horoszkóp
shutterstock 514795321

Az ágyban meg is jegyezte, hogy most milyen jó, de nemsokára milyen rossz lesz

2019.10.26. 15:52

Régóta olvasom a leveleket, próbálom hasznosítani is. Látom a levelekben és a saját szememmel is, hogy mennyien 40-50 évesen döbbennek rá, hogy nem azzal foglalkoznak, nem azzal élnek, akivel szerettek volna. Ide még nem jutottam el, de ez sem egy sikersztori lesz. Egy teljesen váratlanul indult, majd részemről még váratlanabbul szerelemmé alakult, de a szintlépés előtt mégis véget érő távkapcsolat története.

Eredetileg nem ide írtam, ez lehet, látszik is rajta. Önvizsgálat, öngyógyítás céljából le akartam csak magamnak írni, hogy az elejétől a végéig át tudjam gondolni ezt az egészet. Tudni akartam, milyen hibákat követtem el. Még ha úgy is érzem, ez végül nem rajtam ment el, meg akartam vizsgálni, mekkora az én felelősségem. Elég nagy. De ha már nekiálltam, beküldhetem az Inboxba is.

Az előbb említettek miatt sokkal hosszabb lett, mint a megjelent írások, de a részletekben rejlik a lényeg, nem töröltem belőle. Őrlődtem, hogy végül elküldjem-e, de mégis megosztom, mert nyomta a mellkasom. Ha csak néhányan magukra ismernek bármelyik oldalról és még idejében változtatnak, már megérte. Sajnos én túl késem ébredtem fel.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Dömötör álnevű olvasónk levele olvasható ebben a posztban,  és amint ő is írja, valóban túlmutat ez a levél mélységét, alaposságát, részletgazdagságát és terjedelmét tekintve a Randiblogban általában olvasható írásokon. A téma azonban ennél testhezállóbb nem is lehetne: Dömötör legutóbbi kapcsolatának és szakításának történetét írta meg magának, majd küldte be nekünk.

Szokatlanul hosszú levél ez, de megéri rászánni az időt, mert ritkán kap az ember egy párkapcsolatról, egy szakításról és annak hatásáról ilyen pontos képet egy ennyire érdekesen megírt beszámolóból. Ezúton is köszönjük Dömötörnek, hogy megosztotta velünk, amit írt, és buzdítunk mindenki mást is, hogy ha szívesen mesélne, küldje el nekünk saját történetét e-mailben! A címünk a szokásos...

Ez a szokásos címünk, csak a }{ nélkül:
randi}@{mail.velvet.hu

„Bevezetés

A teljes képhez írnom kell bevezetést. 30 múltam és sem a külsőm, sem a személyiségem nem hibátlan, de mindig is jó voltam a nőknél. Már lassan 3 éve külföldön élek.

Ugorjunk vissza egyből 4-5 évet. Már az óriási áldozatok árán, de időben elvégzett egyetem után vagyunk évekkel. Nagyjából elértem, amit terveztem, megvolt mindenem. Szép lakás, jól ívelő karrier, de az utolsó hosszú kapcsolatom óta azt nőt, akivel el lehetne kezdeni egy új életet, nem nagyon találtam. Tisztában voltam vele, hogy nem leszek még egyszer huszonéves, nyitott voltam mindenre, a rövid idő alatt zátonyra futott, és mondjuk így, alkalmi kapcsolatokból is volt bőven.

Nem érzem emiatt magam rossznak, senkit nem vertem át és sokat tanultam belőlük, magamról is. Emiatt tudom, hogy mi kell nekem és mi az, ami biztosan nem. Ha csak az lett volna a cél, már rég lehetne feleségem biztos anyagi háttérrel, de nem tudtam őket szeretni. A fékezett habzású biztonsági kapcsolatokat meghagyom másoknak.

Közben jött egy nagy változás a cégnél és a lebonyolítás ellentétes volt az elveimmel. Szerették volna, hogy maradjak, én viszont nem szerettem volna folyton nyálat takarítani a fürdőszoba-tükörről, felálltam. Több céggel is tárgyaltam bel- és külföldön is, végül egyszer csak – zéró helyi nyelvtudással – külföldön találtam magam egy kisautónyi cuccal. Nagyon kemény volt egyedül visszaküzdeni magam a szakmai szintre, amit otthonhagytam, de bejött. Utána még jó páran követték a példám ide és más cégekhez is, de ez már egy másik sztori, majd egyszer megírom a Szevasztokba vagy Határátkelőnek.

