A családja és az ismerősei is azt mondják, ön a legfegyelmezettebb ember a világon.
Jobb, ha az embert dicsérik, mintha szidják, de nem tudom, hogy mennyire számítok fegyelmezettnek. Az egész élet arról szól, hogy legyen valami célja és iránya, távlatokban is legyen értelmes, én is erre törekszem.
A lányai szerint nagyon szigorúan fogja őket.
Tényleg? Még soha egyiknek sem adtam még egy pofont sem vagy egy popsira verést sem. Egyiknek sem, pedig négyen vannak, és azért elég sok év eltelt együtt. Igazából meg sem érdemelték volna: jó gyerekek, jól tanulnak, jól végzik a dolgukat, sikeres sportolók, abszolút meg vagyok velük elégedve. Én talán nem voltam ennyire jó gyerek, a fiúgyerekekben, több a huncutság. A szülői házban azért rosszalkodtunk.
Sokat?
A szüleim azt mondták, „amíg jól tanultok, addig mi nem szólunk bele semmibe”. Úgyhogy a testvéreimmel [Ruttner Györgynek egy nővére, egy bátyja és egy öccse van – szerk.] tényleg jól tanultunk. Akkor viszonylag szabadság volt, akkor oda mentünk, ahova akartunk, azt csináltunk, amit akartunk, sportolhattunk. De ezek mellett igazi nagy rosszalkodásokra nem nagyon volt idő. Na jó, egyszer, egy osztálykiránduláson a barátaimmal felmásztunk a pécsi tévétorony tetejére, ami azért nagy vihart kavart, mert le is lehetett volna esni. De nem szokás tévétorony oldalán felmászni, ez úgy eszembe jutott.
Azóta van ennyire jóban a médiával?
Nem, ez brahi volt. A hírességért biztos, hogy nem akartam soha híres lenni. Persze mindenkiben, aki valamilyen szerepet vállal a közéletben, van egyfajta „megmutatom magamat” szándék, hazugság lenne, ezt letagadni. Csak kérdés, hogy mennyi, meg ésszerű-e, arányban van-e az ember beltartalmával. Amikor a rendszerváltás előtti években elkezdtem egy kicsit a közélettel foglalkozni, az sem a hírességért ment, hanem elsősorban azért, mert úgy éreztük, olyan helyzetben van az ország, amelyben lehet változtatni, és van értelme. Egy csomó reménykeltő hitünk volt, más kérdés, hogy aztán mi lett belőle
Milyen visszajelzéseket kap a bulváros szerepléseiről?
Sokan vetik a szememre, hogy bulvárirányba ment el a tevékenységem, de ebben, azt hiszem, hogy teljességgel ártatlan vagyok. Nem tehetek arról, hogy híres ügyfelek is jönnek, de szerintem nagy szó, hogy megtisztelnek a bizalmukkal. Tehát ha ezeknek a különleges és igényes embereknek az ember meg tud felelni, és velük bizalmi viszonyt tud kialakítani, akkor az egy jó dolog, és én inkább büszke vagyok rá, semmint szégyelljem. De nem öncélú. Nem válogatom az ügyfeleket, hanem egyszerűen ahogy jönnek. Az utóbbi hetekben például két, a könyvbemutatómon jelenlévő vendég is megkeresett – Bertók Maya, a tavalyi Miss Hungary győztese, és Tabáni István – most miért küldjem el őket? Mondjam azt nekik, hogy köszönöm, István, nekem túl sok bulvárügyem van, akkor menjen és keressen egy másik ügyvédet? Szerintem ez butaság lenne. Ügyvédet is úgy választ az ember szerintem, mint ahogy fodrászt, nőgyógyászt szoktunk választani.
Előfordult, hogy ön keresett meg egy majdani ügyfelet?
