Legyen hobbid! Utazz és menj el ott kurvákhoz!

Első olvasatra úgy tűnhet, hogy az alábbi két levél, bár ugyanazt a témát taglalja, szöges ellentéte egymásnak – ezért kerültek egy posztba. Az első levélíró, Lambert meglehetősen radikálisnak tűnik, azt mondja, nem kell a párkapcsolatot feltétlenül erőltetni, mindenki csinálja azt, amire vágyik, ha éppen kurvázásni van kedve, akkor azt. A másik levélíró, Lamberta ezzel szemben azzal kezdi, hogy már hallgatni sem bírja a sok félrelépés történetét, és amellett érvel, hogy az ember igenis erőltesse meg magát a párkapcsolatáért.

Azonban ha jobban odafigyel az ember, érdekes módon Lambert és Lamberta, bár két totál ellentétes pólusról közelítik a témát, gyakorlatilag ugyanarra a következtetésre jutnak – remélhetőleg a kiemeléssel sikerül érzékeltetnünk, hogy szerintünk mi az azonos a két levélben. Ön mit gondol? Melyik okfejtés áll önhöz közelebb? Most ön jön, kérjük, írja meg saját véleményét és tapasztalatait a Randiblog e-mailcímére!

Lambert

„Konor levelére ragadtam billentyűzetet, mert olyan tendenciát testesít meg, ami sokak életét teszi görcsössé és nehézzé - teljesen feleslegesen! Ahogy ezt Ákos is megírta, kissé közvetlenebb stílusban.

Én is a harmincon túli (sajnos) korosztályhoz tartozom, és a legkevésbé sem elégítem ki az állítólagos elvárásokat, miszerint ilyenkor már a gyerek/család/házasság szentháromsága kötelező. Nem! A gyerek/család/házasság szentháromsága nem kötelező! Se a „megállapodott” párkapcsolat. Ha pedig egyszer az lesz, olyan helyre fogok költözni, ahol nem az. Ez – az Ákos által is leírt – nyomás csak frusztrálttá és görcsössé tesz, a következményei pedig – ezt sajnos a munkahelyemen tapasztalom magam körül – válások és boldogtalan, elszakított gyerekek, lassan pszichopatává változó, veszekedő szülők vagy jó esetben nem szülők, csak felek.

Ennek ugyan mi értelme van? A kalandozások kora nem múlik el 25 évesen, sőt! Kevesek – ilyen is van, csak ritkaság – képesek csak lenyugodott, „nyugdíjas” házaséletet élni kalandvágytól, vagy bármilyen egyéb vágytól mentesen. Ehhez olyan alkat kell, ami a többségre nem jellemző. Ha pedig egy kalandvágyó fiatalban ég a tűz, de „megállapodik”, akkor előbb/utóbb elkerülhetetlenül jönnek az Ákos által leírt következmények, remélhetőleg nem olyan drasztikusan, mint ő lefestette. Szóval én is csak azt tudom mondani: nyugi! Csináld, amire vágysz! Ha azon görcsölsz, hogy muszáj lenne már egy párkapcsolat – ez azt jelenti, hogy nem muszáj. Ha görcsölni kell rajta, vagy ez egy megoldandó feladattá válik és nem csak úgy jön magától, akkor nagy bajt veszel a nyakadba, ha tűzön-vízen át is „csinálsz” egy ilyen kapcsolatot. Hidd el, egy jól sikerült kötelező párkapcsolat-beszerzéssel sok embert tehetsz majd boldogtalanná. Pl. a még nem létező gyermekeidet, akik nem tehetnek majd a te baromságodról.

Aki pedig rá akar beszélni, hát annak kerüld a társaságát, még ha a saját családod is az! A családi nyomásra alakult megállapodott kapcsolatoknál (mert „már ideje lenne”), vagy neadjisten később a házasságnál az is jobb, ha az ezt erőltető rokon/ismerős (direkt nem sorolom ide a barátokat) fejbe vág egy husánggal. Ugyanannyi benne a jószándék, csak azon hamarabb túl vagy és legalább csak te sínyled meg a következményeit.

Ha pedig külső nyomás nincs, csak te saját magad, akkor valahogy el kéne lazulnod. Erre barát/pszichológus/ vagy bármi egyéb jó lehet. Ha normális állásod és fizetésed van, hát utazz! Sokszor utazz és mindig csak egy-két napra! Legyen hobbid! Járj továbbra is kurvákhoz! Sőt, utazz és menj el ott kurvákhoz! Egyedül, vagy ha kell, keress ehhez útitársat.

Ha egy éven belül mégiscsak lesz egy „megcsinált” kapcsolatod, kérlek, inkább írj – cím a szerkesztőségben –, és egy sör mellett igyekszem majd kiverni ezt a marhaságot a fejedből.”

