Megváltozott a világ, már nem nyitottak a lányok

„Kedves Randiblog! Szeretném én is megosztani a tapasztalatom párkeresés témában” – írja nekünk valaki, akinek a Timon álnevet választottuk mára. Nem először kerül elő ez a problémakör a Randiblogban, de nyilván nem is utoljára: Timon minden erőfeszítése ellenére egyedül van.

Ami miatt az ő levele kiemelkedik a többi közül, az az, hogy nagyon érzékletesen írja le, hogy az egész szituációnak mintha az lenne az üzenete, hogy valami nagy baj van vele, de ő nem tud mit kezdeni ezzel az üzenettel. Egyáltalán szabad-e elhinni, hogy így áll a dolog? Borzasztóan nehéz kérdés ez, olvassa el Timon beszámolóját, aztán gondolkodjon el egy kicsit, ön tudna-e neki bármit válaszolni. Ha igen, örülnénk, ha megírná nekünk a Randiblog e-mailcímére a reakcióját, de természetesen akkor is írhat, ha valami más témában mesélne szívesen.

„Miért vagyok egyedül, avagy miért bennem van a hiba? 31 éves férfi vagyok, jól szituált, diplomás középvezető. Budapesten élek, már évek óta egyedül. Ha azt írnám, hogy nem bennem van a hiba, érkezne a tucatnyi komment, hogy „de pedig biztos”. Szóval megspórolva másoknak a felesleges köröket, leírom én: bennem van a hiba. Vagy mégsem? De ne szaladjunk ennyire előre, ugyan miért bennem? A történet szinte szokványos: rendezett gyermek- és kamaszkor, kiváló tanulmányok, felköltözés Budapestre, kiváló karrier, menetelés.

Csak épp egy valami hiányzik, az élet. Megesett, hogy korábban többet dolgoztam a kelleténél, és a „csak az elején húzzuk meg” filozófiát követve gyorsan repültek az évek, és bár elértem a nekem megfelelő munkahelyen a nekem megfelelő helyet, most már érzem, nem így kellett volna. Ugyanis nincsenek barátaim. Akik voltak, vagy vidéken maradtak, vagy külföldre mentek. Nincsenek ismerőseim, kapcsolataim, ha szeretnék menni valahova, akárcsak egy moziba, nincs kit hívjak. Hiába van pénzem, nincs kivel és kire elköltenem.

No igen, furcsa társ a magány... Amink van, megoszthatatlanná válik, amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.

Természetesen hiányzott a párkapcsolat, főleg, hogy középsuliban és az egyetemen soha nem volt e téren gondom, mindig szerettek a lányok. De ugye nem a suliban voltam, kikerültem a nagybetűs életbe. Kétségbeesetten kezdtem ismerkedni az ismeretlen városban, társkereső, táncklubok, Facebookon írogatás, régi kapcsolatok felmelegítése, utazgatás, leszólítgatás. Az eredmény elmaradt, sikertelenek voltak a próbálkozásaim.

Remek érzékkel futottam bele problémákba. Az egyik kedves hölgyemény már házas volt, de értékelte az ötletes ismerkedésem, és egy fagyizás közben jól elbeszélgettünk. Egy másik esetben nagyon aranyosnak tartott a kiszemelt, csak közölte, hogy az ő munkája nem alkalmas a párkapcsolatra, ezért nem is próbálja meg. Megint másik esetben mire pont alakult volna valami, elköltöztek váratlanul más városba. Még sorolhatnám a kudarcba fulladt kísérleteim.

Hogy mi zajlott eközben bennem? Hol azt éreztem, hogy elhagyott a tehetségem az ismerkedésre, hol azt, hogy megváltozott a világ, már nem nyitottak a lányok. Hol pedig a körülményeket és a nőket kezdtem el hibáztatni. Persze a beszélgetés, a megértés, a társ, az érzelmek, a szexualitás nagyon hiányzott mindvégig, és mindig erősebben hiányzik. Próbálkoztam számomra nem túl szimpatikus, vagy kevésbé vonzó lányokkal, gondoltam, ők nyitottabbak az ismerkedésre. Volt, hogy csak szimplán barátkozni, beszélgetni szerettem volna. Volt, hogy egyszerűen csak szexelni akartam, egy vagy több éjszakás kalandot. A sikerek elmaradtak, az önbecsülésem egyre mélyebbre zuhant. Mindig irigykedve néztem azon férfitársaimra, akik szeretőket – esetenként többet – tartottak, holott nincs velem az égvilágon semmi baj külsőleg. Na igen, a lelkem. Azon észrevehető a meggyötörtség, a kétségbeesés. Nem adom fel, értékes, helyes srác vagyok, sok lány mit nem adna egy ilyen srácért, aki szorgalmas, humoros és kreatív (a női munkatársaim szerint, akiknek persze komoly kapcsolatuk van). Igen, jól érzitek, az utolsó két mondat szinte egymás ellentéte...

A lelkem egyik felével csak arra vágyom, hogy valakihez hozzáérhessek, megpuszilhassam, megfoghassam a kezét, sétáljunk, étterembe, programokra menjünk, utazzunk, és szeretkezzünk minden este, minden kötöttség nélkül, minden gondolatomat és a múltat lezárva. A lelkem másik fele csak kérdéseket vet fel, válaszokat keres, értetlenül áll a történtek előtt. Nem érti, mit kellene még tennie, neki miért nem jár a szellemi és a testi kontaktus? A nők miért szemlesütve közlekednek az utcán vagy a boltokban. Miért szól folyton az mp3, hogy ne halljanak semmit a külvilágból?

Hát így vagyok én egyedül, mert a hiba bennem van. Vagy mégsem?”