Az eddigi életem sztoriját lassan adagoltam neki

Rendszeres olvasóként jó ideje érlelődik bennem az alábbi levél, melyet egyfajta terápiás céllal írok elsősorban.

Piroska álnevű olvasónk levelének bevezetőjét idézzük fent, és ezúton is köszönjük Piroskának, hogy végül úgy döntött, hogy ír nekünk. Említi, hogy terápiás céllal ír, ez alatt azt kell érteni, hogy Piroska egy rendkívül nehéz időszakon ment keresztül (ennek részletei is olvashatók alább), ami után úgy érezte, nem a nagy szerelmet keresi egyelőre, csak egy „laza randipartnert”.

Ezzel a hozzáállással fogott bele a társkeresésbe az interneten, és hogy a keresésnek mi lett az eredménye, az szintén kiderül az alábbi levélből – természetesen nem fogjuk itt a bevezetőben előre elmesélni. Nagyon megfogott minket Piroska őszintesége és tisztánlátása, reméljük, sokakat inspirál majd ő arra, hogy szintén megírják saját történetüket a Randiblognak. Ha önnek is van kedve mesélni, kérjük, küldjön nekünk e-mailt, így ön is álnéven szerepelhet itt nálunk.

„Egy „laza kapcsolat kialakítása céljából létrejött megismerkedés” történetét szeretném megosztani. 34 éves nő vagyok, túl több, ezen belül két hosszabb és komolyabb kapcsolaton. Ezek mindegyike külön-külön is megér egy misét (vagy legalábbis bővebb kifejtést), ez a poszt azonban a legutóbbi kapcsolat végéről, annak utóéletéről, és egy újabb kezdetéről szól elsősorban.

Egy hosszadalmas és nagyon fájdalmas, drámákkal tarkított szakítást követően tavaly tavasszal elköltözött tőlem a(z immár volt) párom. Egy évvel volt idősebb nálam, hasonló érdeklődési kör, többé-kevésbé azonos világnézet, kölcsönös vonzalommal nem volt gond, a problémáinkat mégsem tudtuk megoldani. Különböző hozott minták, rossz kommunikáció, menekülő stratégia, dühös egymásnakfeszülések, növekvő elfojtások, szégyenteljes kitörések... Bár a végszót én mondtam ki, a távozása nagyon megviselt. (Itt jegyezném meg, hogy a szakító fél sok esetben ugyanúgy megszenvedi az elválást, legalábbis esetemben így volt.)

Az első pár napban érzett felszabadult, fellélegző bizakodást hirtelen sötét letargia követte. Nemcsak a kudarc maga (úgy éltem meg, mint egy válást), nem is a magány (munkába/bulikba való temetkezés jó stratégia), inkább a volt párom emberi mivoltának égető hiánya, egykori szerelmünk gyásza kísértett. Az elmúlt években több tragédia történt a családomban, melynek feldolgozása még mindig folyamatban van, részben ezek a tényezők is okolhatók amiatt, hogy kisiklott a közös életünk.

Mindamellett persze, hogy elsősorban mi csesztük el a dolgot. Három és fél évig jártunk (ebből két év együttélés), közös életet terveztünk. A személyiségünk összecsiszolása azonban sajnos inkább reménytelen küzdelemnek tűnt a végjátékban... kölcsönösen felszínre hoztuk egymás rosszabb énjét. Szép lassan elvesztettem a jövőképem (előtte kifejezetten karrierista voltam), belesüppedtem az alkoholizmusba. A kontaktot azonban nem szakítottuk meg a szétköltözés pillanatában... azóta is szeretettel gondolok rá.

Nyár elején volt egy öngyilkossági kísérletem, ami fizikailag ugyan nem volt komoly, inkább amolyan segélykiáltás. Lelkileg azonban átéltem, elég durván meg akartam halni. Sokan, akik addig fontosak voltak, elfordultak tőlem. Nem hibáztatom őket, többször rájuk hoztam a frászt. Egy nap zártosztály-kalandot követően indultam el a lassú felépülés útján. Tudtam, hogy nem akarok visszakerülni.

Eldöntöttem, hogy komolyabban veszem a munkám, amit a szétesésem következtében kis híján elvesztettem.

Eldöntöttem továbbá, hogy társkereső alkalmazás segítségével szert teszek egy amolyan „laza randipartnerre”, aki segít átvészelni ezt az átmeneti időszakot. Az teljesen világos volt, hogy új kapcsolatra még egyáltalán nem állok készen... viszont sosem voltam az „lelketlen szerető típus” sem, inkább romantikusnak vallom magam, a monogám fajtából. Viszont úgy éreztem, ha megismerkedem egy idegen sráccal, aki egyelőre csak a jót látja bennem, de nem akar semmi komolyat, az talán jó hatással lesz a felépülésemre.

