4 hónap leforgása alatt fokozatosan tűnt el a teljes személyiségem

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e a sztorimat. Végül a lapra vetés mellett döntöttem, egyrészt segít feldolgozni a történteket, és másrészt lehet, hogy segíthet sorstársaimnak felismerni egy mérgező kapcsolatot.

Igen, újabb olvasói levél érkezett a Randiblog inboxába – ebben a posztban Alina álnevű olvasónk története kerül sorra. A címből és a bevezetőből a legfontosabb dolgokat ön már meg is tudta arról, mire kell számítani a következő néhány bekezdésben: Alina egy roppant nehéz kapcsolaton van túl, és erről mesél levelében.

Alina azt mondja, a kapcsolatot a srác függősége nehezítette meg. Alkoholról és drogról többször is volt már szó itt a Randiblogban, de Alina esetében nem ezek egyikéről volt szó: szerelmének a videójátékozás volt a szenvedélye. Önnek van tapasztalata arról, milyen hatása lehet egy párkapcsolatra egy függőségnek? Örömmel vennénk, ha ön is mesélne, amennyiben van kedve írni! Az ön tapasztalatait-történetét szintén az alábbi címre várjuk.

„Akik ismernek, tudják, mennyire életvidám, kitartó lány vagyok, aki él-hal a tudományért, mégis 4 hónap leforgása alatt fokozatosan tűnt el a teljes személyiségem.

Egyik legnehezebb szemeszterem és vizsgaidőszakom vége volt, mikor megismertem őt. Tökéletesnek tűnt számomra, jóképű volt, magas és vicces, aki szereti a munkáját, a családját és az állatokat. És mindennek a tetejében érdekelte a pszichológia, az ember lelkében zajló folyamatok, a biológiai háttér. Ugyanazokat a célokat üldözte, mint én. Elmondása szerint családot, kertes házat, kiegyensúlyozott életet szeretett volna. Lehetne ennél tökéletesebb valaki számomra? Engedtem így a csábításnak és hagytam, hogy teljesen magával ragadjon a szerelem bűvölete. Azonban egy hatalmas hibája mégis volt: játékfüggő a mai napig.

Nem volt semmi titok, ezt nem is róhatom fel neki. Elmondta az elején, hogy önző és nagyon, de nagyon szeret játszani. Elmesélte, hogy előző kapcsolatának vége felé már semmi intimitás nem volt párja és közte. Elméletben az utolsó fél évben már egymáshoz sem nyúltak, csak éltek egymás mellett és a virtuális világban játszottak. Itt kellett volna megcsendülnie a vészcsengőnek a fejemben, de annyira mondta, hogy ő tudja, hogy ez rossz és meg akar változni, csak úgy lehet igazán boldog. Elhittem a szép mesét, hiszen mégis milyen dolog, hogy kapcsolat elején nem adom meg a teljes bizalmat. Olvasta a könyveket, megmutatta, milyen részek igazak rá, adott volt minden a gyógyuláshoz. Vagy mégsem?

Családtagjai aranyos emberek, nagyon szerettem őket, de az ajtók mögött nem volt olyan önfeledt, idilli minden. Ebben a pár hónapban végig támogattam, mikor anyukája derült égből villámcsapás kitalálta, hogy ő aztán válni akar. Gyerekei számára már nincs titok, minden piszkos részlet birtokában vannak. Ezek után az eddig sem aktív szexuális életünk tovább romlott. Tudniillik a hosszú szeretkezés fárasztó, és elveszi az időt a játéktól. Kis naiv énem bezzeg továbbra is bizakodott, „olvassa a könyveket, minden jobb lesz”.

Programjainkat 95%-ban ő választotta, úgy gondoltam, biztos ez majd segít, hogy kitaláljon a mély gödörből. Sokszor kérdeztem, miért játszik, miért nem éli inkább a saját életét. A válasz mindig ugyanaz volt, „utálom, hogy ki vagyok, és mikor játszok, addig lehetek valaki más!”. Az öngyilkossági gondolatai azonban sokkal mélyebben érintettek, aminek hatására csak még jobban kapaszkodtam belé és a halványuló reménysugárba.

A gondok jöttek és nem oldódott meg semmi. Ekkor már a barátaim nagy részétől eltávolodtam, nem akartam elmondani, mennyire rossz a helyzetem. Az egyetemi teendőim egyre nőttek, míg a kis vidám személyiségemtől meg egyre távolabb kerültem. Ha csak fél órát szerettem volna pihenni, mindig ugyanazzal jött:

A karakteremet megcsináltam már? Miért nem a játékszabályzatot olvasom? Ha tudok szünetet tartani, akkor inkább gondolkodjak a karakterem előtörténetén!