Két hét alatt lett új barátnőm, egy gyönyörű mediterrán lány, akivel egy napon kezdtünk, el sem akartam hinni. A kezdeti szép idők után sajnos gyorsan és nagy problémák jöttek. Nem tudtam elviselni az ijesztően szélsőséges hangulatváltozásait és ahogy beszélt velem, ha épp valami nem úgy történt, ahogy elképzelte. Nagy csalódás volt, de elengedtem.

Ezután – ha épp otthon jártam – folytattam egy régebbi, csak alkalmi együttléteket jelentő viszonyomat. Ennek is véget kellett vetnem, mert az egyezségünkkel ellentétben úgy éreztem, ő egyre többet akar, nem szerettem volna kihasználni. Sosem voltam kapcsolatfüggő, gondoltam jó lesz egy kicsit felhagyni az aktív kereséssel, csak a munkával és a sportokkal foglalkoztam. Amikor órákig bolyongtam egyedül a vadonban, vagy hegygerinceken séltáltam végig tökéletes csendben, volt alkalmam átgondolni az életem, és hogy merre tovább.

Többen próbáltak közeledni hozzám, de senki sem volt rám hatással, a kalandokat meg nem akartam már hajszolni. Talán a 30. szülinapom után kattant be, ha nem tudom megosztani az élményeket valakivel, előbb-utóbb üressé fog válni még ez az élet is, amiről régebben csak álmodtam. Egy hosszabb otthonlét alkalmával gondoltam, újra szerencsét próbálok a jól ismert randiappon, csak lazán, elvárások nélkül.

Együtt a magasban

A sok felszínes – bulika-szefike – egyenlány mellett akadt néhány érdekes is. Indult néhány beszélgetés, de semmi extra. Aztán jött valaki, aki különlegesnek tűnt, bár semmit nem adott meg magáról, a képeken is csak az arca látszott. Az egyik legpofátlanabb nyitó üzenetet küldtem el neki, mert tudtam, hogy erre valamit biztosan fog reagálni, lesz, ami lesz. Nem aratott nagy sikert, de el tudtam vinni nagyon vicces irányba, ami működött és pont ez volt a célom. Az emiatt kialakult első benyomást viszont, úgy érzem, sosem tudtam igazán lemosni.

Mindketten vidéki gyökerekkel rendelkezünk, így a halottak napja körüli programok miatt pont elkerültük egymást Budapesten. Elkezdődött egy több, mint egy hónapos virtuális beszélgetés. Ha tudom előre, mi lesz ebből, biztosan bevállalok kétszer fél nap utazást az egyik hétvégén, hogy találkozzunk, de ne szaladjunk ennyire előre. Itt fontos megjegyeznem, hogy nem sokkal ezelőtt egy nagyobb, az egész részlegnek fontos projektet bíztak rám. Nagy felelősség nekem és bizalom a vezetők felől, pont ezt akartam, erre fókuszáltam. Közben minden nap beszélgettünk, figyelve arra, hogy azért maradjon téma élőben is. Nagyon megtetszett, ahogy viszonyul általam fontosnak tartott dolgokhoz, szépen írt és vicces is tudott lenni, ami nők között  elnézést kérek nem általános. Nem éltem bele magam így sem túlzottan.

Végre összejött az első személyes találkozás, ekkora már mindketten nagyon vártuk. Ez volt az első dolgom, miután hazaértem. A fagyos estén ott állt előttem az élőben is gyönyörű, tökéletes alakú, kellemes hangú, mégis kicsit olyan szomorkás lány. A mosolya mögött láttam a szemében. Elég távolságtartó, puszi sem találkozásnál, sem elköszönésnél nincs, de a kezét sem nyújtja.

Hogy oldjam a feszültséget, egy hülye viccel majdnem sikerült elrontani a legelején mindent, de végül a randi szerintem jól sikerült, nagyon jól éreztem magam vele. Éjszakába nyúlóan elhúzódott, de amikor elbúcsúztunk és felszállt a buszra, az volt az érzésem, sosem látom többet. Még akkor éjjel ő írt először, nem is értettem a dolgot. A karácsony előtti estén még összehoztunk egy egész estés randit, színházzal, iszogatással, szórakozóhellyel együtt. Sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz.