Lamberta

„Szomorúan olvasom az utóbbi hónapokban, hogy csak és kizárólag megcsalásról és nyitott kapcsolatokról lehet nálatok olvasni. Szeretném kicsit megmutatni, hogy igenis lehet ezt másképp is megoldani.

Szeretném leszögezni, mielőtt bárki is felháborodna, hogyha egy kapcsolatban két ember teljesen őszintén és nyugodt szívvel megegyezik valamiben, például, hogy megengedett egy harmadik, alkalmi fél, akkor azzal semmi gond nincsen, hiszen őszintén megbeszélték és eldöntötték mit is szeretnének. Ha ez nekik beválik és ez működik, akkor ennek így kell lennie és ezt nem szabad szégyellni.

Viszont amikor olyanokat olvasok, hogy 4 ok, amiért ne mondd el, hogy félreléptél, hogy teljesen normális, hogy én, az egyik fél eljárkálok más házas emberekkel vagy éppen szinglikkel a párom tudta nélkül, mert hát akkora a szexuális vágyam, hogy azt egy ember nem tudja kielégíteni és ez teljesen rendben van, akkor elkap a hányinger. Ugyanis ez egyáltalán nem a szexuális igényekről szól, hanem az kommunikáció hiányáról, a gyávaságról, az önbecsapásról és a végtelen önzésről.

Az „a párom úgysem értené meg”-mondatok, vagy „szeretem, de több szex kell”, „csak bántanám vele”-mondatok tipikusan az ilyen gyáva embereket fedik le. Mindent meg lehet beszélni, ha valaki a szerelmed és ő tényleg a legjobb barátod és társad. A legjobb barátnak mindent elmondunk, nem? Akkor ez mért marad ki? Miért is kell hazudni neki és magunknak, hogy mi ezt csak érte tesszük, hogy ne bántsuk meg, hogy kerüljük a konfliktust, mert az úgysem oldható meg, hiszen mi ilyenek vagyunk, nem tudunk megváltozni, na meg más is ezt teszi akkor mi mért ne, ugye? Ja meg persze apám is félrekúrt, aztán anyám is elment a főnökével nyaralni, akkor nem is létezik más út, hiszen nem is láttam másikat, minek erőlködni.

Igen, pontosan ez a könnyebbik út, a gyengébb út, az, ahol nem kell szembenézni azzal, hogy én igenis gyáva vagyok, mert nem merek konfliktust kezdeményezni a párommal, nem merem megmérettetni a kapcsolatunkat, nem merek megpróbálni változni, vagy egyáltalán változást előidézni, sokkal jobb a kuss, a sunyizás, a gerinctelenség. Csak úgy mellékesen, olyan nincs, hogy „én nem változok”. Teljesen senki nem fog megváltozni, de sok dologban igenis meg lehet.

Ha pedig ezek után is azt mondja valaki, hogy „de én ismerem a feleségem/férjem és ő konzervatív, nem fogadná ezt el”, akkor pedig tessék gerinces emberként viselkedni, és kimondani a nehéz dolgokat, hogy szívem, nekünk ez nem megy, hazudunk magunknak, nekem több kell, te nem tudod ezt megadni, oldjuk meg vagy keressünk mást magunknak. Ja, hogy ő jó anya? Ő a legjobb apa, szereti a gyerekeket? Ja, hogy te szereted őt, csak...? Ilyen nincs. Ezek megint a gyáva egód magyarázkodásai, hogy igazold, hogy miért is vagy gerinctelen.

A szerelem – annak, aki nem tudná – két ember kapcsolatáról szól. A jó esetben, ami sajnos nagyon ritka, egy kapcsolatban ők legjobb barátok, a legerősebb bástyájuk egymásnak, ha az egyik összeomlik, a másik odaáll mellé és támogatja, amíg arra szükség van. Két ember, aki a legnagyobb rosszaságokban is együtt vannak benne, mint a gyerekek, akár 20, akár 50 évesek. Akiknek nagyrészt közös barátaik vannak, hiszen együtt szórakozva érzik magukat a legjobban. Még egy buliban, ahol az egyik itt, a másik ott van, még úgyis a legerősebb csapatot alkotják. Ha elmegy az egyik más helyre úgy érzi, hogy a lelke egy része nincs vele és szeretné, ha a másik is átélhetné ugyanazt mint ő. Ahol ha ránéz az egyik a másikra még 10 vagy 20 év után is, úgy örül a szíve, mint egy tininek és önkéntelenül is elmosolyodik. Amikor a másik egy perc alatt úgy fel tud idegesíteni, hogy nem tudod kit vagy mit üss szét, mert ő áll a legközelebb hozzád és ő is tud a legjobban bántani.

Hazugsággal nincs őszinte kapcsolat, sem igazi szerelem. A hazugságban az egó van benne, nem a szerelem. Remélem ha valaki megtalálta ezt a fajta érzést, akkor az harcolni fog érte mind saját magával, mind közösen, hogy ne úgy végződjön a kapcsolat, mint az itteni példák 99%-a.”