horoszkóp
shutterstock 595359872

Nyílt levél a feleségemhez

2018.07.13. 15:56

Nagyjából egy éve olvasom a Randiblog oldalát. Tanulságosnak, hasznosnak találom, mert számtalan párkapcsolati történetet, emberi sorsot, véleményt és elképzelést ismerhet meg az ember. Remélem, ez így is marad, mert ezúton is lehet tapasztalatot szerezni és talán galád módon hangzik, de ez kevésbé fájdalmas, mint amikor velünk történnek a dolgok... Néhány itteni tapasztalat segítheti a mi életünket is, mikor a szituáció nagyon hasonló, hogy idejében észrevegyük, mikor a dolgok kísértetiesen kezdenek valami olyanra hasonlítani, aminek csak fájdalom és sok éves szívás lenne az eredménye. Ha valaki nyíltan levelet írhat a férjének, akkor talán senki nem haragszik meg, ha én is megteszem… levelet írok a feleségemnek. Köszönöm a lehetőséget Hátha valami jó lesz ebből...

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

A fenti bevezető Jenő álnevű olvasónk leveléből származik, és Jenő ebben a bevezetésben egy korábbi posztunkra utal, aminek az volt a címe, hogy Nyílt levél a férjemnek. Abban a korábbi posztban egy felbomlott házasságról volt szó, Jenő azonban kapcsolatban él, még ha nem is felhőtlenül boldog kapcsolatban.

Problémák vannak, és ez a nyílt levél pont ezekről a problémákról szól, illetve arról, hogyan lehetne őket megoldani. Mi köszönjük Jenőnek, hogy írt, drukkolunk, hogy sikerüljön rendbe hozni a dolgokat, és kérjük önt, hogy ha önnek szintén van mesélnivalója, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére!

Várjuk az ön levelét is!
randi kukac mail.velvet.hu

Drága Feleségem!

Sokat tipródtam, de úgy döntöttem, megírom ezt a levelet. Önző módon könnyítek a lelkemen, talán olvasod, talán nem… Mert egymásra sose jut idő, legalábbis kettőnkre nem. Hosszú évek óta gyűrjük, öleljük, szeretjük és bántjuk egymást. Minden volt már, szenvedélyes ölelés, durva veszekedések, menny és pokol. Családalapítás és unalmas hétköznapok, vegyesen sikerült ünnepek. S most, a 7. év küszöbén, mikor úton van a harmadik gyermekünk, úgy érzem, vízválasztóhoz érkeztünk, mind együtt, mind pedig jómagam. Azért, mert nem vagyok boldog… Muszáj ezt leírnom, kiírnom magamból, hátha talán belefutsz ezekbe a sorokba és megváltozik minden. Nem varázsütésre, nem egy pillanat alatt, de legalább elindul valami… a jó irányba.

Úgy érzem, nem kellek már neked. Én, nem kellek, mint férj, férfi. Hiányoznak az együtt töltött órák. A szenvedélyes ölelések, csókok, éjszakák és a beszélgetések. Amikor beszélgetünk, nem egy listán megyünk végig, hogy mit kell megoldani, s ha ne adj Isten valami kimarad, vagy nem úgy sikerült, akkor veszekedésben törsz ki. Amikor hallgathatom, hogy mennyire nem értek semmihez, mennyire ügyetlen vagyok és engem csak „az” érdekel. Férfi vagyok – még ha szerinted egy csavart sem tudok meghúzni mi érdekeljen? Sose ittam, megvagyok nélküle (bár egy-két üveg sör néha jól esik, de nem több), tőlem aztán annyi meccs lehet a TV-ben, amennyit csak adnak, hidegen hagy. Egyedül a Forma 1 érdekel, de gond nélkül ott hagyom, ha veletek van valami program.

Hiányzol! Mert magányosan hajtom álomra a fejem, míg te a szomszéd szobában alszol a fiainkkal. Hiányzik, hogy éjjel simogatol és „táncba” hívsz. Régen, a kapcsolatunk elején más volt. Akkor is voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajta. Éreztem, hogy akarsz, nem voltunk tökéletesek akkor sem és talán soha nem is leszünk – ami engem kicsit sem zavar, de ha tudnám, mi kellene hozzá, gondolkodás nélkül megtenném – de tudtam, hogy szerelmes vagy belém. Ahogy én is az vagyok, még most is… csak hát megváltozott valami.