Évek óta nem éreztem ilyen jól magam senkivel. Imádtam az illatát és a csókját. Tudtunk együtt nevetni, de egymáson is. Mindkettőnk csodált valamit a másikban. Talán az egyetlen, aki nem szólt rám, ne rohanjak, mert ő is úgy sétál. Tetszett, hogy sokat foglalkozik a testvéreivel és hogy családcentrikus, állatbarát. Ugyanolyan rend és tisztaság volt nála, mint amit én is tartok. Nem láttam őt hibátlan személyiségnek, közel sem. Mivel én sem vagyok az, és nem is Miss Tökéletest kerestem, ezekkel boldogan együtt tudtam volna élni. Rengeteg közös pont és hasonló ízlés mellett ő a szülőkről nem igazán leválva, sokkal kevésbé tudatosan önállóan, de komfortzónában éli az életét, és inkább hagyja magát sodródni, én mindenkitől függetlenül és célok mentén élek. Néha emiatt kicsit merev is, ő talán túl laza is.

Koffeinmentesen napi 18 órát nagy fordulatszámon elvagyok, ami már sok is, ő a kávéival sem, így észreveszem magam, mikor kell abbahagyni. Tudjuk egymást erősíteni és kiegészíteni, jó csapatot alkotunk. Újra találkoztunk, immár végre nálam aludt. Alig vártuk, hogy megtörténjen, és bár kicsit túltoltuk az alkoholt előtte, nagy élmény volt vele. Meglátogattunk mindkettőnknek kedves helyeket. Sajnos újra pár nap kényszerszünet.

A következő hónap első csonka hetében még együtt töltöttük az estéket miután végzett a munkában. Láttam az erkélyről, ahogy a szűk kis kabátjában szinte futva érkezik, kitörölhetetlen képsor. Az ágyban meg is jegyezte, hogy most milyen jó, de nemsokára milyen rossz lesz. Azt válaszoltam, hogy momentán nem akarok erre gondolni, de majd megoldjuk, csak kitartás és türelem. Bizonyos, függőséget okozó molekulák megfelelő arányú koktélja öntötte el az agyam. Aki képes ilyesmit kiváltani belőlem, ritka mint szelfimentes instaprofil. Nehéz megfogalmazni, de megszállt a nyugalom, minden a helyére került.

Sajnos véget ért a hét és egy nappal hamarabb eljöttem, visszatekintve teljesen feleslegesen. Rengeteg feladat állt előttem, szinte lehetetlen határidővel, mégis olyan produktív voltam a munkában, mint talán soha azelőtt. Úgy volt, hogy nagyon hamar, a céges síelésük alkalmával újra találkozunk, de nem jött össze, nem voltunk hozzá elég rugalmasak. Már akkor nagyon bántott, utólag teljesen másképp kommunikálva, de összehoztam volna a dolgot. Eközben minden nap beszéltünk természetesen.

A következő hónapban végre vehetett ki szabadnapot és azonnal kijött hozzám. Ebéddel vártam, intéztem neki apróságokat, és izgultam, hogy minden jó legyen. Pihentünk, közösen főztünk, boroztunk és sokat szexeltünk. Nekem ez a hosszú hétvége olyan volt, mint egy álom, rájöttem, erre vágytam már évek óta. Nem vettem észre, hogy ő esténként még kimozdulna, de nem is mondta, ez később fontos lesz. Az utolsó nap megsértődtem egy hülyeségen, de igazából az volt a bajom, hogy el kell mennie. Nem jellemző rám, de amikor elindult vele a vonat, alig tudtam visszatartani a könnyeim, itt már biztos voltam benne, hogy nagyon beleszerettem. Tudtam, hogy a távolság miatt ez kockázatos vállalkozás, ezért nem árt óvatosnak lenni, de hagytam magam.

Ezután sajnos megint kimaradt több, mint 3 hét a munkám miatt – hétvégén is volt, hogy be kellett ugorjak addig csak videón tudtunk beszélgetni, de egy egész hetet kivettem, hogy minél többet vele lehessek. A bölcsességfogam viszont szólt, hogy eddig még elnézte, hogy a lány miatt elhalasztottuk a húzást, de tovább nem hajlandó nyugton maradni. A közelgő műtét miatti stressz és az ő PMS-e miatt nem teljesen úgy alakult a hétvége, mint az eddigiek. Pedig jól indult, mindketten megleptük a másikat valamivel. A hajnalban kezdett munka és fél napos vezetés után is szerettem volna a legjobb formám hozni, de majd elájultam.

Másnap elkezdtük csinálni a betervezett programokat. Elég határozott vagyok, de szerintem együttműködő is, viszont gondolatolvasó, az nem. Nem szólt, csak folyton elvárta, hogy kitaláljam, mit szeretne. Már menet közben észleltem, hogy gond van, javítottam helyzeten, de úgy éreztem, semmi katasztrófa nem történt, egyszerűen vannak gyengébben sikerült napok. Például amikor nem voltam kifejezetten bulihangulatban, de a kedvéért elmentünk, még ha végül nem is sikerült olyan jól. Emellett próbáltam a kedvében járni figyelmességekkel, segítettem megtervezni a konyhabútorát, ilyesmi, de kommunikáció nélkül nehezen megy. Jól elvoltunk.