Nem, de az igen, hogy közös ismerős kérdezte meg, hogy elvállalnám-e, például Damu Roland ügyében. Miért ne, ő is olyan, mint a többi ember. Hogyha őneki most egy ilyen nehéz helyzete van az életében, akkor miért ne. Ügyfeleket keresgélni meg idő sincs, annyira egymás után jönnek a feladatok meg az ügyfelek. Most közel ezer folyamatban lévő ügyünk van. Egy részük olyan, ami nem igényel napi teendőt, de van, és foglalkozni kell vele. Szóval nem azt mondom, hogy elvileg kizárt, mert lehetne, és talán nem is lenne adott esetben szégyen sem.
Naponta hány órát visz el a sajtóval való kapcsolattartás?
Legtöbbször telefonon történik, olyan időszakban, ami egyébként holtidő lenne: utazás, egyik helyről a másikra. Nagyon sokszor úgy telik el az autózás okozta időkiesés, hogy ott közben beszélgetünk cikkről, aztán visszaolvasás, korrigálás, és így születnek. Jó, tévériportot nem lehet telefonon adni, de rádióriportot igen, és manapság az újságcikkek is legtöbbször telefonon születnek. Na de emiatt is sok bírálatot kapok, hogy túl sokat szerepelek a sajtóban.
Hajdú Péter például Ruttner „hol-egy-kamera” Györgynek nevezte.
Igen, ott is volt, visszajutnak ezek azért az emberhez. Azért valamit érezni lehet talán egy kicsit a családi miliőből, alapvetően udvariasak vagyunk. Ha valaki megkérdez, akkor az a reflex működik, hogy válaszolok, legyen az egy barát, ismerős vagy újságíró. Ha megtisztel azzal, hogy megkérdez, akkor válaszolok, és nem kezdek el azon lamentálni, hogy úristen, ha én most válaszolok, akkor annak x orgánumban egy cikk lesz a következménye. Az újságírókat meg különösen tisztelem, mert ők képviselnek valakiket. Tehát a Velvet érdeklődése nem is a Velvet érdeklődése, hanem azoké, akik olvassák. És azok, ugye, sokan vannak.
Van előnye is a köz érdeklődésének? Vagy ez csupán egy udvarias gesztus?
Nem nekem. Az én ügyvédi munkám során annak nincs különösebb előnye, hogy most az ember esetleg ismert vagy valamelyik ügy kapcsán beszélnek róla. Az ügyekben viszont hasznos lehet a médiaérdeklődés, ha tudatosan használja fel az ember. És igen, abszolút azt gondolom, hogy használom. Nincs biztos recept, nem biztos, hogy mindig százszázalékosan eltaláljuk, de többnyire azért úgy próbálom csinálni, hogy használjon. De nem én kérem meg soha egyik újságot se, se ezt, se azt. És nem is minden ügyben van ez így. Egy csomó olyan ügyfelem van, akiről nem tudják, milyen ügyük van. Például Béres Alexandra, Tabáni István is – nekik is olyan ügyük van, hogy nem biztos, hogy jó lett volna nekik a média.
De nem mindegy, kinek mit mond.
Több mint harminc éve vagyok ügyvéd vagy védő, a munkám alapvető jellegzetessége, hogy érdekek ütközésében mozgok. Ehhez hozzá kell szokni, föl kell vállalni. Teljesen mindegy, hogy ez hány embernek nem tetszik. Ha tüntetnek, teljesen mindegy, akkor is azon az úton kell menni, amit én igaznak hiszek. Mert annak a kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek rám van szüksége, engem tisztel meg a bizalmával, csak tőlem kaphat egy biztos támaszt, bennem megbízhat, tudja, hogy engem nem lehet se megkerülni, se megvesztegetni, se megfenyegetni, én akkor is képviselni fogom, teljesen mindegy, hogy hány embernek nem tetszik vagy hánynak tetszik. Ez egy kényes dolog, mert sokszor hosszan nyilatkozom, és nem egy könnyű dolog megfelelni – például a MAL Zrt. ügyében sajtónyilatkozatot tenni, ahol aztán életről és halálról szóló érdek-összeütközések vannak. Ott minden szónak jelentősége lehet, és nem könnyű úgy, hogy jó is legyen, használjon is, el is fogadják, és nem is egy emberről, hanem a cégvezetésről van szó. Hát, néha nem egyszerű.
