Nem értettem, hogy ha már úgyis külön élnek, miért nem válnak el

Rendszeresen olvasom a Randiblogot. Régóta szerettem volna már megírni a saját történetemet, de most jött el az ideje, Tünde levelét olvasva. Nem tanácsot szeretnék adni, olvasd végig a történetemet, Tünde, és vond le magadnak a tanulságot.

Igen, megint Tündének válaszol válaszol valaki – ha ön nem olvasta volna a vonatkozó posztokat, elég annyit tudni, hogy Tünde évek óta kapcsolatban van egy idősebb, házas férfival. A feleség is tudja, hogy Tünde a férje szeretője, de évek óta semmi sem változik, amit Tünde egyre nehezebben visel.

Nos, a mai posztban egy újabb levelet közlünk ebben a témában, a beküldőnek az Emiliána álnév jutott. Emiliána évekig élt nagyjából ugyanabban a szituációban, amiben Tünde, de az ő sorsában aztán jött egy-két döntés, illetve egy-két fordulat, így Emiliána története jól bemutatja, hogy milyen jövő várhat Tündére.

Még egy dolog, mielőtt belekezdünk Emiliána levelébe: természetesen ha ön is kedvet kap a meséléshez, bármikor írhat nekünk! Az ön tapasztalatait-történetét is várjuk ugyanis e-mailben, a Randiblog alábbi címére.

„2 évig voltam egy 15 évvel idősebb férfi szeretője. (Itt azért zárójelben megjegyezném, hogy téves sok esetben az a sztereotípia, hogy egy fiatal lány a pénzért van együtt egy idősebb férfival. Az én esetemben ez róla szólt, önmagáért szerettem, nem volt gazdag.)

Szeretői viszonynak indult, szerelem lett belőle. Azt mondta, barátnője van, akivel nem jó a kapcsolatuk. Én tudtam már az elején, hogy ez nem lesz jó, így próbáltam nem beleszeretni, és többször szakítani vele, egyik se ment. Imádtam minden percet, amit vele töltöttem, és egy idő után már nem küzdöttem az érzéseim ellen. A korkülönbség sose zavart. Mindig arra törekedtem, hogy boldoggá tegyem. Ő is belémszeretett, bár nem mondta ki, tudtam, éreztem. Kb. 1 éve voltunk együtt, mikor egy buli alkalmával az egyik barátja elkezdte nekem mondani, hogy

feleségül vett egy olyan nőt, akit nem is ismert, de te ezt biztosan tudod.

Nem tudtam... Rögtön rákérdeztem, de tagadta, azt mondta, a barátja ittas, és nem tudja mit beszél. Hittem neki, el akartam hinni, gondolni se akartam arra, hogy házas. Aztán persze pár nap múlva elém állt, hogy bizony ő nős. A szívem összetört és csalódott voltam, amiért nem mondta el. Megmondta, hogy azért, mert tudta, hogy ha az elején közli velem ezt, szóba se állok vele. Mondtam neki, hogy én nem akarok a házasságukba belemászni, félreállok, legyen a feleségével. Szakítottam vele, de nem engedett el. Szerelmet vallott és megmondta, hogy ő engem szeret. Rövid időn belül el is költözött a feleségétől.

Innentől kezdve megváltozott a kapcsolatunk, folyamatosan éreztette, mennyire szeret, sokkal több időt töltöttünk együtt, egyre többet jelentünk meg együtt társaságban, de egyre többet is veszekedtünk. A felesége tudott rólam. Szerettem volna bemutatni a családomnak, de addig nem, míg házas. Sose akartam döntés elé állítani, azt szerettem volna, ha magától lépi meg azt, hogy beadja a válópert, de ez nem történt meg. Így egyik veszekedésünk alkalmával, egy újabb szakítás küszöbén közöltem vele, hogy vagy elválik x időn belül, vagy felejtsen el engem.

Nagyon megviselte őt is ez az egész, amit meg is értek, hisz volt egy felesége és egy megszokott élete, és én, a szerelme, aki elhagyni készülök. Ennek és a feleségétől felszabadult életnek köszönhetően jöttek a bulik és a barátok. Ezt egy idő után már nem néztem jó szemmel, ami újabb vitákat szült. Folyamatosan bizonygatta, hogy szeret, kérte, költözzünk össze, néztünk lakásokat is, de én addig nem akartam, míg házas. A válás halogatására mindig volt valami kifogás. Nem értettem, hogy ha már úgyis külön élnek, miért nem válnak el. Persze volt veszítenivalója, főként anyagi... Nekem viszont kezdett betelni a pohár, hiába szerettem, nem lehettem vele együtt nyíltan, a folytonos veszekedések, a bulik, a felesége. Belefáradtam a várakozásba, hogy normális pár lehessünk.

Elhagytam.

Nagyon megviselte. Könyörgött, hogy adjak neki még egy esélyt, de én már hajthatatlan voltam. Pedig a szakításunk után kb. 1 hónap múlva elváltak. Pár hónapig még beszéltünk, aztán már nem válaszoltam az üzeneteire, nem vettem fel a telefont, ha hívott. Mindezek ellenére rendszeresen írt, hogy szeret, én vagyok élete szerelme. Neki is lett új párja és nekem is, de továbbra is írt időről időre, hogy mennyire szeret. Tudtam, hogy ha keresném, azon nyomban otthagyná a barátnőjét értem. 3 évig nem válaszoltam egyetlen üzenetére sem, mert hittem abban, hogy így majd elfelejt, túl lesz rajtam. De rá kellett jönnöm, hogy se az idő nem segít, se az, hogy nem válaszolok. Mindemellett nekem sem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, vagy hogy kevésbé szerettem volna.

Szóval 3 év után egy nap láttuk egymást a távolból, tudtam, hogy írni fog, így is lett, én pedig válaszoltam. Azóta valamilyen formában tartjuk a kapcsolatot, beszélünk bizonyos időközönként, találkoztunk párszor, és ez már 2 éve. Szeret mindennél jobban, és én is úgy szeretem, mint soha senki mást. Hiába történt, ami történt, nem tudok haragudni rá. Gondolom, ez a szerelem.

Azonban az elmúlt 2 év tartalmas volt, ő szétment a párjával, én pedig anya lettem. Több, mint 5 éve nem vagyunk együtt, de még mindig szeretem, és nem vagyok túl rajta, sose leszek. A szívem az övé. Ha a szívemre hallgatnék, rögtön szaladnék vissza hozzá, hisz soha senki mellett nem leszek olyan boldog és szabad, mint mellette voltam és lehetnék. Viszont az eszem visszatart, hiszen annyit csalódtam és annyi fájdalmat éltem át mellette. Ő minden egyes nap rám vár, azt mondja, sose volt olyan boldog, mint velem, és hogy én tanítottam meg szeretni. Viszont tudja, hogy ő hibázott és csak reméli, hogy egyszer kap esélyt, hogy mindent jóvátehessen. Szerettem volna, hogy tudja, mit érzek, de nehéz ezt szavakba önteni. Azt mondja, látja a szememben, benne van a szerelem, de mellette a világ összes fájdalma.

Sajnos világéletemben az ész embere voltam, így a szívem megszakad minden egyes nap, hogy mennyire szeretem és akarom őt, de mégsem vagyok vele.

Ha újból kezdhetném...? Sose hagynám el, kitartanék mellette.”