Hétfő. Kulcsot adott a lakásához, hogy ott legyek napközben, amíg szerelik az autóm. Este már otthon a műtét után szétszakadó fejjel vártam, hogy jöjjön, de írt, hogy nagyon fáj a hasa, hogy nem tudunk találkozni. Én hülye ahelyett, hogy autóba ültem volna, hogy együtt vészeljük át az estét, otthon gubbasztottam. Másnap este vidékre kellett utaznom, hogy a családom is lásson, emiatt 2 nap kiesik. Csak röviden találkoztunk a nálam lévő kulcs miatt, de láttam, hogy valami baj van. Próbáltam vele beszélni, de magában tartott mindent. Jó lett volna, ha marasztal még aznap estére, de bennem is erősebb volt a büszkeség, nem mondtam neki, hogy szeretnék vele lenni. Azt hittem, mindennek az átmeneti hormonzavar az oka, mire visszajövök elmúlik.

Mélyrepülés

Felhívtam még útközben, de olyan furcsa volt, elkezdtem aggódni. Már otthon a családnál megláttam, hogy aktív egy másik jól ismert társkereső borzalmon. A látvány teflonos lövedékként ütötte át a stabilnak hitt védőpáncélom. Hidegzuhany, gyomorideg, félelem. Jogosan merül fel a kérdés, vajon én mit kerestem ott. Nem tudom, valamiért úgy éreztem, rá kell nézzek, ő használja-e, rossz beidegződés, és talán el is bizonytalanodtam, de valójában nem kellett nekem senki más. Talán ő is így volt, talán nem, de ekkor rájöttem, hogy nem csak szeretem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy elveszítsem.

Itt követtem el az első igazi nagy hibát. Nem mondtam el azonnal, mit láttam és most mit érzek. Próbáltam érdeklődni, hogy mégis mi a baj és csak a chaten fakadt ki belőle, hogy nyögvenyelősnek érezte a hétvégét, mások vagyunk, mások az igényeink, ésatöbbi. Nem tudja, meddig lesz ez fenntartható, de nem akar bántani és a rossz kedv miatt elhamarkodva dönteni. El sem hittem, amit olvasok. Ezek után, egy gyengébben sikerült szombat este és vasárnap délelőtt miatt fogunk most szakítani?

Újra Budapest, a következő hónapban egyben bocsánatkérésként is a kedvenc virágát vittem, és elmondtam, mennyire sajnálom, hogy feszült voltam. Persze nem beszéltük meg, annyival elintézte, tudja, hogy csúnyákat mondott, de nem azért mondta. Jelentsen ez bármit. Nem nagyon akart belemenni és a már betervezett színház miatt indulnunk kellett. Jól sikerült este, vacsora, emellett próbáltam jobban kimutatni, hogy szeretem. Mindketten nehezen nyílunk meg, de megmutattam neki a régi családi fotókat, ő megosztotta élete legnagyobb, még kisgyermekkori traumáját. Utóbbit szerintem azóta sem dolgozta fel, megértettem, miért óvatos ő is.

Másnap is azt csináltuk, amit hiányolt, úgy éreztem, minden jó lesz. Ez nem azt jelenti, hogy lementem kutyába, de alkalmazkodni akartam, éreztetni vele, hogy fontos, mindketten jól érezzük magunkat együtt. A visszaút előtti reggelen már nem tudtam aludni, őt néztem, és próbáltam közeledni, de végül csak forgolódás lett belőle, és leküldött tévézni a kanapéra, ő még aludna. Nem esett jól, de nem mondtam neki, hogy csak hozzád akartam bújni és kihasználni még azt a pár órát, mert annyira szeretlek. Szerintem azért voltam képtelen rá, mert féltem, kibukik, hogy ő nem, és ott azonnal vége lesz az egésznek. Nem tudatosan, de mégis gyáva voltam. Nem hiszem el, hogy így viselkedtem. Bíztam benne, hogy a jól sikerült második hétvége és a kedve helyreállta után minden rendbe jön ezért elkerültem a konfliktust. Iszonyatosan bánom.

Fájdalom, dicsőség nélkül

Egy ideig újra jó volt minden, esténként videótelefonáltunk, terveztük a következő alkalmakat. Nemsoká csökkent a lelkesedése, folyton volt valami program, ami miatt nem tudott velem beszélni. Bezzeg én mit kaptam, amikor néhányszor kimaradtam vagy nem válaszoltam, mert találkoztam a barátaimmal. Közben szinte minden nap ellenőriztem, és látom, hogy aktív az appon, de próbáltam nyugtatni magam, még várjunk.

