Soha senkire nem tudtam úgy nézni, mióta a párommal vagyok

Gothárd levelére (is) reagálnék.

Mint már nagyon sok éve rendszeresen, ezen a hétvégén is olvasói levelekkel jelentkezett a Randiblog, ezt a posztsorozatot hívjuk Randiblog Inboxnak. Ezen a hétvégén ez a harmadik levél, ami sorra kerül, a beküldőnek pedig egy szokatlan, latin név jutott álnévként: Erazmus.

Erazmus részben egy korábbi levélre reagál, amint az a fent idézett rövid bevezetőből is kiderül, Gothárd írását itt lehet elolvasni. Ebben arról van szó, hogy Gothárd évtizedekig maradt egy kapcsolatban, pedig többre vágyott, és most döntött úgy végre, hogy tényleg továbblép – erre reagál most Erazmus. Könnyen lehet, hogy ön pedig Erazmus levele után érzi majd úgy, hogy szívesen megírná saját tapasztalatait. Erazmus elsősorban arról ír, hogyan kezelik a konfliktusokat a kapcsolatában, de bármilyen témában várjuk a leveleket, amely társkereséshez, párkapcsolatokhoz vagy szakításhoz kapcsolódik. A címünket alább találja.

„Én egy 30-as évei elején járó, nős férfi vagyok. Első feleségemmel és egyben első párommal vagyok a mai napig együtt, 20 éves korom óta ismerem, 2 év ismertség után kezdtünk járni, 10-en éve vagyunk együtt és 5 éves házasok vagyunk. Soha senkire nem tudtam úgy nézni, mióta a párommal vagyok, hogy esélyes parti lenne. Mint minden kapcsolatban, vannak problémák, de sosem lépünk át azon a szinten, hogy mit vacsorázzunk, milyen színű legyen az ágytakaró, vagy a levetett ruhát hol hagyom el a lakásban. Ezek azok a kis viták, ami miatt van, hogy 3 napig nem szólunk egymáshoz, de minden pillanatban azt figyelem, mire mit reagál, mikor kér bocsánatot, mikor tesz olyat, amit nekem csinál. Mert ő érdekel, nem a probléma. Lényeges dolgokon még soha nem is vesztünk össze. Erre a részére a levél végén térek majd még ki.

Úgy gondolom, az emberek sokszor buknak ki azon, hogy mennyi ideig taposták a mocsarat ahelyett, hogy csónakba ülnének. De ők azok, akik nem ülnek át. Az életemet keresztező emberek kapcsolatainál folyamatosan azt látom – természetesen vannak kivételek –, hogy ő maguk félnek továbblépni és inkább az egyik szemüket tikkelni hagyva azt mondják, hogy ezt még elviselem.

A jelenlegi fiatalságnál már ennek az ellenkezőjét látom, a legkisebb probléma miatt is szakítanak. Ez sem megoldás. Konfliktus az embernek még saját magával is van – mit egyek ebédre, mit nézzek a TV-ben – nem hogy még egy másik emberrel. Itt kell jól mérlegelni. Nem mondom, hogy azonnal meg lehet mondani, a mérleg hova billen. De ha a probléma ütközése után azt látom, hogy pár hónap múlva megteszem a páromnak azt, amiért korábban összezördültünk, majd csendben várom a mosolyt az arcán, hogy érte hajlandó vagyok olyanra is, ami nekem nem természetes, akkor tudom, hogy ez a kis hülyeség nem számít. De ha valami konzekvensen mindig problémát szül, az fog is. Ahogy a munka világában van Maslow-piramis, az ember magánéletére is ugyanez igaz. Ha ebből bármi is ütközik bármelyik szinttel is, ha még annak közel sem járok a beteljesülésénél sem szabad belemenni. Az annyira létszükséglet lesz egy idő után, hogy megoldhatatlan problémát fog okozni.

De azt is meg kell vizsgálni, hogy biztosan oda tartozik-e a probléma. Ahogy már előttem is sokan írták, ismerjük magunkat meg. Merjük elismerni a hibáinkat – ha más előtt nem is tesszük, legalább magunkban –, merjünk magunkon nevetni és merjük magunkat is bírálni.”