Európa-blogunkban eddig kétféle emberrel foglalkoztunk: olyan magyar emberekkel, akik már egy másik, európai országba költöztek, illetve olyan, másik európai országban született emberekkel, akik hosszabb-rövidebb ideje nálunk élnek.

De csak idáig, mert Martinát nem lehet beskatulyázni a két kategória valamelyikébe. Ezért kértük meg, hogy mondja el, hogyan él európai emberként Magyarországon, Szerbiában és Horvátországban.

1988-ban születtem Belgrádban, az akkori Jugoszláviában. Apukám dubrovniki horvát, anyukám pedig belgrádi szerb. Ez akkor vált relevánssá, amikor 1992-ben a háború kirobbant. Így a szüleim úgy döntöttek, hogy két gyermekükkel, bátyámmal és velem Magyarországra költöznek.

Magyarországon nőttem fel, bár folyamatosan jártunk le Belgrádba és Horvátország déli részére is, ahol a nagypapámtól maradt nyaraló volt. A szüleim sosem tanultak meg igazán magyarul (tényleg nem egy könnyű nyelv :) ), a munkájuk is olyan volt, ami nem követelte meg. A bátyám és én viszont, mondhatni, tökéletesen beszéljük. Először apukám ment vissza Horvátországba, majd tesóm és anyukám Szerbiába, végül, sok év egyedül élés után, de lassan három éve én is Horvátországba mentem.

Ezt tekinted otthonodnak?

Az otthon kérdés számomra nehéz. Egy kicsit mindenhol otthon, és egy kicsit sehol sem az. Talán az az otthon, ahol a szeretteim vannak, csak így tudok igazán kötődni. Ebből kifolyólag van most az, hogy egyelőre olyan életet alakítottam ki, amelyben folyamatosan utazom. Éppen Horvátországban van a bázis, ahol apukám van, és onnan járkálok fel Budapestre, ahol sok barátom és a legjobb barátom él, és Szerbiába, ahol a család egy része.

Mi szokott hiányozni, ha éppen nem ott vagy?

Bevallom, mindig hiányérzetem van. Sokan azt mondják, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen „romantikus” az életem, de sokszor álmodozom arról, milyen lehetne úgy felnőni, hogy minden szeretted egy helyen, egy országban, városban van. Ezzel a felnövéssel az a baj, hogy az embernek kellenek a biztos gyökerek, hogy onnan szabadon terjeszkedjen az ég felé. Ez a fajta sokéletűség mindenhová „rak egy kis gyökeret”, és ettől labilissá válhat az ember. Mellette viszont tényleg, akarva-akaratlanul okosabb, nyitottabb személlyé válhatunk, hiszen sok életbe és kultúrába kóstolunk bele egyszerre.

Az emberek is másmilyenek, ugye?

Elképesztő számomra a különbség a három ország, és az ott élő emberek között, pedig olyan közel vannak. A horvátok laza és tengeri mentalitása, a szerbek kitartása és szenvedélye, és a magyarok elbűvölő, de néha depresszióra hajlamos gondolkodásmódja. Nekem személy szerint hiányzott a szerb és horvát életfelfogás, ami nagy vonalakban szerintem pozitívabb a magyarnál. Budapest után mindig egy kicsit kiszippantva érzem magam.

A legjobban a szerb humor fekszik nekem, de szívből tudok nevetni a furfangos és egyedi magyar humoron. Ugyanígy, néha tud zavarni, hogy pl. a horvátok néha túl lazán vesznek mindent, minden túlságosan ráér, „megcsináljuk holnap”, megy az ígérgetés.

Egyik sem jó vagy jobb a másiknál, egyszerűen más és annyira azért mégsem. Három olyan országról beszélünk, amelyek egymás szomszédai, történelmileg sok dolog is összeköti őket. Persze, nagyon nagyon általánosítok, meg ugyanígy azt is megtanulom, hogy valójában tényleg mind ugyanolyanok vagyunk, és a végén csak két kategóriára tudom bontani az embereket - jókra és rosszakra. Nekem már mindegy honnan jöttél, mit hoztál otthonról, mit tanultál az életből, vagy igyekszel jó ember lenni, vagy nem. 

Milyen beszélgetéseket hallasz az utcán itt és ott?

Megint csak nagyon nagyon általánosítani tudok. Azért mondom ezt ennyit, mert szerintem pl. Magyarországon belül (mint valószínűleg mindenütt a világban), nagy a különbség a vidéki és a fővárosi, budapesti ember között is. Talán a személyes tapasztalataim itt most inkább a pesti létemre vonatkoznak.

Amikor Magyarországon utazom, inkább magukba fordulnak az emberek, nincs nagyon kommunikáció. Ha van is, bevallom, általában valami negatív dolog az oka, és olyankor jó együtt szidni a dolgokat, ez egy ilyen összekovácsoló téma. Mondjuk hol nem? Szerbiában mindenki olyan mogorvának tűnik, amíg valami oknál fogva el nem kezdtek beszélgetni, és hirtelen jön a mosoly az arcukra, Horvátországban pedig könnyedén, gördülékenyen indul a beszélgetés, megkérdezik hova megyek, mit csinálok, csodálkoznak. A kivételek mindenhol erősítik a szabályt, pl. aranyos és idetartozik: a kedvenc buszvezetőim egytől egyig bajszos aranyos jó kedélyű magyar bácsik. „Tündérke” és „Aranyom”, azért az mindig jókedvvel tölt el :)

Mit ad neked ez a többlaki élethelyzet? Mik a hátrányai? 

Sok nyelvet tudok :) Mindenhol meg tudom találni a helyemet. De akárhol vagyok, valaki mindig nincs ott. És igen, a jövőmet illetően, még fogalmam sincs hol fogok véglegesen letelepedni – valószínűleg ott, ahová a szívem húz.

Más dolgokat csinálsz a szabadidődben, attól függően, hogy éppen hol vagy? 

A szabadidőt a hely határozza meg. Ha a tenger mellett vagyok, és nyár van, akkor úszom, vitorlázom, halat eszem, a partra kiülünk a barátokkal, előveszünk egy gitárt és hazai dalokat énekelünk, csodálatos dolog a szívedet kiénekelni barátok társaságában. Ha városban vagyok, akkor a városi élet jön, Belgrádban menés van hajnalig, sokat járjuk az utcákat, helyről helyre, és Budapesten is hasonló. Számomra mindenhol egy kiadós séta a legjobb, akárhol vagyok, a legjobb beszélgetések egy hosszú séta folyamán születnek, csak a beállítás más.

A szeretteiddel való kapcsolattartást hogyan tudod megoldani?

Internet :D

Hogyan szoktál ingázni a lakhelyeid közt?

Akárhogy. Kocsi, vonat, busz, repülő is volt..

Amikor nem vagy itt, mi az, ami hiányzik Magyarországról?

A barátaim. A csirkepaprikás nokedlivel. Budapest szépsége. A nyelv hatalmas kifejezőképessége. A magyarság ereje, amivel szerintem a magyarok maguk sincsenek tisztában.