Egyik este aztán az ígéret ellenére sem hívott, nem bírtam tovább. Kiborultam és megírtam neki, hogy szeretem, hiányzik, két hete alig tudok róla valamit. Reggel jött a válasz, hogy neki ez így nagyon nehéz a távolság és a kevés találkozó miatt és időt kér. Azonnal hívtam és elmondtam, hogy legyen türelmes, én komolyan gondolom, és szeretnék valamit kitalálni, de 3-4 hónap után nem dobhatom el az egészet, amit itt évek alatt elértem. Ráadásul épp ezután tudtunk volna sokkal gyakrabban találkozni, mert a projektem olyan fázisba került. Ha nyomban felmondanék, akkor is hónapokba telne, mire költözhetnék. Ő ezt nem várja el. Hát köszi.

Nehezen tudtam értelmezni az időkérést ebben a helyzetben, főleg az említett indok miatt. Sajnos azt sem beszéltük meg, mennyi idő kell, és addig mi van. Írtunk egymásnak csak kevesebbet és semleges témákban. A helyzet miatt és tudva a társkeresőzésről megemlítettem neki, ha szembe jött valaki, aki helyben van akkor mondja azt, megértem. Természetesen erről szó sincs, ő ilyet nem csinál, mit ad Isten, többet nem volt aktív azon az átkozott applikáción. Ettől függetlenül folyamatosan stressz alatt álltam és másra sem tudtam gondolni, mint hogy nem akarom őt elveszíteni. A helyzethez képest úgy érzem mégis türelmes voltam.

Szerettem volna minél hamarabb hazamenni ezt rendezni, de a következő hétvégékre családi és barátnős programjai voltak. Kezdtem beszűkülni a folyamatos adrenalin miatt. Azt gondoltam újabb két hét után, nekem ennyi elég, beszélnünk kell, nagyon kedvesen kértem, de elég flegmán lepattintott. Akkor kellett volna azonnal autóba ülni és megbeszélni, de hitegettem magam. Mivel egy nap után sem került elő, írtam neki, hogy én ilyen őszinte hülye vagyok, nekem nem megy ez a hallgatás, mondjon valamit, nem bírom már ezt tovább. Több, mint egy napba telt mire virágnyelven leírta, hogy részéről ennyi, de csak a távolság miatt. Az ilyesmit nem lehet erőltetni, ezért el is fogadtam és kifejeztem, hogy mennyire sajnálom.

Abban a pillanatban megkönnyebbülésnek éreztem, több hét aggódás után. Pár órán belül azonban elkezdtem rosszul érezni magam. Elindultam a lejtőn. Másnap a munkahelyen csak néztem a monitort, de nem fogtam fel, mit olvasok. Meetingen hozzám beszéltek és nem is reagáltam. A munkatársak látták, hogy valami nagy gond van, de nagyon jó fejek voltak. A hozzám közelebb álló kollégák honfitárs és külföldi egyaránt többen leültek velem beszélgetni, ami nagyon sokat segített. Próbáltam én nem írni neki, de nem tudtam megnyugodni az elmaradt lezárás miatt. Szerettem volna vele legalább telefonon beszélni, de nem volt hajlandó. Indok az volt, mert csak. Nem tudtam magamban tartani, hogy mennyire jól éreztem magam vele és hogy pont egy ilyen csajra vágytam már évek óta, komolyan terveztem vele. Nem sok használhatót kaptam vissza.

Utólag tudom, hogy valójában a dopamin elvonási tüneteit produkáltam. Dopamin ment, kortizol jött. Hullámokban tört rám a fájdalom és az elviselhetetlen stressz. Egy nap még szívritmuszavarom is volt. Tudtam, hogy nem lehet szervi eredetű, mielőtt a kórházba indultam volna, kipróbáltam, hogy egy laza futással egyensúlyba tudom-e hozni a hormonokat. Sikerült, bár utólag jó nagy felelőtlenségnek tűnik. Azóta is futok hétköznaponként, pedig nagyon utálom. Már nagyon ki voltam merülve, szereztem szorongásoldót, hogy tudjak aludni, a munkára koncentrálni.