Többször fenyegették már?
Igen, előfordult. De nem foglalkoztatott soha. Először, amikor elkezdtük szervezni 1987-88-ban a Fiatal Ügyvédek Klubját. Akkor ez volt az első szabad mozgolódása a fővárosi értelmiségnek, nagyon fontos dolog volt abban az időben. És akkor engem az Országos Ügyvédi Tanács akkori elnöke följelentett, be is hívtak. Tehát az első fenyegetés az tulajdonképpen az ügyvédi kar vezetője részéről történt, mondván, az a szervezkedés, amit én ott csinálok, veszélyes és megzavarja az ügyvédi közéletet meg az igazságszolgáltatást. Beidéztek, és meg kellett védeni, miért csinálom.
A következő, amikor az Országgyűlési Tudósításokat elkezdtük szerkeszteni. A főszerkesztője voltam, 1989 januárjától májusig működött. Addig csak zanzásított anyagok pártjóváhagyással jelenhettek csak meg az országgyűlésekről, mi meg ezt szerkesztettük, és közben figyeltek bennünket. Ott állt mindig a fekete autó, a Vécsey utcában, ahol ajtókat vettünk le, és azokon voltak számítógépek. Tudtam azt, hogy rám van állítva egy ügynök, egy ilyen III/III-as ügynök, de tudtuk, hogy ki ő, de nem foglalkoztatott minket. Ez is egyfajta fenyegetés volt. Manapság már inkább burkolt célzások érkeznek néha az ügyek kapcsán, hogy azért gondoljam meg. Nem akarom az ügyeket idézni, mert akkor beazonosíthatók lennének, de vannak olyan érdekes, nagy érdeklődésre számot tartó ügyek, ahol már ajánlották, hogy gondoljam meg a szerepemet, és gondoljam meg, mit mondok. Én meg meggondolom, és azt mondom, amit gondolok. Nem féltem, soha nem is féltettem a saját életemet.
Mekkora stábbal dolgozik? Van külön ember, aki figyeli a sajtómegjelenéseket?
Egy körülbelül tízfős csapattal, ebben már mindenki benne van. A munkatársaim, jogászok, ügyvédek főleg, ügyvédjelöltek. Az ügyeknek rajtam kívül van még egy másik felelőse, akinek konkrétan feladata az az ügy – mert nemcsak a fronton való megjelenítés, hanem a háttérmunka is fontos. A nagyobb ügyekben vannak persze nyilatkozatok, de ugyanakkor a bírósági beadványok meg könyvnyi terjedelműek, egyik-másik száz oldalas is lehet. Így volt a MAL Zrt. ügyében a szakértői vélemények elemezése, vagy Damu-ügyben a fellebbezési indoklás. A háttérben mindent föl kell dolgozni, meg kell beszélni: ami kimegy, abban semmilyen tévedés nem maradhat, sem jogi, sem nyelvtani. Minden egyes ügyirat minősít, az olyan, mint az ügyvédi iroda névjegye.
Milyen típusú ügyeket kedvel egyébként a leginkább? A polgári peres, vagy a büntető vonalat?
Mindent szívesen vállalok. De a büntetőügyek tétje mindig sokkal nagyobb, mert ott általában a vádlott, a terhelt élete a tét, meg a családjáé. Mindig ott van mögötte a család – nagyon kevesen gondolnak erre. Teljesen mindegy, hogy milyen ügyben nézzük a vádlottat, például a K&H-ügyben majdnem egy évtizede védem Kerék Csabát, a másodrendű vádlottat. Nemcsak az ő élete, hanem a gyerekei, a családja, a szülei élete is az ügy kimenetelétől függ. Ez akkora tét, a legszebb, a legklasszikusabb ügyvédi feladat. Minél magasabb a tét, annál jobban doppingol.
