A válási papírokat is elindítottam akkorra, hogy nehogy megsajnáljam a nejem

Konrád levelére reagálnék. Szintén 40-es férfiként szeretném megosztani a véleményem, és ugyan tanácsot nem kér, de nagyon nagyon remélem, hogy megosztjátok levelemet a Randiblogon. Konrád és még jó néhány férfitársam okulhat a saját tapasztalatomból.

Ha ön nem olvasta a Konrád levelét tartalmazó posztot, vagy az álnévről nem ugrik be, hogy melyik történetről van szó: ő volt az, aki feleségét egy rengeteg elvárással rendelkező nőként írta le, akivel egy olyan házasságban élnek, amiből a szex és a gyengédség már kiveszett, de részben a gyerekek miatt mégis együtt maradnak. Konrád azt írta, volt szeretője is, de az utóbbi időben erotikus masszázsra jár, ha már a feleségével gyakorlatilag megszűnt a szexuális élete.

Nos, a mai posztban sorra kerülő levél beküldője Gothárd, aki a Konrádéhoz nagyon hasonló alapszituációt mesél el, de amint az a címnek választott idézetből is egyértelmű, Gothárd teljesen másként döntött a feleségével, gyermekeivel és saját magával, saját életével kapcsolatosan. Hogy mi (és ki) miatt döntött így, arról részletesen beszámol az alábbi levélben. Ha ön is szívesen írna, akár Gothárd történetére reagálva, akár más témában, ami társkereséshez, párkapcsolatokhoz vagy szakításhoz kapcsolódik, akkor kérjük, küldjön nekünk e-mailt a szokásos címünkre!

„Ideje lenne, kedves férfitársaim, ha férfiként viselkednétek. Volt egyébként egy korábbi randiblogos írás kb. egy éve, ahol a férfi szeretőket tartott, és amikor megtalálta az igazit, akkor nem vált el, és azóta is azt a nőt siratja. Nem tagadom, felnyitotta az is a szemem, segített. Most talán én segíthetek hasonló cipőben járóknak.

Szóval a 40-es éveim második felében járok, karnyújtásnyira az 50-től, és éppen ez volt az utolsó csepp, ami megadta a löketet az életem megváltoztatására.  Értelmiségi családba születtem, és az értelem uralta az otthoni légkört is, a szeretet kinyilvánítása ritka vendég volt nálunk: a szüleim egymás felé és felém, az elsőszülött fiuk felé sem igazán fejezték ki az érzéseiket. Érettségi után azonnal elköltöztem otthonról, a saját lábamra álltam, dolgoztam, jól kerestem, kalandoztam, aztán munka mellett felvételiztem az egyetemre, ahova sikeresen fel is vettek. Munka mellett végeztem a sulit, itt ismerkedtem meg a feleségemmel, csoporttársak voltunk, és az első év végére levett a lábamról az odafigyelésével, a kék szemeivel.

Mindig egy lépéssel előttem járt, intézte a jegyzeteket, szépen befészkelte magát az életembe, és életemben először azt éreztem, családba kerültem általa. Közösek lettek a célok, a diploma megszerzése, az addig összegyűjtött keresetemből a 25. születésnapomra megvettem az első lakásom is, ami végülis a közös otthonunk lett. Így mentek az évek, közben néha el-el csábultam más lányok bájaitól, de végül meghoztam a döntést és a kritikus 7. évben megkértem a kezét.

Az esküvő után minden forgatókönyv szerint következett: megszületett a két gyermekünk, akiket rajongásig szeretek; a kis lakást nagy házra cseréltük, kocsit vettünk, utazgattunk, kurva jól kerestem, neki dolgozni sem kellett sokáig, otthon maradt a fiunkkal első osztályos koráig. Mi voltunk a baráti körben az álompár. Valójában azonban legbelül valami hiányzott, leginkább a kötelességtudat vezérelt és az, hogy minden a társadalmi rend és elvárások szerint alakuljon. Belül sokszor visszasírtam a 20-as éveim elejét, de bebeszéltem magamnak, hogy tökéletes az életünk, ez az, ami egy férfinak juthat, ha igába hajtja a fejét.

Mindez így ment a házasságunk 13. évéig, amikor villámcsapásszerűen fordult 180 fokot az életem. Egyre többet gondoltam arra, hogy nem erre vágytam, eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan tovább, kiugrási kísérletet terveztem, elkezdtem magamnak félretenni pénzt, befektettem titokban ide-oda, vettem egy lakást is zsebszerződéssel a legjobb barátom nevére.

Itt kellene jönni a happyendnek, de egy whiskeygőzös este szexbe torkollt, aminek a következményeként 2 hónappal később a feleségem közölte, hogy terhes és márpedig ö megtartja dacára a negyven feletti rizikónak. Ha ez nem lenne elég, a felsővezetői székembe egy fiatal srácot ültettek, odalett a 1,5 milliós havi fizum, és „ahol sas voltál, ne menj vissza verébnek” alapon a munkahelyemről is eljöttem.

