Erős Antónia: A két legfontosabb kérdésem az volt, hogy lehet-e gyerekem, és hogy visszatérhetek-e dolgozni

Az Erős Antónia által létrehozott, a cukorbetegség terjedése ellen küzdő Egy Csepp Alapítvány ezen a héten rendezi meg az Egy Csepp Egészségfesztet, ahol az egészséges életmóddal, gasztronómiával, sporttal és cukorbetegséggel kapcsolatos beszélgetéseket és műsorokat nézhetnek meg online az érdeklődők. Erőssel az alapítvány múltjáról és jelenjéről beszélgettünk, de az is szóba került, ő hogyan élte meg a betegségét, milyen változásokat idézett elő az életében. Interjúnk végén pedig az is kiderül, mi a mindig tökéletes vörös hajának a története.

2005-ben alapítottad az Egy Csepp Alapítványt. Mi volt az első nagyobb kihívása a szervezetnek?

Induláskor az okozta a legnagyobb fejtörést, hogy a Magángyógyszerészek Országos Szövetségével közösen elérjük, hogy Magyarországon a gyógyszertársakban is lehessen vércukorszintet mérni, ami ma már természetes, de akkor még nem volt az, engedély kellett hozzá, amit az akkori egészségügyi miniszternél kellett elérni. Azzal a céllal jöttünk létre, hogy minél többet beszéljünk a nyilvánosságnak a cukorbetegségről, mert

Időközben jöttünk rá, milyen sokféle igény van a munkánkra, mennyi a hiányosság, amin egy civilszervezet sokszor jobban tud segíteni, mint egy adott esetben nehezebben és lassabban mozduló állami apparátus. Sokféle megkeresést kaptunk és kapunk, amikre működő programokkal válaszolunk.

Például?

Elindítottunk egy programot, ami azt segítette, hogy a cukorbeteg gyerekeket is felvegyék az óvodákba, mert előfordult, hogy nem elutasították a gyerekeket emiatt, vagy ha kiderült róluk, hogy betegek, elküldték egy másik helyre, mondván, hogy ők nem tudnak megfelelően gondoskodni róluk.

„Csak” keveset tudunk a cukorbetegségről, vagy van, amit rosszul is?

15 éve és most is az a legnagyobb baj, hogy sokan azt gondolják, ők úgysem lehetnek cukorbetegek, pedig bárki bármikor azzá válhat, az egyes típusú cukorbetegség, ami nekem is van, egyik percről a másikra kialakulhat. A kettes típusú cukorbetegség hosszú évek alatt alakul ki a helytelen életmód eredményeként.

A kettes típusú cukorbetegség több százezer embert érint Magyarországon, ami nem jár szembeötlő tünetekkel, nincs fájdalom, nincs láz, ezért sokan nem is ellenőrzik a vércukorszintjüket, amit évente legalább egyszer mindenkinek ajánlott lenne, főleg, ha van cukorbeteg a családunkban.

25 éves voltál, amikor megtudtad, hogy cukorbeteg vagy. Hogyan tudtad feldolgozni a hírt?

A klasszikus tünetek jelentkeztek: nagymértékű szomjúság, gyakori vizelés, felborult anyagcsere. Fáradtnak, kimerültnek éreztem magam, néhány hét alatt 8 kilót fogytam, mert hiába ettem, a sejtjeimbe nem jutott be az energia, belülről éheztek. Először a háziorvoshoz mentem, utána laborvizsgálatra, majd beutaltak a kórházba, ahol három hétig voltam. Nem feltétlenül az állapotom miatt, inkább azért, hogy a szakemberek segítsenek felkészülni a következő életemre, mert azért ez egy elég komoly változást jelentett a mindennapjaimban.

Az első 1-2 hét sokk után körülbelül egy év kellett, mire teljesen megértettem a betegség lényegét és hozzászoktam a cukorbeteg mindennapjaimhoz. Onnantól kezdve minden rutinná, természetessé vált.

Melyik volt a legnagyobb áldozat, amit meg kellett hoznod a mindennapjaidban?

Akkoriban nagyon divatosak voltak az aerobikórák. Előtte meg kellett mérnem a vércukrom, kiszámolnom, mennyi fogok mozogni, ahhoz mennyit kell ennem. Mindent kétszer kellett végiggondolnom, amíg nem vált mindez a napi rutin részévé.

Azóta már 11 éves ikergyerekeim vannak, a televíziós karrierem pedig a betegség diagnosztizálása után kezdődött el igazából. Ami még esetleg változott, hogy egyáltalán nem iszom alkoholt, igaz, előtte se nagyon ittam, nem is éltem ezt meg egy óriási lemondásként. Inkább nyereségnek nevezhető, semmint áldozathozatalnak, hogy jobban odafigyelek magamra, mint előtte, egészségesebben élek, többet mozgok.

Nehéz időszakot jelent a cukorbetegséged szempontjából a karácsony? Hogyan készülsz az ünnepekre?

Nagyon szeretek enni, mindenevő vagyok, de a karácsony nálunk elsősorban nem az evésről szól. Az egyes típusú cukorbetegek, mint amilyen én is vagyok, általában nem küzdenek súlyproblémákkal, így nekem sem a karácsony, sem a többi családi ünnep nem okoz kihívást. Megválogatom, hogy mit, mikor és mivel eszek, de a töltött káposztáról, a nagy kedvencemről, a világ összes pénzéért sem mondanék le.

Kicsit elkanyarodva a cukorbetegségtől, ha már említetted a gyerekeidet, nem gyakran látni őket a médiában. Tudatos döntés, hogy nem szerepeltetitek őket a férjeddel?

például olyan eredményeket érnek el. Csak azért szerepeltetni őket, mert ők az én gyerekeim, sem én, sem a férjem nem szeretnénk. Persze, értjük az egészséges emberi kíváncsiságot, nem szeretnénk őket eldugni, mintha bármi okunk lenne a titkolózásra. Időről időre feltűnünk egy-egy anyák napi vagy karácsonyi összeállításban, de ez nem lehet a mindennapjaik része.

Mielőtt beszélgetni kezdtünk volna, megnéztem, mi volt a Velveten az utolsó rólad szóló cikkünk. A vörös hajadról írtunk, ami mondhatni a névjegyeddé vált. Emlékszel még, hogyan lettél vörös?

Nem tudatosan alakult ez így ki, a hajfestés elsősorban praktikum nálam, nem divatból teszem, mivel elég korán elkezdtem őszülni. 22 éve, miután Budapestre kerültem, az egyik kiváló sminkes mondta nekem, hogy ha azt akarom, jól legyen levágva a hajam, menjek Roder Andorhoz, egy zseniális fodrászhoz, aki azóta sajnos már nem él. Bandi találta ki az attól kezdve emblematikussá vált tüsi hajam, amit

Később mindenféle színt kitalált, hol picit lilás, hol picit rózsaszínes lett. Egyszer, amikor nagyon piros volt a hajam, szóltak az RTL-nél, hogy kicsit visszább kéne venni. A kísérletezések után arra jutottunk, a vörös a legelőnyösebb a számomra, de ez nem egy tudatos imázsépítés része volt.

(A cikkekhez felhasznált képek kreditje: Sarosi Zoltan /RTL KLub)