horoszkóp
shutterstock 688133290

Szüleim azóta sem tudták elfogadni, hogy én ezt az életet „választottam”

2018.11.18. 16:48

A közelmúltban több olyan cikket, illetve levelet is olvastam nálatok a melegség és coming out témájában, amikben sok párhuzamot véltem felfedezni az olvasottak, a saját életem, és a saját érzéseim között. Főképp Vendel és Igor levele ösztönzött arra, hogy én is leírjam a kis történetemet.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Ha ön rendszeresen figyeli a Randiblogot, bizonyára feltűnt, hogy az utóbbi időben több meleg olvasónk megírta nekünk comingoutja történetét, igaz, az első levélíró, a fent is említett Vendel éppen arról írt, hogy a szülei előtt sosem tudná felvállalni a szexualitását. Erre az egyik válasz Igortól érkezett, aki amellett érvelt, hogy ha a szülők erre nem állnak készen, nem is kell elszaladni hozzájuk a hírrel.

Nos, a fenti bevezetővel kezdődő és alább teljes egészében olvasható levél Ottó álnevű olvasónktól érkezett, és az ő története is nagyjából ugyanúgy kezdődik, mint amiről például Vendel és Igor beszámolt. Ottó azonban úgy döntött, hogy teljesen máshogy fogja kezelni a kapcsolatát a szüleivel, és azt is részletezi, hogy miért, illetve hogy mi lett ennek a következménye.

Ottó azzal zárja a levelét, hogy köszöni, hogy ezt elmondhatta – természetesen mi köszönjük, hogy elmondta. Ha szívesen mesélne ön is, kérjük, írjon nekünk e-mailt! A címünket az alábbi dobozban találja, illetve a poszt legalján is ott van az Ön is írna?-dobozban.

Ez a címünk, csak a két ° nélkül:
randi°@°mail.velvet.hu

Kezdeném azzal én is, hogy 23 éves meleg fiú vagyok, azonban én vidéken születtem és nőttem fel. Kezdetben senki sem tudta rólam, hosszú-hosszú éveken keresztül őrlődtem egyedül, magamban. Nagyjából 13-14 éves koromban realizáltam, hogy valami nem oké velem, és kicsit másképp működöm, mint a körülöttem lévő többi fiú, akik már mind elkezdték pedzegetni a csajozós témákat, megtapasztalni az első kisebb-nagyobb kalandokat, élményeket, és talán még szerelmeket is. Én ezeket általában a háttérbe szorulva hallgattam végig, és igyekeztem minél távolabb kerülni a témától, és bőszen hallgatni arról, hogy engem valójában nem mozgatnak meg úgy a lányok, mint ahogyan én őket, és hogy teljesen furcsa érzések kavarognak bennem.

Néhány év elteltével, nagyjából 16-17 éves koromban elhatároztam, hogy valamit tennem kell, mert egy olyan furcsa érzés fogott el, mintha a környezetem elvárná tőlem, hogy viselkedjek úgy, mint minden más tinédzser fiú, akikben tombolnak a hormonok; azaz csajozzak, ismerkedjek, szerezzek tapasztalatokat én is. Ekkor már a szüleim is nyomatták rám ezt, szinte minden barátom, és iskolatársammal egyöntetűen. A középiskolás éveim alatt egy fiúkollégiumban éltem, egy vidéki városban, így kapva kaptam a lehetőségen, és tanulószoba után kimentem a többi sráccal csajozni, illetve a lánykollégiumok közelében sertepertélni. Egészen belejöttem a csajozásba, alkalmazkodtam a helyzethez, és talán még élveztem is. Sikerült egy-két lányhoz közelebb kerülnöm, amit nagy sikerként éltem meg. Egy kicsit elhitettem magammal azt, hogy nincs itt semmi gond, én is tudok, és fogok tudni normális életet élni. Boldog voltam, hogy tudtam igazodni a környezetem elvárásaihoz, és úgymond „beilleszkedtem”.

Ez a kellemes érzés viszont nem volt olyan maradandó, mint ahogyan azt hittem. Hamar rájöttem, hogy zsákutcába futottam, ez nem én vagyok, és a kezdeti pozitív impulzusok alábbhagytak. „Miért is csinálok valami olyat, amit mások elvárnak tőlem, de én valójában nem vágyom rá?” – tettem fel magamnak a kérdést. Ezt követően már nem jártam ki a többi sráccal lányoknak udvarolni, inkább próbáltam minden érzést eltemetni magamban, és magamra erőltetni azt a látszatot, hogy igazából nem kell nekem senki; sem lány, sem pedig fiú.

18 éves koromban megelégeltem, hogy el kell fojtanom mindent, ami valójában én vagyok, és bennem van. Elkezdtem titokban egy meleg társkeresőn nézelődni, ahol eszeveszettül keresni akartam valakit, aki hasonló cipőben jár, mint én, és nyíltan tudok beszélni vele erről. Rettenetes bűntudatom volt, de a kíváncsiságom folyamatosan felülkerekedte azt. Érdekes, hogy mikor egy másik meleg sráccal végül beszélgetésre került sor, nem tudtam az adott illetővel teljesen őszinte lenni, nem tudtam vele szemben sem megnyílni. Általában kerteltem, hogy engem főképp a lányok érdekelnek, és csak valami furcsa kíváncsiság hajt a fiúk irányába. Ezzel magamat is próbáltam becsapni, holott tudom azt, hogy már akkor is kezdett teljesen körvonalazódni bennem a szilárd tény, hogy meleg vagyok. Egy hazugságokból épített falat húztam fel magam köré, hogy eltakarja a valóságot előlem, és mindenki más elől is.