A sebek csak nem gyógyultak, sőt el is fertőződtek. Egy igazi pokol volt, megértem, hogy miért szoknak rá a piára vagy a drogokra az emberek. Hangüzenetben mondtam el, amit telefonon akartam. Erre is csak chatben válaszolt. Azt állította, nem csak nekem volt nehéz az elmúlt pár hét, és hogy örül, hogy nálam át tudtak szakadni azok a gátak, amik nála nem. Pár hetet adtam magamnak, de nem lettem sokkal jobban, ezért kértem, hogy valahogy juttassa vissza a lakóparki beléptetőkártyát. Nem kicsinyességből, de ettől vártam, hogy nem marad semmilyen jelképes kötelék.

Megígérte, de nem küldte, újra írnom kellett. Mivel épp ittas voltam, azt is, hogy a sok másik mellett csak néhány nő volt, akit tudtam szeretni és rajta kívül mind évekig a barátnőim voltak. A válasz szerint ő sem akarta hogy így végződjön – van, aki akarja? , de nem tud mit tenni. Nagyon sajnálja és nem akart fájdalmat okozni nekem. Csalódás volt, hogy sem a címem sem a nevem nem jegyezte meg egészen pontosan vagy más adta fel –, de visszakerült az a vacak műanyagdarab.

Ezután egy hónapig egész jól voltam, nem is akartam erre gondolni, de újra rám törtek az emlékek. Egész napok teltek úgy el, hogy alig tudtam végezni a munkám. Vissza akartam kapni az életem, amivel elégedett voltam, még ha hosszabb ideje szingli is. Sokat voltam otthon az eredetileg miatta kb. havi rendszerességgel kivett szabadságok miatt. Mindig nagyon fájt, hogy pont azzal nem találkozhatok, aki miatt ezt elintéztem, de szerettem volna békén hagyni. Tudtam már egy ideje, hogy nem leszek jól rövid távon, ha nem tudok vele találkozni.

3 hónap után elhatároztam, hogy muszáj beszélnem vele, ez így nem mehet tovább. Még a legkedvesebb exbarátnőm akivel jóban maradtunk is felkerestem, hogy segítsen női szemmel megérteni a dolgot, és hogyan próbáljak beszélni vele. Sajnos csak később ért volna rá, nem tudtam kivárni, döntöttem egyedül. Tudtam, hogy írásban találna valami kibúvót, ezért nem szóltam neki. Megtehettem volna, hogy biztosra megyek és egy reggelen munkába menet várom meg. Elvetettem, mert mindig igyekszem meghagyni a szabad választás lehetőségét. Így agyalni nincs ideje, de eldöntheti, hogy nem enged be. Az úgy fair.

Gondoltam, hogy nem fog örülni a látogatásnak, de ami valójában történt az szürreálisabb volt, mint amit el tudtam képzelni. Nem adott életjelet, de a járó mosógép és a nyitott ablakok miatt tudtam, hogy nem lehet messze. Nem akartam, hogy a szomszédoktól tudja meg, jártam nála. Megpróbáltam felhívni, természetesen nem vette fel. Majd írtam neki, erre azonnal válaszolt. Persze, otthon volt. Leírtam, hogy nem vagyok jól és szükségem lenne a segítségére, jó lenne, ha egy kicsit beszélne velem, hogy el tudjam végre engedni.

Először gyenge kifogásokat sorolt, hogy most miért nem, majd előhúzta a zaklatáskártyát, mennyire ijesztő, hogy idejöttem. Elismerem, erős volt, de nekem meg az, ahogyan lehúzott a retyón. Ismert annyira, hogy tudja, nincs mitől tartania. Ha egy előző bántalmazó kapcsolat miatt tényleg fél, de segíteni szeretne, az ablakon keresztül vagy egy általa megadott nyilvános helyen is beszélhettünk volna. De legalább elzavart volna a francba. Szerintem ezek is csak kifogások voltak egy felelősséget nem vállaló, a nehézségek elől megfutamodó személy, gyáva és dacos viselkedése.

Negatív visszacsatolásnak jó volt, de szerettem volna legalább írásban őszinte válaszokat, hogy miért nem tudjuk ezt felnőttek módjára megbeszélni. Tényleg tettem valamit, amit nem vettem észre, vagy csak az ő gyengesége? Megkaptam, hogy az időkérése után még jobban tapadtam tehát már előtte is? , majd olyanokat írtam, ami nem illett a képbe, emiatt nem akart már se telefonálni, sem találkozni. Tessék? Már azelőtt sem nagyon akart. Szerintem nem meglepő, hogy megpróbáltam megmenteni a dolgot és vágyakoztam a társamnak hitt személy után. Vagy nem illett a képbe, hogy érzelmekről beszéltem? Mindegy is.