De amire igazán szükségem lett volna, egy ölelés, vagy egy esti fél óra séta, beszélgetés, már nem fért bele a zsúfolt játékos teendői mellett.

Lakva ismerszik meg az ember, ez egy örök érvényű igazság. Összeköltöztünk. Reménykedtem, hogy jobb lesz, de sokszorosan kaptam meg mindent, amit nem akartam észrevenni. Nem képezte tovább magát, már nem akart a munkában fejlődni. Jó neki, ahol van, annak ellenére, hogy nem szereti csinálni, de jó a fizetés és jó a társaság. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy büszke arra, hogy lusta és kocka. Munkából hazaérve a géphez vezetett egyből az útja és estig meccs meccset követett. Borzalmas volt nézni, hogy szippantja be nap, mint nap a virtuális világ. Fürdés, evés és minden alapvető szociális igény iránti vágya megszűnt.

Sokszor bántott meg. Megszámolni sem tudom, hányszor kért bocsánatot, vagy hányszor ígérte, hogy igyekszik és változni fog. Emlékszem, mennyire nevettem az elején, mikor teljesen felháborodva szidta egyik barátja feleségét és egy hónapos kisfiát, hogy nem engedik szegény gyereket napestig játszani. Ez azonban eltörpül a sok ígéret, és az annál is több egyik nap „nem szeretlek, közönyös vagy számomra”, másnap meg a megbánás, „jaj ne haragudj, hülye vagyok” játszadozásaiból.

Teljesen leépültem, a kisugárzásom elveszett, a nőiességemet megölték az intimitás nélküli hetek. Végül szülinapomon estéjén feladtam. Újra eljátszotta, a „nem szeretlek, költözz el” monológját. Nem bírtam tovább. A szerelem, a bizalom és a remény is egyszerre halt meg bennem. A felismerés keserű és fájdalmas volt, soha sem fog megváltozni. Hazamenekültem. Mikor visszatértem, megint úgy viselkedett, mintha semmi se történt volna, és minden a legnagyobb rendben lenne köztünk. Azon a héten csendben összepakoltam és elköltöztem.

Több hétbe telt, mire sikerült feldolgoznom az eseményeket. Mesélte, hogy életében egyszer volt szerelmes, de az a sztori betegebb volt, mint azt valaha is gondoltam volna. Az a kapcsolata ugyanis egy hazugságra épült, amiben a szerelme rákos haldoklót alakított. Sajnos, mint az a kapcsolatunk vége felé derült csak ki, azért tanult játékot programozni, hogy a játékkal kérje meg annak a lánynak a kezét, akivel már nem éltek semmilyen szexuális életet, és aki a szeme láttára cserélte le. Osztottam-szoroztam. Miután szétmentek, ő már két hét után nekem vallott nagy szerelmet.

Sokszor mondogatta, hogy az érzelmi intelligenciája nulla, de nem tudtam elhinni. Nincs olyan, hogy valakinek ne legyenek érzelmei. Nem létezhet, hogy valaki csak a számítógépek nyelvén értsen. A könyveket olvassa, érti-érti, de nem érez semmit. Mikor ezeket tudtomra adta, akkor is értetlenül néztem és próbáltam felfogni, hogy létezik olyan személy, akiben semmi érzelem nincs.

Több hét egyedüllét kellett, hogy átlássam a lépéseket, az apró jeleket, amik ott voltak, csak nem akartam tudomást venni róla. Ő nem szerette a családját, főleg anyukáját. Végighallgattam, amint lerázza szeretteit, mindig másra hivatkozva.

Elszörnyedek, ha belegondolok, hogy majdnem elvesztettem magam egy függő miatt. Foggal-körömmel küzdöttem egy mérgező kapcsolatért. Megtanultam a leckét, hogy nem menthetek meg mindenkit, és változni csak erős jellemmel és akarattal lehet, ami egy lustaságára büszke emberben nincs meg.

Mára már tisztán látom, hogy ő, mint Hófehérke gonosz mostohájának almája, lehet, hogy első ránézésre tökéletes, de rá kellett ébrednem, hogy mérgezett.

Dolgozom rajta, hogy rendbe jöjjek, de legfőképp azon, hogy soha többet ne fussak bele egy ennyire rossz helyzetbe.”