Nos, egyelőre úgy látom, az elképzelésem beigazolódni látszik. Sőt, többet kaptam, mint gondoltam.

Három héttel a kórházban töltött sorsfordító éjszaka után találkoztam egy sráccal egy kávézóban. Én szedtem fel, egy vasárnap délután írtam rá, szerdán kora estére már le is fixáltuk a randit. Kép alapján szúrtam ki egyébként, valahogy értelmesnek tűnt... Pár mondatos chat alapján már világos volt, hogy randizni akarok vele. Az elején leszögezte, hogy komoly kapcsolat részéről kizárva (ő is frissen szakított, pont, amikor én), de szívesen ismerkedne lányokkal. Tetszett, hogy könnyed, nyílt, vicces, okos. Egyenes ember benyomását keltette, rendkívül pozitív kisugárzással (azóta szerencsére kiderült, hogy a megérzésem nem csalt vele kapcsolatban). Külsővel sem volt gond. Egyórás beszélgetést követően már úton voltunk hozzám. Gyorsan egy hullámhosszra kerültünk minden tekintetben.

Rengeteget beszélgettünk már az elejétől, sosem volt kínos feszengés. Az eddigi életem sztoriját lassan adagoltam neki, az első pár hónapban gyakorlatilag semmit nem tudott rólam pár alapinformáción kívül. Azóta ez megváltozott, viszont szerencsére nagyon elfogadó, türelmes és empatikus embert ismerhettem meg benne.

Azóta is rendszeresen és gyakran találkozunk. Elkezdtünk eljárkálni ide-oda, nyilvánosan összebújunk, csókolózunk, tökéletesen hozzuk a párkapcsolat illúzióját. Utóbbi nekem különösen fontos volt a kezdetektől... Örülök, hogy ezt is megkapom tőle, erre kevesen képesek, mármint úgy kielégíteni bizonyos igényeket, hogy a viszony kialakításakor a felek még teljesen másban állapodtak meg... Magas érzelmi intelligencia jellemzi, ez teszi lehetővé, hogy a saját kis szabályainkat időnként felülvizsgáljuk.

Kölcsönösen egymásba szerettünk. Ez viszont nem illúzió, hanem valódi érzelem. Az együtt töltött idő mindig gyorsan elszáll, és egyikünk sem randizik mással. Az eddig felmerült kisebb konfliktusokat minden esetben meg tudtuk beszélni. Jó hatással van az életemre, általa lenyugodtam kissé, a sokszor átgondolatlan mondatokat és hirtelen kirohanásokat párbeszédre cseréltem. Mellette úgy lehetek önmagam, ahogyan előtte sosem, egyszerűen és kompromisszummentesen. (Bár nem szeretném a volt párjaimra fogni a régebbi útkereséseimet sem, sokszor zártam kalitkába a saját lelkem, vagy épp önmagamból kifordulva mérgeztem az aurám. Gyakran jellemeztek szélsőséges megnyilvánulások.)

Mikor elkezdtem érezni, hogy a kis viszonyunk egyre komolyabbá válik, többször próbáltam véget vetni neki. Féltem, hogy elvesztem a kontrollt az események felett, és csalódni fogok. Megrémített az egész, ez túl gyors, túl jó (igen, ez is lehet ijesztő), ennek még nem kellene történnie... Szerencsére nem hagyta, hogy megtegyem, ragaszkodik hozzám, ugyanakkor nem akar birtokolni. Őszinte és nem fél kimondani, ha valami bántja.

Közös jövőről továbbra sem esik szó, de úgy érzem, ez mindkettőnknek elég egyelőre. Nem pánikolok a családalapítás miatt, későn érő típus vagyok, illetve előtte a saját életem és lelki békém szeretném biztos alapokra helyezni. (Ő fél évvel fiatalabb nálam.) Valami azt súgja, hogy hosszú út áll még előttem (vagy előttünk), de az irány mindenképp helyes és nem engedem többé kisiklani.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy az utamba sodorta őt, és hálás vagyok neki, amiért mellettem van és önzetlenül segít, szeret és motivál. És nem utolsó sorban hálás vagyok magamnak is, amiért engedtem neki, hogy megismerjen. Hálás vagyok, hogy nem dobtam el magamtól végleg, és nem mondtam visszafordíthatatlan dolgokat, amikor megéreztem, milyen fontossá vált számomra.”

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.