Végül én kértem, hogy törölje a beszélgetéseket és tiltson le minden üzenetküldőn, miután megtörtént, én is ugyanúgy fogok tenni. A szívem szakadt bele, de nem láttam jobb megoldást, ha ennyire ellenségesen áll hozzám, változtatnom kellett. Eltelt néhány hónap és nem is próbáltam követni, mi van vele. Ha valami miatt el akar érni, tudja, hol talál. Azóta átbeszéltük ezt nőnemű barátokkal is, érdekes módon mindenki értette a helyzetem. Azt mondták, biztos így védi magát. Már az elején jól kitalálta, az időkérésre bármeddig lehet hivatkozni, aztán vagy feladja és lekopik magától a szerencsétlen, vagy ha tényleg szerelmes, ergo egy idő után nem bírja és választ szeretne, akkor meg túl tapadós.

Szerintem már a gondolkodási idő előtt legszívesebben köddé vált volna, ha nem keresem, és akkor még ezt sem kellett volna kimondania. Ha az egyik fél nem érzi jól magát és szakítani szeretne, el tudom fogadni, ez sosem nem lehet egyoldalú, pláne egy ilyen nehezített felállásban. Azt viszont nem, hogy indok nélkül egyik pillanatról a másikra nem áll szóba velem, aki a legfontosabb volt. Az életem része volt, vele keltem és feküdtem. Nem lehet elvárni, hogy egyik percről a másikra ezt elfelejtsem és éljek tovább, mintha mi sem történt volna. Előtte még kulcsot adott a lakásához, kiutazott hozzám egyedül, majd nem képes elém állni, de még telefonon sem közölni a tényeket. Sosem bántottam, egy hangos szó sem volt közöttünk. Akkor miért?

Chaten persze utólag mindenben talált hibákat. Szerinte ami már az elején rögös, abból nem sülhet ki jó. Az én véleményem az, hogy ha az első fél- egy évet közösen átvészeljük, pont amiatt alakulhatott volna egy erős kötelékké. Több olyan párost ismerek, akik ugyanígy kezdték. Igazából visszagondolva ő sosem fejezte ki az érzelmeit, nem mondta hogy szeret, kedvel vagy hiányzom. A metakommunikációja miatt mégis azt éreztem, kölcsönösek az érzelmek. Ezzel együtt azt is, hogy önmagával meg a körülményeivel is elégedetlen, nem tudott semminek – tőlem teljesen független dolgok is ide tartoztak tartósan örülni, mindig volt de. A másokkal szembeni kritikáit persze ki tudta mondani.

A nyitó üzenetem és talán rossz tapasztalatok miatt amellett, hogy bizonyos dolgokban nagyon is élveztem a bizalmát, fennmaradt egy állandó előítéletesség. Amikor ágyat újítottam fel, beszólt, ráfér, mert annyi csajt felhordtam már és nem viccelt. Vagy amikor hóesésben sétálgattunk egy szűk járdán, szembejött egy esernyős nő, aki majdnem elkaszálta a fejem, azonnal hátrafordultam, hogy ő megúszta-e. Ezt is úgy értelmezte, hogy a csajt mértem végig. Pedig inkább ajtó közé csuknám, mint hogy vele … ugyanis ismertem. A lényeg, hogy mindkét alkalommal kézen kellett volna fogjam és elmondani, hogy mekkorát téved. De nem tettem, inkább elvicceltem vagy eltereltem.

Utólag jutott már eszembe, amikor otthon hülyéskedtünk egymással megkérdezte, hogy ütöttem-e meg már nőt. Emlékszem, mennyire rosszul esett a kérdés, ugyanis nálunk nem szaladgáltak az udvaron vak komondorok. Valami szellemeset válaszoltam csak, pedig ezt már tényleg komolyan kellett volna venni.

Epilógus

A zárkózottsága miatt én is sok érzelmet magamban tartottam. Mekkora hiba volt! Bárcsak újra kezdhetném vele az elejéről, annyi mindent másképp csinálnék. Nem idegesíteném fel magam a metrópótló buszon, hiszen addig is vele vagyok. A távolságtól függetlenül több találkozót préselnék ki már az elején is. Többet érdeklődnék és nem erőltetném a vicceim, amikor épp nem vevő rá. Ezzel együtt én végig magamat adtam, nem játszottam szerepet, de ha az ember hosszabb ideig egyedül van, képes a legnagyobb jóindulattal is a rutinjai szerint működni.

