Kérte, hogy adjak időt neki, de közben az ölemben táncolt

Szeretném megosztani történetemet, elmondva, mennyire nem egyszerű a világ ma…

A mai posztban sorra kerülő történetet Jusztin álnevű olvasónktól kaptuk e-mailben. A címet alább találja, és nem tudjuk elégszer mondani, hogy az ön sztoriját is szívesen olvasnánk, ha van kedve mesélni saját tapasztalatairól!

Szóval Jusztin az interneten ismert meg valakit, és a kapcsolatból egy se vele, se nélkületípusú viszony lett. Amint azt Jusztin a bevezetőben is írja, a világ ugyanis egyáltalán nem egyszerű, és a körülmények, illetve még ki tudja, pontosan micsoda, igazán komplikálttá tették ezt a kezdődő kapcsolatot. Nézzük!

„40 éves vagyok, elváltam, 6 hónapja keresem társam. Társkereső jöhet csak szóba, nem vagyok az a nagy dumás, csajozós típus, érzékeny, lelkiismeretes vagyok, tetejébe a válás után inkább a munkával foglalkozom. Februárban találtam is egy korombeli lányt (mindketten fiatalabbnak nézünk ki a többiek elmondása alapján, én magas, sportos, állítólag nem rossz képű vagyok). Nem, nem a huszonéveseket keresem, nekem fontos a gondolkodásmód, az egzisztencia, a lelki érettség, és igen, sajnos a külalak is.

Alkoholista, pénzzel tartozó férjtől költözött el, egy 4 éves gyermekkel. Anno februárban beszélgettünk. Becsültem benne, hogy meglépte a költözést, de még nem tudta, hogy ki hogy akar válni, nem tűnt magabiztosnak a változást illetően. Finoman közöltem vele a második randin, hogy én a tiszta dolgokat szeretem. Másnap írt, hogy akkor bocsi mégse.

Eltelt három hónap és egyszer csak írt. „Sokat gondol rám, mi újság?” Nem volt, nincs senkim. Kérdeztem, hogy miben tudok segíteni. Mondta, hogy saját lakásba költözött a pici gyermekkel és munka kéne. Írtam, hogy azt most nem tudok neki, de ha a ház körül van tennivaló, akkor segítek. Megbeszéltük, megyek, de szigorúan úgy, hogy neki most nem kell senki férfi. Sok csetes üzenetet kaptam, volt hogy megjegyezte, hogy szűkszavú vagyok. Elmentem, de akkor már úgy változott a helyzet, hogy „megpróbálhatnánk inkább”. A gyerek nem volt otthon.

Tiszteletben tartottam a kérését, nem kezdeményeztem, tartottam magam. Kényelmesen ültünk a kanapéján, 16 éves korom óta nem éreztem olyan zavart, izgalmat, vibrálást. Egyszer csak finoman egy mosoly után megbögdösött. Megsimogattam a kezét, nem bírtam magammal, odahajoltam, hogy lesz, ami lesz, adok az arcára puszit. Vad csókolózás lett belőle. Nagyon élvezte és én is. Nem tudtunk betelni egymással. Húzott magához, nem engedett el, finoman hangokat adott ki. Mennem kellett…

Kicsit kevesebb üzenet jött vissza másnaptól. Ha munkában vagyok, nem mindig tudtam írni neki, de kezdett fordulni a kocka. Nagyon tetszett a megkeresése, és hogy olyan jól éreztük magunkat egymással. Már én hiányoltam a válaszait. Tudtam álláslehetőséget neki, megértettem, hogy a gyerek miatt nem tud válaszolni, szereztem neki szakembert a kis családi házához, újra találkoztunk hétközben. Úgy kellett hajkurásznom, mert egyszer itt volt, egyszer ott a városban. 15 perig sikerült látnom. De megértettem, a gyerek miatt sok az elintéznivalója (hisz nekem is van egy kisgyermekem).

Hétvégén újra találkozó. Még jobb volt, mint korábban. Megbeszéltük, hogy nekem azért fontos, hogy kiszámítható legyen a kommunikáció, neki meg, hogy férfi kell (és, hogy baj, hogy olyat mondok, hogy „cuki” – különben 50 embert irányítok a munkahelyemen, az nem tudom, lányos? – mindegy), és hogy őt ne sürgessem. Kirándultunk a kedvenc, titkos helyén, mely nekem is tetszett, minden rendben volt. De közben magától ölelgetett, bújt, rakosgatta a kezem, hogy öleljem át.

Ezen felbuzdulva a kicsi házában kezdeményezésemre még jobban összemelegedtünk. Ami ruhában lehet, majdnem minden megvolt. Kérte, hogy adjak időt neki, de úgy, hogy közben összekarmolta a hátamat és az ölemben táncolt, alig ruhában. Jó, megálltam. Nehéz volt, de boldog voltam, elvarázsolt. A felszínen lévő óvatosság, távolságtartás alatt bent érzelem és szenvedély van. Éreztem, hogy minden rendben, megértettem, hogy velem van. Konzervatívként nagyon tetszett. Nem érdekelt már, hogy továbbra sem vált el, és nem is tudják hogy hogy lesz, elég volt, hogy külön él és hogy stimmelünk. Elköszöntünk.

Két napig nem írt utána. Nem vette fel a telefont, nem hívott vissza. Türelmes voltam. Korábban megbeszélt időpontban mentem hozzá szakemberrel és szerszámmal segíteni. Előtte írta, hogy csak akkor menjek, ha tudok „viselkedni” (?), mert a gyerek is ott lesz. Természetes, oké. Míg ő megbeszélte a szakmai dolgokat, én játszottam a gyermekkel. Nagyon aranyos volt, majd elköszöntünk, szigorúan, diszkréten. Csak annyit kérdeztem, hogy jó volt a szombat? Azt mondta, igen. Mondom, akkor találkozunk még? Azt mondta igen. Boldog voltam.

Aztán megint egy napig nem írt. Aztán úgy, mint februárban, cseten közölte, hogy bocsi, mégse. Leesett, nagyot koppant, fájt, válás után még egy kopp. Levélben válaszoltam, hogy legalább megérdemeltem volna, hogy szóban mondja, és hogy szerintem ez magának való, önző dolog.

Nem tudom, miért, az eszem azt mondja, hogy jó így. Ő zűrös, sok nem tisztázott körülményekkel van tele. A szívem pedig azt mondja, hogy ő kell, hogy valamilyen nyugalmat hozott, miután megértettem és együtt voltunk (aztán persze 3 napig nem aludtam), azt súgta, hogy szeretnünk kell egymást.

Miért van az, hogy most fesztiválon meglátok egy 25-30 éves fiút és egy lányt, végignézem az „udvarlást”, az jön le, hogy a csávó eleinte kedves, vicces, nagyvonalú, majd letojja a nőt (?), mással flörtöl bosszantásként és az eredeti csaj, minél jobban letojják, annál jobban kapaszkodik vissza a pasi után? Ez az igazi férfiideál már? Ez kell nektek, lányok?”