A gyerekek, a munka, a hétköznapok, a fellépő problémák, már nem is tudom. Ott vagyunk egy lakásban, lassan három gyerkőccel és valami hiányzik. Talán a melegség, kedvesség és a törődés. Inkább vasalnám az ingeimet és minden ruhámat, csak nap végén hozzám bújnál 20 percre. Ha úgy ölelnél, mint régen.

Az utcán, vonaton, buszon, villamoson irigykedve nézem a párokat, ahogy összebújnak és megcsókolják egymást, korosztálytól függetlenül. A múltkor is csak átölelni akartalak, míg a gyerekek a parkban játszottak, és akkor is olyan durván adtad a tudtomra, hogy nem vagyunk már 17 évesek… Igen, nem vagyunk, de az a szomorú az egészben, hogy kétszer 17 sem vagyunk még és már ilyeneket mondasz! Fiatalok vagyunk – jó, már nem 20-as éveikben járunk, bár úgy lenne – örülnünk kellene egymásnak, de te nem tudsz.

Anya vagy, az egyik legfantasztikusabb édesanyja, akit valaha is láttam, s nem azért írom, mert a feleségem is egyben. Imádnak a fiaink, ha te nem vagy ott, mikor felébrednek az első a klasszikus:

anya hol van?

Én azt kérdezem, hol van a feleségem? Miért fontosabb, hogy minden a helyén legyen a lakásban, hogy a mosogatás előrébb való, mint mi? Szívesen segítenék, hogy több idő jusson egymásra, mire mindig csak oltás a válasz, hogy képtelen vagyok megcsinálni ezt vagy azt. Hogy édesanyám nem tanított meg erre vagy arra. Hiába mondom, hogy többet voltam a szántóföldön, mint a konyhában, süket fülekre talál az egész.

Sok hibám van, messze utazom a munkahelyre, néha dühös és ingerlékeny vagyok, de mindig bocsánatot kérek, ha hibáztam, és próbálok ellene tenni, hogy többet ne forduljon elő. Úgy érzem, hiába próbálok megtenni mindent, soha nem fogom elnyerni a tiszteltedet és a szerelmed, pedig házasok vagyunk. Félek, ez már a társas magány. Megkérdem, hogy szeretsz-e még, de a „persze” valamiért nem megnyugtató…

Annyi mindent szeretnék veled átélni, de mindig elzárkózol és mindig nemet mondasz. Ha valami sikerem van, egyből a földre rántasz, nehogy elbízzam magam. Nem örülsz velem. Nem tudom, mit lehetne tenni. Ami a legfájóbb: nem is beszélgetsz velem, csak a barátnőiddel és édesanyáddal, csak az a szent, amit ők mondanak. Ti kitaláljátok, nekem pedig meg kell csinálni ahelyett, hogy együtt megbeszélnénk és együtt döntenék a saját dolgainkról.

Nem tudom, mi lesz, nem tudom. Itt vagyok veled, melletted és kettőnkért, mégis úgy érzem, lassan elveszítjük egymást. Nekem is vannak terveim és vágyaim, aminek ti is részesei vagytok, csak ezekről hallani sem akarsz. Nem tudom, hogy lesz tovább, meddig bírom még… Valaminek változni kell, s most már nagyon unom, hogy folyton nekem kell! Hogy mindig én vagyok a hibás, legalábbis szerinted.

Nem akarlak benneteket elveszíteni! Küzdök értetek nap mint nap, a magam módján, de úgy látom, semmi nem jó, semmi nem elég jó… Vannak hibáim, de én a hibáiddal együtt szerettem beléd. Sokszor úgy zárod le a beszélgetéseket, hogy „Jól van…” De nincs jól! Pont ezért írtam ez a levelet! Mert talán jobb lezárni valamit és adni magunknak egy újabb esélyt a boldogságra, mint belefulladni az elhidegülés mocsarába… Pedig ha tudnád, hogy mennyire szeretlek!

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!