Viszont ez a fal gyenge volt, így lassan, fokozatosan kezdett leomlani, és 19-20 éves koromra végre ténylegesen beismertem magamnak, hogy meleg vagyok, és ez nem fog megváltozni. Ekkor még továbbra sem tudta senki más a titkomat, féltve őrizgettem magamban, habár már nagyon megosztottam volna egy közeli barátommal. Elkezdtem egyetemre járni, és itt csöppentem bele igazán az ismerkedésbe, és randiztam is néhány fiúval. Azt fontosnak tartom leszögezni, hogy addig még sosem volt komoly, tartós kapcsolatom, illetve szexuális élményem sem. Mivel az egyetem mellett szüleimmel laktam vidéken, és onnan jártam be tanulni, így a randijaimat is kicsit körülményesebben, szigorúan titokban és füllentések árán tudtam csak kivitelezni. De szükségem volt ezekre a randikra és ismerkedésekre, mert éreztem, hogy kezdek ténylegesen megnyílni mások felé is, és magamra találni.

Aztán 21 évesen rám talált az első nagy, igazi szerelem. Egyszerre voltam boldog, és szomorú is. Boldog voltam, mert még sosem éreztem ilyet senki iránt, és szomorú, mert azt gondoltam, hogy ez sosem teljesedhet ki úgy, mint egy „normális” heteró kapcsolat, hiszen leginkább a kissé konzervatív, családcentrikus szüleimnek nem akartam csalódást és fájdalmat okozni. Azonban teljesen hatalmába kerített a szerelem, és az az érzés, hogy valakit így szerethetek én is. Nem tudtam tovább magamban tartani, és mindenki előtt eltitkolni, hogy mi van velem, és mi történik az életemben, ezért comingoutoltam annak a közeli barátomnak, akinek már korábban is szerettem volna.

Ekkor megkaptam az első pozitív visszajelzést valaki olyantól, aki közel állt hozzám. Őszintén örült annak, amit megéltem, és annak is, hogy megnyíltam neki. Fokozatosan kezdtem arra rájönni, hogy ennek így kellene természetesnek lennie, ezáltal egyre több barátomnak, haveromnak fedtem fel életem legnagyobb titkát, és azt, hogy ki vagyok, és mit érzek. Mindenki elfogadott kisebb-nagyobb megrökönyödések után, és továbbra is szeretett ilyennek, amilyen vagyok. Sőt, a páromat, és a kapcsolatunkat is. Ez alól csupán két ember kivétel a mai napig: a szüleim.

Lassan már másfél éve annak, hogy eljött az életemben az a pont, mikor előttük is felfedtem magamat, és azt, hogy egy fiúval vagyok együtt. Életem legborzalmasabb hónapjai következtek ezután. Annyira elmérgesedett velük a helyzet, hogy néhány nappal a comingoutom után elköltöztem szüleimtől egy nagyobb városba. Először csak az egyik barátomnál húztam meg magamat, majd kibéreltünk a párommal egy közös szobát egy albérletben. Azóta is így élünk. A lehetőségeink szerint a legboldogabban és szeretetben.

Szüleim azóta sem tudták elfogadni, hogy én ezt az életet „választottam”, és folyamatosan vívom velük a kisebb-nagyobb csatákat emiatt. Nem haragszom rájuk, csupán fáj az, ahogy ez alakult, de nem tudnék hátat fordítani nekik, ahogy ők sem nekem.

Rájöttem, hogy az embernek bizonyos határokon belül valóban meg kell felelnie más emberek elvárásainak és igényeinek. Legyen itt szó családtagokról, barátokról, munkatársakról, stb. Viszont van egy határ, amin túl muszáj úgymond „önzőnek” lenni ahhoz, hogy túlélj. Lehet, hogy megbántasz vele olyanokat, akiket nem akarsz, de nem szándékosan, rosszindulatból teszed, hanem azért, mert szabadon akarsz szeretni és boldog lenni.

A szeretethez és a boldogsághoz pedig mindenkinek joga van. A melegeknek is! Annak ellenére, hogy a szüleimmel való kapcsolatom megbukott, nem bántam meg a döntésemet. Szabadnak érzem magamat, és boldognak, amiért nem kell elvárások kereszttüzében felemésztenem és mérgeznem a saját életemet. A kapcsolatom pedig szilárd talpakon áll lassan már két éve, minden nehézség ellenére, és olyan dolgokat kaptam ettől, illetve a páromtól is, amikre mindig emlékezni fogok. Hálás vagyok azért, amiért hiába, hogy meleg vagyok, de én is részese lehetek ennek az érzésnek.

Köszönöm, hogy leírhattam ezt!

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!