítani a másikat" - írta e-mailben egy olvasónk legutóbbi megcsalással kapcsolatos posztunkra, a szemünkre vetve, hogy arra az eshetőségre nem készültünk fel, hogy mi van, ha valakit nem zavar, ha megcsalják. Olvasónk szerint a poszt kérdése ("a testi vagy a lelki megcsalás fáj jobban?") úgy tartalmazott egy állítást, mintha az tény lenne, pedig távolról sem az. Azaz a megcsalás nem feltétlenül kell, hogy fájjon.
És a véletlen úgy hozta, hogy ugyanezen a napon futottam össze a New York Times egyik bloggerének írásával, ami ugyanezzel a témával foglalkozik, igaz, tejlesen más irányból közelít. David Letterman és Tiger Woods példáiból kiindulva arra mutat rá, hogy manapság szinte kizárt, hogy a hűtlenkedések ne kerüljenek napvilágra. És ha egyszer napvilágra kerülnek, a híres emberek esetében legalábbis hosszú hónapokig tárgyalja a történteket a sajtó. A bizonyítékgyártó fényképezős mobilok, az információt terjesztő Facebook korszakában minden kiderül (a keyloggerről nem is beszélve).
Mindennek két következménye lehet. Először is elvileg az, hogy mivel a titoktartás szinte esélytelen, senki sem fog hűtlenkedni, hanem tartja magát a holtomiglan-holtodiglanhoz, és erkölcsösebbek leszünk, mint Viktória királynő korában. A második következmény a valószínűbb, és itt térünk vissza a poszt tetején idézett olvasói levélhez: hogy a következő évek-évtizedek folyamán lassanként hozzászokunk, hogy minden házasságba be-becsúszik egy vagy több félrelépés. Régen is voltak hűtlenkedők, de a félrelépéseket könnyebb volt titokban tartani, és ha kiderültek is, kevesebb szó volt róluk. Ha mostanában ennyit van szó a témáról, előfordulhat, hogy ennek következményeként lassanként megtanuljuk nem kisajátítani partnerünket?