Sok olyan dolgot tettem a végén, amit nem tudtam megmagyarázni

Lelkes Randiblog olvasóként nem volt kérdés, hogy írni fogok nektek. A kérdés az volt, hogy mikor és milyen hangvételű lesz a levelem.

Herman álnevű olvasónk levelének bevezetőjét olvasta most ön el, és reméljük, nem baj, ha előre megmondjuk, hogy az írás nem éppen vidám vagy optimista hangvételű. Herman egy kapcsolata történetét írja le, és úgy tűnik a beszámolóból, hogy ez volt eddigi élete legfontosabb szerelmi története.

Hogy hogyan találtak egymásra ezzel a lánnyal, és hogy miért lett végül mégis vége, azt viszont már végképp nem fogjuk előre elárulni – csak annyi álljon még itt, hogy Herman a történtek végén a tanulságot is levonta magának. Egyetért a következtetésekkel? Nem ért velük egyet? Van saját mesélnivalója? A Randiblog Inbox posztsorozat olvasóink történeteiből-tapasztalataiból áll, szóval az ön levelét is várjuk, írjon bármikor, például akár most rögtön! A címünket a következő dobozban találja, de ott van legalul is, a poszt alján.

„29 éves vagyok, az elmúlt években elég bulis életet éltem. Hétköznap munka, hétvégén péntektől-vasárnapig buli. Nem igazán érdekelt semmi, nemhogy párkapcsolat. Voltak kalandok, akkor nem is kellett több. Csakhogy ha ez ember huzamosabb ideig csinálja ezt az életmódot, akkor előbb-utóbb elkezd hiányozni valami vagy valaki. Próbálkoztam, de mindig hiányzott a másikból az a plusz, ami miatt azt mondja az ember, hogy „igen, miatta érdemes lesz megváltozni”.

Úgy-ahogy elengedtem egy időre a dolgokat, hagytam, hogy jöjjön ha kell. Regisztráltam egy társkeresőre. Jöttek a matchek, de nem igazán érdekelt, nem írtam senkinek. Aztán jött ő...

Neki írtam először és utoljára. Teljesen lenyűgözött az intelligenciájával. Sokat beszéltünk, teljesen egy hullámhosszon voltunk. Passzoltak a dolgok, úgy, mint előtte soha.

Akkor volt a nyárzáró fesztiválunk a srácokkal, de ott is állandóan a telefonon lógtam, ami nem rám vall. El is jöttem két nappal hamarabb, előrehozva a személyes találkozónkat. 60 km volt köztünk, nem egy nagy távolság, félúton találkoztunk.

A személyes találkozás csak megerősítette bennem, hogy vele meg kell próbálnom. Benne megvolt a szükséges plusz. Rá pár napra ki akart hátrálni az egészből, mert szerinte a távolság leküzdhetetlen, nem menne a dolog.

Persze teljesen padlóra kerültem, dehát nem tudtam mit csinálni. De végül meggondolta magát és meglepetésszerűen eljött hozzám. Nálam boldogabb ember abban a pillanatban nem nagyon volt.

Olyan ember vagyok, aki azt vallja, hogy minél kevesebb érzelmet mutatsz, annál kevésbé vagy sebezhető. Na ezt dobhattam a kukába. Olyan voltam vele, amin én is meglepődtem. Mindig meg akartam lepni, akár csak olyan apróságokkal, mint egy munkahelyre küldött csokor. Elmondása szerint olyan vagyok, amilyenre mindig is vágyott.

Teltek a hetek, természetesen olyan szerelmes lettem, mint még soha. Ki is mutattam, a fellegekben jártam. Nem volt ezzel semmi probléma, én csak örültem neki, hogy végre valakivel így tudok lenni. Mivel benne megvolt minden, ezért hiába a rövid idő, elkezdtem tervezni.

Aztán jöttek a gondok. Szépen lassan kiderült, hogy ez számára nyomasztó.

A részletekbe nem mennék bele, a lényeg, hogy kétszer „ment el” azért, mert én túlságosan szeretem. Aztán kétszer jött rá, hogy hiányzom neki. Persze, mind a kétszer iszonyatosan széttörtem, aztán boldog voltam, hogy rájött, én kellek neki.

Persze végül megint rájött, hogy nem én kellek neki, és elhagyott. Igaz, a végén már én se tudtam az lenni, ami voltam, mert állandóan ott volt bennem minden, ami történt, és erről beszéltem is, állandóan járt az agyam. Igaz az, hogy az ember boldogságának az útjában mindig csak a saját gondolatai állnak. Nagyon sok olyan dolgot tettem a végén, amit nem tudtam megmagyarázni. Teljesen rászálltam és csesztettem. Én mégis azt mondom, hogy ha két ember egymásra talál és akarják, akkor nincs olyan probléma amit ne tudnának megoldani.

Ő egy héttel a szakításunk után már ismét fent volt a társkeresőn, amit inkább nem is kommentálok. Én próbálom magamra erőltetni a régi életvitelem és a későbbiekben nem kötődni senkihez ilyen szinten.

Tanulsága talán csak az lenne a dolognak, amit sokan mondtak már előttem. Hiába mondja azt egy nő, hogy neki a normális férfi kell, ez az esetek többségében nem fedi a valóságot. Én is megváltoztam, talán most először őszintén szerettem valakit az összes hibájával együtt, de ez nem elég. Legyetek rosszak, mutassatok kevés érzelmet. Van ebben logika. A jót hamar meg lehet szokni, és unalmas lesz.

A végére itthagyok egy Hiperkarma idézetet, ami nagyon tetszik és teljesen fedi a valóságot:

...A nők is szeretik az olyan férfit,

Aki lépten-nyomon bántja őket,

És megalázza, belé ülteti,

Hogy a férfi az első, a nő a második,

A műsor végül

Az agyába épül.

És elhiszi, hogy az egyetlen út,

Ha kiszolgálja az összes nyúvadt senkit, aki az útjába kerül...”