Mindezzel párhuzamosan, még mielőtt összeomlani látszott a szépen felépített életem és a terveim, megismertem egy csodálatos lányt: egyszerűen és váratlanul besétált az életembe egy üzleti megbeszélés alkalmával. Azt éreztem, visszatért belém az élet. Hónapokig csak udvaroltam neki és féltem, mi lesz, ha megtudja, nem elég, hogy házas vagyok, de a harmadik gyerekünkkel terhes a feleségem. Teljesen elvarázsolt, és tudom most összeráncolt szemöldökkel néztek, de őszintén szerelmes lettem. Olyan hévvel, olyan érzésekkel, amit soha korábban nem éreztem.

Etikátlan? Talán igen, de nem terveztem, ilyen az élet. A 16 év korkülönbség ellenére ő is belémszeretett. Harcoltunk a kapcsolatunk ellen, volt olyan is, amikor lebuktunk a nejem előtt, de sikerült kimagyaráznom, és akkor inkább elhagytam a szerelmemet gyávaságból, mert „szegény” feleségem immár három gyerekem anyja, és nem tehetem ezt vele, nem bánthatom meg, hagyhatom el… (én barom!) Ráadásul a gyerekeim mit szólnának, milyen lenne a kapcsolatunk, ha elválok, mit mondanának a szüleim és a barátaink?!

Így ment ez több mint 4 évig, próbáltam magamra erőltetni a tökéletes családapát, közben pedig a szerelmemhez vágytam. Voltak persze jobb és rosszabb napok: több esélyt is adtam a házasságomnak, és volt, hogy szakítottam a barátnőmmel, de nem bírtuk sokáig egymás nélkül. Aztán eljött a pillanat, hogy rájöttem, többet veszítek a szerelmem nélkül, mint amit a mártírságommal nyerek, ha a feleségemmel maradok. Nem helyezhetem mindenki boldogságát a saját magam jólléte elé, miközben ezzel pont azt taszítom el, aki az egyetlen, aki őszintén figyel rám. Mindig a feleségemet és a gyerekeket tettem az első helyre, a saját vágyaimat elnyomva, az ő álmaikat megvalósítva.

25 együtt töltött év után azonban végre először kiálltam magamért, és elköltöztem a közös házból ez év márciusban. Az 50. születésnapomat már azzal a nővel szeretném idén ünnepelni, akiről tudom, hogy életem nője: a társam, a szeretőm, a cinkosom, aki kitartott mellettem a bizonytalan szeretői státusz ellenére, akivel egetrengető a szex, nincsenek tabuk, és aki mellett önmagam lehetek. Nehéz volt megmondanom otthon, hogy eljövök, de a válási papírokat is elindítottam akkorra, hogy nehogy megsajnáljam a nejem a bejelentésemkor, és nehogy a félelmem felülkerekedjen azáltal, hogy beveti felém a machinálós kártyáit a gyerekeket is felhasználva. Működött a módszerem, tényeket közölve egy bőrönddel jöttem el az autómmal kigördülve a kapunkon, a felhalmozott cuccainkon osztozunk.

Rosszabb lenne azzal a tudattal élni, hogy mi lett volna ha... Méginkább elviselhetetlen az a gondolat, hogy életem nője mással él, más ér hozzá, és nem engem kényeztet. Összeszedtem magam és kiléptem az erősen kompromisszumos házasságomból, amiben ugyan el lehetett volna éldegélni langyosvízben dagonyázva, de kérdem én, minek? Megérdemlem a boldogságot, mindannyian megérdemeljük. Sose gondoltam, hogy létezik ez az érzés, ez a mindent és mindenkit felülíró szerelem, amikor nem akarok mást dugni, nem akarom, hogy más nyúljon hozzám, vagy éppen vegye a szájába a farkam. És nem, nem csak a szex, az egész lénye magával ragadó, intelligens, kedves, izgalmas nő.

Szeretem a gyerekeim, örökké az én véreim, de felnőnek, és én ottmaradtam volna az anyjukkal whiskyzésbe fojtva az elszalasztott lehetőséget. Tisztelem a (volt) feleségem; nekem viszont csak egy életem van, amiből jó esetben lehet még 30 minőségi évem azzal a nővel, aki igazán boldoggá tesz testileg-lelkileg. Én a boldogságot választottam – csak azt bánom, nem hamarabb –, és nem kurvákat, se nem erotikus masszázst, nem szexpótlékokat, de főleg nem a gyáva megalkuvást. Igen, lehet jobb, és garantáltan csak jobb lehet (az elmúlt pár hónap engem igazol). Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük. Soha nem késő változtatni!”