Megtanultam: senki nem fog minket boldoggá tenni

„Jó ideje olvasom el a beérkező leveleket, gondolkozom, hogy hol lehet a hiba, hogy mindenki ennyire szarul érzi magát, ennyi panasz érkezik, és vajon ennek mi lehet az oka” – hát ezen mi is gyakran el szoktunk gondolkozni, de ennek a levélnek a beküldője, Szorina azért egy-két válasszal is szolgál. Már csak azért is érdemes Szorina tapasztalataira és meglátásaira odafigyelni, mert a sok sikertelen társkereső után, aki ebben a blogban szerepelt az évek során, ő végre azt mondja, hogy talált párt a neten.

Olvassa el figyelmesen az alábbi sorokat, ön egyet ért Szorinával? Az ön tapasztalatait és történetét is várjuk a Randiblog e-mailcímre! Ja igen, és egy figyelmeztetés: az alábbi levél trágár szavakat is tartalmaz. Ha önt zavarják az ilyen kifejezések, inkább ne olvasson tovább!

„Jómagam 21 éves nő vagyok, és azt gondolom, kiegyensúlyozott, nyugodt kapcsolatban élek. A páromat az interneten ismertem meg, talán kicsit sokat vártam az első találkozásig, de végül találkoztunk, és azóta is együtt vagyunk – jelenleg másfél éve, ebből egy éve közösen élünk.

Sokszor olvasom az olvasói levelekben – ezen, illetve más fórumokon is –, hogy milyen szörnyűségek az internetes társkereső oldalak, milyen elbaszott embereket fognak ki... igen, ez egy tény. Számunkra elbaszottak, mert nem őket keressük, akikkel éppen beszélünk.

De amikor én levelezgettem emberekkel, emlékeim szerint a hibák, a különbségek egyből feltűntek, majd eztán fogtam magam, elköszöntem és elsiklottam a kérdéskör felett és nem rémlik, hogy erre bármely partner rosszul reagált volna, inkább ő is megkönnyebbült.

Aztán ha olyan ember jött, akivel érdemesnek éreztem beszélni, beszéltem. Ma boldog vagyok. Igen, rengeteg ember fut át a billentyűzetünkön mire akárcsak egy kicsit esélyesnek tűnő emberke szól hozzánk... de miért kell ezen fennakadni? Miért problémáznak rengetegen azon, hogy milyen balfasz emberekkel beszélnek, amikor még önmaguk sem tudják, hogy milyennel akarnak beszélni, mert képesek heteket, hónapokat áldozni a valakivel való csevegésre, olyannal, akinek már az első köszönése sem tetszett, hogy aztán amikor már annyira gázossá válik a helyzet, rinyálhassanak, hogy elbasztam erre a seggfejre fél évet...

Én sosem basztam el fél percnél többet olyan emberre, akiről kiderült, hogy mondjuk nem akar gyereket... mert én akarok. Pont. Mondtam volna azt, hogy jól van, majd meglátjuk, ismerkedjünk csak meg... aztán szeressük meg egymást, majd két-három év elteltével kezdjek el sikítozni, hogy a faszfej férjem nem akar gyereket. Nem, nem akar. És ezt közölte a megismerkedésünk pillanatában.

A másik probléma sokunkban, amit a saját bőrömön, illetve a párommal a saját bőrünkön tapasztaltunk meg, az az eltájoltság.

Nagyon sokunkban él utópia a világgal kapcsolatos elképzelésekben. Hogy ennek Hollywood, vagy valami más az oka, azt nem tudom. Sokszor mondjuk egymásnak mindennapjainkban, hogy ne álmodozz, az élet nem egy romantikus vígjáték, nincs háttérzene, a Nap nem süt mindig, és a bárányfelhőket időnként viharfelhők váltják fel... igen, mondjuk ezt a barátnőnek, a testvérünknek, mintha mi olyan kurva realisták lennénk, s racionálisan látnánk mindent. S mindeközben ugyanolyan álomvilágban vagyunk hajlamosak időnként élni.

Arra jutottam, hogy mindez azért van, mert őrült nehéz lehet az egóval elfogadtatni, hogy az élet egész egyszerűen nem egy napsütéses réten szaladgálás csintalan kiskutyákkal. Karácsonykor mindnyájan hóesést akarunk, rendet, csendet, terített asztalt, tökéletesen sikerült halászlét, boldog gyerekeket, boldog nagymamát, azt akarjuk, hogy anya ne kiabáljon... de ez csak a filmekben működhet, ugyanis a valóságban a halászlé időnként sótlan lesz, a gyerekek néha hisztiznek, anya fáradt, mert tudja, hogy neki kell elmosogatni 15 ember után, a mama nem boldog, mert a bejgli nem az ő receptje szerint készült, apa a január 2-ra beadandó jelentésre gondol... és basszus! ... 18 fok van, és esik az eső.

És mindez beilleszthető egy kapcsolatba is, ha mondjuk az első pályát sikeresen vettük a társkeresőn, és találtunk valakit, akivel hasonló elképzeléseink vannak, és még szeretjük is egymást.

És nem azt mondom, hogy az elvárásainkból kell engedni, mert azt gondolom, hogy létezik tökéletes – igen, tökéletes, nagyszerű – partner, társ kompromisszumok nélkül.

Most úgy tűnhet, hogy én idejöttem és megmondom a tutit, a megoldást mindenki problémájára, de ez persze nem így van... mert én is ilyen vagyok. Én is vágyok arra, hogy a párom éppen akkor akarjon minden este aludni menni, amikor én, éppen akkor akarjon filmet nézni, vagy sétálni amikor én, sose legyen fáradt, illetve maximum akkor, amikor én, és hogy találja ki magától, hogy mit akarok születésnapomra...

És én is elfelejtem az esetek legtöbbjében, hogy az élet egyszerűen nem ilyen. Senki élete sem ilyen. Egzisztenciától, pénztől, családi helyzettől függetlenül a dolgok inkább ritkábban, mint többször alakulnak a kedvünk szerint és erre sem nekünk sem a környezetünknek nincs ráhatása az esetek túlnyomó többségében.

De azon vagyok, hogy amikor valami rosszul esik, vagy már éppen vitára vagy sírásra nyitnám a számat, akkor elgondolkozzak azon, hogy ezen én vagy bárki tud-e változtatni, vagy egész egyszerűen csak az élet hozta így és fogadjam el, hogy így jártam most mindenkitől függetlenül.

És amit még megtanultam és rádöbbentem, hogy ez nem hülyeség:

Senki nem fog minket boldoggá tenni.

Ha boldogságra és kiegyensúlyozottságra vágyunk, azt mi adhatjuk meg magunknak, és nem attól kell várni a megoldást, hogy na most ő már itt van, ő varázsoljon minden mást is jóvá. Ez talán azért is nehezebben fogadható el, mert fordítva elég szörnyen hangzik, ha mondjuk a párunk azt mondja nekünk, hogy „te nem tehetsz boldoggá.”

Na meg ugye mindnyájan szeretünk szenvedni is, mert akkor figyelnek ránk...”