Stohl András nem akármilyen premierre készül, amerikai járőröset játszik Szabó Győzővel, Chicago utcáit járják, mesélnek, közben kiderül róluk mindenféle durva drámával dúsított disznóság és csak beszélnek, beszélnek, beszélnek. Röviden így lehetne jellemezni Keith Huff eredetileg Steady Rain (Konok eső) című kétszereplős drámáját, amit a Centrál Színház Jó zsaru – Rossz zsaru címmel tűz műsorára péntektől.
Az eredeti változatot feltehetően a két hollywoodi név, Hugh Jackman és Daniel Craig vitte sikerre a Broadway-n, és remélem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mi sem igen reménykedhetünk másban, mint honi sztárjainkban, mert maga a könyv nem egy nagy etwas, semmi újat nem mutat olyan embernek, aki már látott valaha hollywoodi filmet. Stohl Andrással a fotós próba után beszélgettünk.
Miért vállaltad el ezt a szerepet?
Elolvastam márciusban, megtetszett. Még januárban keresett meg a Puskás (Tamás - a szerk.) az ötlettel, éppen a lesen ültem...
Láttad az eredetit?
Nem, és most már a bemutatóig nem is fogom megnézni.
Hugh Jackmanék azzal is promózták a darabot, hogy Jackman leugatta a nézőt, akinek megszólalt a mobilja előadás közben.
Ilyesmi gyakran előfordul. Talán még a legelején belefér ez a fajta rögtönzés, de mikor megindul a sztori, akkor már nem nagyon lehet.
Olvastál már mást is a szerzőtől, Keith Hufftól?
Semmit, azt hittük, hogy ez az első darabja, aztán kiderült, hogy már hatvanadik. Amúgy dramaturg a pasi, és szerencsénkre a magyar változat nagyon jól lett fordítva.
Az egész darab olyan, mint egy hangoskönyv, másfél óra alatt kiolvasni egy kétszáz oldalas ponyvát, pedig fárasztó. Játszani is az lehet.
Valóban, ezt nem úgy kell próbálni, mint egy rendes színdarabot, hogy bejössz a színházba, aztán a próbafolyamat alatt majd rögzül a szöveg. Ide muszáj szövegtudással érkezni, mert végig vetíteni kell. Július elején kaptuk meg a végső könyvet, Tamás szerette volna, ha az augusztus huszadikai első próbára már tudjuk, így másfél hónapom volt megtanulni. Komoly kihívás volt ennyi szöveget bemagolni, ráadásul nehéz közben folyamatosan fenttartani az érdeklődést.
Ettől függetlenül elég közhelyes a darab.
Arra van kitalálva.
Arra gondoltál, miután nyáron megtörtént a baleseted és ez beindította a lavinát mind a magán-, mind a szakmai életedben, hogy ez a darabnak – ami romlott rendőrökről szól – jó reklám lesz?
Úgyse hiszik el, de nem jár ilyesmi az ember eszében. Lehet, hogy van olyan, aki ezt a kettőt egyszerre tudja csinálni, de én ilyesmire egyáltalán nem gondoltam. Az viszont kétségtelen, hogy sok az áthallás a darab és a velem történtek közt. De azt nem tudom, hogy ez erősebbé teszi-e a darabot vagy éppen ellenkezőleg. Fogalmam sincs, hogy a nézők hogyan fognak reagálni. Az megint más kérdés, hogy a színpadon könnyebb mondani bizonyos mondatokat, mert van mire gondolni közben.
Akkor szerencse, hogy nem te vagy a jó zsaru?
Hát szerencse... Miért én vagyok a rossz zsaru? Nem tud a néző megbocsátani nekem?
Nyilván ez a darab végső konklúziója. De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy itthon miért nem vállalja fel senki a rossz fiú szerepet az igazi életben?
Mert nem vagyok rossz fiú, azért nem vállalom fel. Engem ez az egész problémakör nem érdekel. Mit lehet erre mondani? Ha valaki felvállalja, az egy szerep, mert ez nem így van az életben. Nincs olyan, hogy rossz fiú meg jó fiú, és nyilván mindenkinek vannak dolgok az életében, amiket szégyell, vagy amit nem kellett volna megtennie. Aztán ez vagy kiderül vagy nem.
Tehát azt gondolod, hogy mindenki a színészi kvalitásaid miatt ítéljen meg, és ne foglalkozzon a magánéleteddel?
Mindenki azt szeretné, ha azt látnák, amiben ő úgy érzi, hogy jó. Ettől még a balesetet nem tudom meg nem történtté tenni, de nekem ezzel a világon semmi más dolgom nincs, mint vállalni érte a felelősséget. Ennyi.
A történtek és a médiacirkusz ellenére is úgy gondolod, sínen van az életed?
Úgy érzem, hogy igen.