Volt olyan, akit felizgatott az, ha engem sírni látott

Rendszeresen olvasom a blogot, cifrábbnál cifrább történetekre bukkanva a párkapcsolatokról. Gondoltam, megosztom a saját történetemet is, egyúttal reagálva minden olyan sztorira, ahol a szenvedés, megcsalás stb. van jelen.

Ez volt Júlia álnevű olvasónk alábbi levelének a bevezetője. Amit ön most olvas, az a Randiblog, azon belül pedig a Randiblog Inbox, ami azt jelenti, hogy megint egy olyan poszttal jelentkezünk, amiben egy olvasónk meséli el társkeresési-párkapcsolati tapasztalatait. Júlia esetében ezek a tapasztalatok zömével negatívak voltak, amint azt a címnek kiemelt példával is érzékeltetni próbáltuk. Júlia le is vonta a következtetést, és 30 éves korára új szemlélettel áll hozzá az élethez.

Ha ön egyet ért Júliával, vagy ha éppen, hogy nem ért vele egyet, ön is írhat nekünk, hogy folytatódjon ez a beszélgetés. Önnek mik a tapasztalatai? Ha van kedve, küldje be saját történetét a Randiblog e-mailcímére, nálunk név nélkül mesélhet!

„A 30 évem alatt nem volt olyan kapcsolatom, ahol ne csaltak volna meg, ne vertek volna át. A 30 év történései nálam gyorsított eljárásban folytak, annyi dolgot éltem meg viszonylag gyorsan ezen a téren, amit más 50 év alatt. Nem vicc, tényleg. A környezetemben nincs olyan párkapcsolat, amit pozitív példaként tudnék felhozni. Nagyon sok helyről hallom, hogy régen ez másképp ment, a nők korán szültek, férjhez mentek, együtt építették a jövőt és nevelték a gyerekeket. Ez mára megszűnt. Átvette a helyét az „én”.

Éltem együtt 6 évig valakivel, akiről tényleg azt hittem (én naiv), hogy ő lesz az ember, akivel egy életen át és még tovább. Életem legnagyobb tévedése volt, ugyanis ez az ember lépten-nyomon megcsalt fűvel, fával, vadvirággal, majd ezt követően nemes egyszerűséggel rakott ki az utcára. Nevetve (szó szerint). Volt olyan kapcsolatom, ahol végighallgattam a szokásos „nem arról van szó, hogy ne szeretnélek, de most alkalmatlan vagyok egy kapcsolatra” szöveget. Emberünk utánam 2 hónapra (!!) feleségül vett egy másik nőt. Persze kiderült, hogy mellettem is rendszeresen dugta a kedves hölgyet. Volt olyan kapcsolatom, ahol ketten-hárman is egyszerre voltunk az úriember „nagy szerelmei”, persze ez mind utólag derült ki. Volt, aki anyagilag használt ki, és volt, aki érzelmileg küldött padlóra, de volt, akinek csak arra kellettem, hogy egy érett, tanult, csinos nő megjelenjen mellette. Akivel lehetett villogni. Volt olyan, akit felizgatott az, ha engem sírni látott (természetesen miatta sírtam). Szándékosan bántott, hogy elsírjam magam, mert ő ettől izgalomba jött, és miután elérte a célját, próbált szexuálisan közeledni. Beteg...

Félreértés ne essék, természetesen én sem vagyok tökéletes, de engem még úgy neveltek, hogy gondoskodjak arról az emberről, aki mellettem van. Természetesen nem úgy értem, hogy vegyem át az ő szerepét és hordjam én a nadrágot. Nem. Minden kapcsolatomba beletettem a részem nem kis százalékban. Programokat szerveztem, vacsorát főztem, bemutattam szülőknek, barátoknak stb., nem nyafogtam, ha barátokkal akart menni szórakozni. Édes voltam, kedves és bűbájos. Cserébe a nagy kupac szart kaptam az összestől egyenesen bele a képembe minden kertelés nélkül. Hát többet nem vagyok sem megértő, sem kedves.

30 éves vagyok, és már most tudom, hogy nem fogok férjhez menni és nem fogok gyereket szülni. Nem, nem önzőségből. Egyszerűen azért nem, mert ma már a párkapcsolat teljesen másról szól. A férfiak, ha meglátnak egy szép nőt, az az első ami eszükbe jut, hogyan kaphatnák meg, még akkor is, ha otthon várja őket a szeretett feleségük. Aláírom, hogy ez nagyon sokszor fordítva is így van! Körülöttem csak olyan kapcsolatokat látok, ahol a felek nem boldogok. Nem egymásért élnek, hanem egymás mellett. Nem egy irányba tartanak, hanem mindenki a maga útján. Csak léteznek, de nem kommunikálnak. Nincs meg a varázs, nem látom köztük a szeretetet csak az elfogadást és a beletörődést. De tudjátok, mi a legrosszabb? Hogy ezt ők maguk is így gondolják és kimondják! Sokkal kiegyensúlyozottabb az életem egyedül, mintha görcsölnék egy kapcsolatban. Van munkám, vannak barátaim, járok szórakozni, versenyszerűen sportolok és szerencsére még utazni is tudok. Nem akarok megbántani senkit, aki nagyon konzervatívan családcentrikus beállítottságú, de azt tudom mondani, hogy egykor én is az voltam! Viszont a sok engem ért negatív hatás eredményeként olyan páncélt növesztettem, amin ember nem tud áthatolni. Ezek az emberek olyan szinten változtatták meg a gondolkodásomat és a hozzáállásomat ezen a téren, hogy el nem tudnám képzelni, hogy például valakivel leéljem az életem. Képtelen lennék akár csak összeköltözni valakivel.

Reggelig itt ülhetnék és mesélhetném a jobbnál jobb sztorikat a fantasztikusan jól sikerült kapcsolataimról, de azt mindenképpen elmondanám, hogy nálam az volt a royal flush, amikor az évek óta tartó lelki teher következtében kialakult két olyan betegségem is, ami gyógyíthatatlan. Úgy gondolom, ezen a ponton az ember komolyan elgondolkodik, hogy minderre szüksége van-e? Hogy megérte-e bízni, hinni a másik félben? Csendben maradni, amikor ordítani tudtam volna. Elviselni a megcsalást, a megaláztatást, a nélkülözöttséget. Idegileg rámenni és csontsoványra fogyni, mert a másik felet az élteti, ha én szomorú vagyok. Egyértelműen nem, nem érte meg.

Ma már legalább azt tudom, hogy csak én tehetem boldoggá saját magam és nem várhatom el ezt egy másik embertől. Nem keresem a boldogságot, csak azt teszem amitől jól érzem magam és közben szép lassan rakom össze a darabjaimat. Szomorú, hogy itt tart a világunk...”