Napi 3 szexből, gátlástalan élvezetből heti 1 keserves kínlódás lett

Döbbeneten olvasom a sok elkeseredett házas férfi levelét. Mondhatnánk, egy a cipőnk, az enyém is szorított kegyetlenül, először csak lelketlen, majd ritka, végül teljesen megszűnt szex. Közben alkudozás ezerrel, ha így lesz, ha ezen változtatsz, most időt kérek... És igen, lebukott, félre is lépett.

A fenti bevezetőből még nem egyértelmű, hogy ezt most egy újabb házas férfi írja-e, de most eláruljuk: nem. A mai posztban sorra kerülő levél beküldője egy női olvasónk, aki a Kalliszta álnevet kapja most nálunk. Kalliszta feleségként szembesült azzal a házasságában, hogy erőfeszítései ellenére egyre kevesebb a szex a kapcsolatban.

Amint azt Kalliszta a fenti bevezetőben is említi, az utóbbi időben több levelet is kaptunk egymás után férjektől, akik arra panaszkodnak, hogy a kevés szex megnehezíti, illetve már-már tönkreteszi a házasságukat. Nos, Kalliszta beszámolója újabb bizonyíték arra, hogy az ellenkező felállás sem ismeretlen. Ha ön is tudna mesélni a témában, kérjük, ne fogja vissza magát! Alábbi e-mailcímünk folyamatosan az ön rendelkezésére áll, írja meg ön is saját tapasztalatait!

„Padlón voltam, házasság, gyerek, alig pár év és oda jutottunk, hogy a falat kapartam, mert semmi, de semmi nem volt már köztünk. Szó szerint egy ujjal sem nyúlt hozzám, miközben állította, hogy szeret, nem akar elveszíteni. Amikor összekerültünk, olyan szexet éltünk át, hogy nem is gondolkodtunk józanul, egyszerűen tudtuk, ebből házasság lesz, minden más stimmel, ezt nem szabad elengedni. Aztán a napi három szexből, a gátlástalan élvezetből heti egy keserves kínlódás lett.. Képtelen voltam megcsalni, elváltunk, szép csendben.

Nem tudom, hogyan tovább, nem tudom, találok-e olyan férfit, aki valóban élménynek éli meg a szexet, nem csak hetente egyszer van igénye, aki a kezdeti lelkesedés után nem borul ki, ha finoman szóvá teszem, hogy ez így már nem az. Nem csak az ágyban lehet csak csinálni (mert a negyed óra misszionáriusra nincs jobb szó), nem csak este fél tizenegykor, nem csak szombaton... Hogy nem az ágyban kezdjük, hanem reggel és egész nap bemelegítünk, hogy ha nekem jó érzés ráírni napközben, a válasz miért csak annyi, hogy hozzon-e valamit a boltból?

Ha én meg tudom dicsérni, köszönni, hálás lenni, büszkén nézni rá, visszafelé miért tűnik ez el? Miért olyan mocskos nehéz egy mosoly mellé odaszúrni, hogy jó ez a szoknya rajtad, le kéne venned?

Maradt a szégyen, hogy ilyen balek voltam, hogy még csak el sem mondhatom a szörnyülködőknek, miért váltunk el igazából ilyen hamar.

Azt hiszem, egy férfinak mégis könnyebb kezelni a helyzetet. Volt, aki megkérdezte, hogy nem voltam-e túl kemény, túl férfias. Nem hiszem, sőt... Talán egyszerűen haza kellett volna sétálnom, ne haragudj szívem, mostantól nincs szex, máshol oldom meg.

Nem haragszom már rá, nem is tudnék, két ember kell mindenhez, ha időben észbe kapok, nem pazaroltam volna ennyi energiát egy hiábavaló kapcsolatra.

Nincs csattanó, nincs bölcs végkifejlet. Talán csak annyi, hogy van, amit tényleg el kell engedni, nem hozza helyre senki – ha egyedül küzdesz érte.”