Bár a Konyhafőnök múlt pénteken – Németh Ádám győzelmével – véget ért, mi azért nem engedtük el, hogy megtanulunk úgy főzni, ahogy a tévében. Konyhafőnököset játszottunk, megkaptuk a műsor egyik receptjének, az abált borjúnyelv lasagnénak pontos leírását és a hozzávalókat is. Éppen úgy, mint a versenyzők. (Nekik a séf először bemutatta, mit kell elkészíteni, aztán megpróbálták. Így sikerült.)
Annyi volt a pofonegyszerű feladatunk, hogy egy előre elkészített, szokványos borjúnyelv-lasagne tetejére varázsoljunk csodálatosan ruganyos pepita tejfölkockákat. Ehhez nem kellett más, mint egy kis tejföl, tejszín, mascarpone, zselatin és tintahaltinta, ebből próbáltunk létrehozni valami ilyesmit. Természetesen a miénk is legalább ennyire fine dining lett.
Az fel sem merült, hogy nem tudjuk reprodukálni a séf ételét
A teljes igazsághoz tudni kell, hogy eleve egy könnyű receptet kértünk, mivel tudtuk, hogy kollégiumi körülmények között, sütő és indukciós főzőlapok nélkül, egy hordozható kis rezsón kell majd főznünk. Mindezek ismeretében kaptuk meg a receptet, sőt, az olajtól kezdve, a zöldborson át, egészen a tintahaltintáig minden alapanyagot. „Csak melegítenünk, pirítanunk kell, meg mélyhűtőben hűtenünk. 20 perc alatt el lehet készíteni ezt az ételt” – mondta Sárközi Ákos.
Amikor megkaptuk az alapanyagokat és a receptet, akkor egy ideig csak lestünk ki a fejünkből. Volt egy húsz sorból álló leírás, hogy a húst minden hozzávalóval együtt, a salotta hagymával meg a ki tudja még mivel össze kell dolgozni, serpenyőben megpirítani, majd visszahűteni, sütőbe dobni, vákumozni, pihentetni és így tovább. De mégis hogy? Aztán leesett, hogy ezzel nekünk semmi dolgunk, mert a séf előre elkészítette a borjúnyelvet, amit csak a tálalás előtt le kellett pirítanunk, azt' csá.
Egy feladatunk volt: a tejfölt összefőzni a zselatinnal, majd mélyhűtőben megdermeszteni. Ha nem az alapanyagok arányánál csesztük el, akkor nagy valószínűséggel ott, hogy ipari, de legalábbis vasárnapi ebédhez illő mennyiségű kis tejfölkockákat akartunk csinálni, pedig elég lett volna az általunk formába öntött adag fele, de negyede is akár.
Ebből is látszik, hogy egy mezei tejfölön is elcsúszhat a konyhafőnökség. Pedig mi nem is időre dolgoztunk, nem üvöltött senki, hogy „már csak 10 perc van hátra!”.
A lépésekről pedig beszéljenek helyettünk a gifek. Bemutatnánk új legjobb barátunkat, az abált borjúnyelvet. Ez volt a fogásunk alapja és szíve, amire már csak egy kis feltét hiányzott.
Nem tettünk mást, csak egy kis tejfölt melegítettünk, és hozzáadtuk a tejszínt, na meg a krémsajtot.
Hatalmas műgonddal fűszereztünk. A séftől, vagyis Sárközi Ákostól zöld borsot és nagy szemű sót kaptunk. Csúcskategóriás fűszerek egy csúcskategóriás ételhez, csúcskategóriás szakácsokkal.
Pontosan 50 fokosra melegítettük a tejfölt a tejszínnel és a krémsajttal, hogy aztán zselatinlapokkal kocsonyásítsuk. Legalábbis ez volt a cél.
Mi tényleg úgy csináltuk a tejfölzselét, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Vagyis ekkor még azt hittük. A fele lábost tintahaltintával színeztük feketére, a másikat natúran hagytuk. A fehér és fekete keveréket műanyag dobozokba öntöttük, majd fagyasztóba raktuk, és vártunk a csodára, ami nem akart jönni.
Az utolsó simításoknál még nem tudtuk, hogy semmi esélyünk arra, hogy bármi használhatót lerakjunk az asztalra. Mindenesetre végig nagyon készültünk a tökéletes tányérra, lepirítottuk a borjúnyelvet. Ahogy a séf mondaná,
Még cukkinicsíkokat is pirítottunk és göngyöltünk, de minek?!
Ezen nincs mit szépíteni, úgy egy-másfél óra alatt tejfölből csináltunk egy tejfölt, amit mindenki egy sima, mezei tejfölnek hitt és kóstolt. Ez is valami. A tálalásra azért büszkék vagyunk, a mienk.