És mire számíthat a nemrég börtönbe szállított Damu Roland?
Megfellebbeztük azt a végzést, amivel foganatba vették az ő büntetését, hiszen csak április 26-án kellett volna megkezdenie a börtönbüntetését. A kórházi kezelése miatt nem tudott minden második nap jelentkezni a rendőrségen, és bár ezt igazoltuk, a bíróság eléggé elgondolkoztató módon, szerintem nagyon furcsán azt mondta, hogy nem volt indokolt a kezelés. Annak ellenére, hogy olyan orvosszakértői vélemény is volt, ami az állapotát életveszélyesnek minősítette. Ehhez képest a büntetést azonnal foganatosították, olyan döntéssel, amelynek meghozatala céljából tartott nyilvános ülésről nem is értesítették a védelmet. Aki egy hosszabb időszakra bemegy egy BV-intézetbe, akkor alapvető emberi joga, hogy emberként tudjon bemenni: el tudjon köszönni, el tudjon búcsúzni a hozzátartozóitól, szeretteitől, össze tudja készíteni a tisztasági csomagját, fehérneműit. Ezektől mind megfosztották, indokolatlanul.
Találkozott már hasonló helyzettel?
Nem, szerintem még senki. Az utóbbi évtizedekben nemigen volt arra példa Magyarországon, hogy a kórházi ágyról hurcoljanak el valakit, és ott bilincseljék meg. Ez a klinikum és az orvosok kompetenciáját kérdőjelezi meg.
Ön szerint van ennek az egésznek köze a médiának?
Nem tudom megmondani. Elméletileg nem befolyásol egy döntéshozót a média, elméletileg, a gyakorlat meg azt mondom, ebben nem lehetünk soha biztosak. A döntéseket a bíróság hozza, ez az ő felelősségük, mindig a bíróság, a védelem vagy a vád mindig csak javaslatokat tesz.
A Kúriához is beadtak egy felülvizsgálati kérelmet.
Még nem adtuk be, ez is egy érdekes dolog – arról már intézkedett a bíróság, hogy Damu Roland 26-án vonuljon börtönbe, majd azonnal foganatosítják az ítéletet, de azt a mai napig nem kaptuk meg írásban. Április 20-ig kellett volna, az már letelt. Az is meglehetősen furcsa, hogy a tisztelt bíróság ebben a kérdésben tart egy olyan nyilvános ülést, ahol végzést hoz, hogy azonnal foganatba vett egy ítéletet, amiről nem értesíti a védelmet, nem küld idézést, és a szakértői véleményt, amire alapozza a véleményét, azt utólag küldi meg. Ilyenkor, ha egy ilyen rendkívüli intézkedést foganatosítanak, legalább ki kellene küldenie a szakértői véleményt a védelemnek, hogy azért erre milyen észrevétele van. Mi a baj ezzel a szerencsétlen emberrel ennyire? Tényleg, miért vele kell a bírói hatalmat statuálni és demonstrálni ?
Ki lesz Damu kapcsolattartója?
Nyilván az édesapja, a nagynénje, közvetlen rokonai. A volt élettársával megszakadt a kapcsolata, de az ő édesanyja, ugye a kvázi anyós, ő is kapcsolattartó. Megmaradt egy nagyon jó viszony.
Pontosan hogyan értesült a történtekről?
A betegtársai hívtak föl. Ott bilincselték meg a rendőrök a Nyírő Gy. Kórház 2. sz. pszichiátriájának a 418-as kórteremében lévő kórházi ágyon, és vitték el onnan úgy, hogy még a védőjét se hívhatta föl. A kényszerűen otthagyott mobiltelefonjában megtalálták a nevem a címlistában, úgy értek el. A betegtársait nagyon megviselte az eset, külön nyugtatózni kellett a szobatársakat. Hál' Istennek nem egy mindennapi dolog, hogy a kórházból elhurcolnak embereket. 1944-ben meg 1956-ban voltak ilyenek, persze más okokból.