Sokat segített volna, ha miután intimebb viszonyba kerültünk, átbeszéljük egymás múltját, kritizálás és ítéletek nélkül. Úgy gondoltam, amikor majd órákig járjuk a természetet, lesz idő és alkalom mindenre. Rengeteg utazással, élménnyel telt ez a nyár, amit közösen kellett volna átélnünk. A titokban már tervezgetett nyaralást is megcsináltam végül kicsit máshogy, de folyton az jutott eszembe, ez most neki mennyire tetszene. Már azt matekoztam, hogy ha még fél évig kitart, és ő nem tud vagy akar helyet változtatni, akkor feladom az itteni karrierem és 1 évre közelebb vagy akár hazaköltözöm. Aztán meglátjuk, hogyan működik. Jó állást könnyen találnék szinte bárhol, ilyen érzelmeket viszont csak párszor az életben.

De ha senki nem tud beleinvesztálni néhány hónapot vagy egy évet is, úgy nehéz megalapozni egy közös életet. Polcról levenni a kész terméket és kidobni, ha mégse felel meg az amúgy nagyon magas elvárásoknak, ezt sugallja ma minden. Könnyű az üzenetek arctalan, hangtalan biztonsága mögé bújni, gyávaságból, önzőségből, dacból. Egy személyes találkozás nekem nagyon fontos lett volna az elengedéshez. Ha már kialakult a kötődés, nem számít, hogy évekig vagy csak hónapokig tartott. Gondolom, mivel már nem volt érdekelt velem kapcsolatban, kicsit sem számított, mit érzek.

Az olyan baráti tanácsoktól is agyvérzést kapok, mint a „ne bánd, találsz jobbat, hisz van millió”. Igazán érett gondolkodás. Nekem is egyszerűbb lett volna elmenekülni a megpróbáltatások elől és újra nyomkodni applikációt. Lehet ezt játszani a végtelenségig. Eleve hogyan lehet megbecsülni bármit, ha sosem kellett megszakadni érte, és ez az anyagiakra is vonatkozik. Úgy érzem, otthon hasonló helyezkedés, ügyeskedés meg taposás megy a párkapcsolatokban, de még a házasságokban is, mint amiből a munkahelyen is elegem lett. Az én problémám semmi azokhoz a sztorikhoz képest, amiket olvasok és hallok.

Az megvan, hogy az ember boldogsága kb. 10 százalékban függ a környezetétől, a többi az agyban dől el? Persze, lehet fújtatni, hogy a tengerparti nyaraláshoz meg a nagy házhoz pénz kell, igen ezek jók is, de hosszú távon nem elég. A múltkor láttam egy testi fogyatékkal élő párt kézenfogva, nehézkesen, minden lépésükért megküzdve, mégis mosolyogva sétálgatni. Látszott, hogy örülnek annak, ami van. Meghatott, aztán nagyon elszégyelltem magam, mások helyett is. Eszembe jutott, hogy amikor egyetemistaként BKV-val elmentünk a barátnőmmel a Rómaira vagy a valahová a Budai-hegyekbe, mennyire jól éreztem magam.

Sokszor sokféleképpen kibasztak már velem az élet minden területén, de maximum pár nap alatt mindenen túl vagyok. Ezen viszont fél év alatt sem tudtam teljesen. Úgy értem, jól vagyok, nem szoktam rá semmire és elmúltak a fizikai tüneteim, de még mindig nagyon nyomaszt. Velem van a baj? Biztos velem is. Valószínűleg tanulnom kell az elengedést. Vagy lehet, hogy ez azt is jelenti, hogy tényleg nagyon szerettem.

Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Megjelenik álmaimban, bár egyre ritkábban. Pedig próbálkozom egy ideje másokkal, de senki nem ért a közelébe sem. Nemrég volt a szülinapja, és jó lett volna felköszönteni, de nyilván nem tettem. Annyira hiányzik. A mosolya, a játékossága a szexi anyajegyei. De sokkal könnyebb lenne viselni, ha el tudtam volna tőle búcsúzni. Ha még utoljára megölelhetem és láthatom azokat a szemeket. Nem érezném magam és a kapcsolatunkat ennyire eldobhatónak. Mindkettőnkre nézve méltatlan volt így elválni.

Mindezek ellenére sosem volt bennem harag, csak hiányérzet és csalódottság, hogy így viselkedett. Így sem bánom, mert rengeteg élményt, szeretetet és odaadást kaptam tőle az együtt töltött idő alatt. Ha örökre el is vesztettem, mindig hálás leszek rövid és esendő kis kapcsolatunk minden egyes percéért.

A legvégére meghagynám, amivel az egyik amerikai kollégám köszönt el tőlünk a búcsúlevelében, mert nagyon megfogott és ide illik: Live life. Be bold. Take a risk.”

A szerkesztő megjegyzése: a levelet záró három angol mondat például úgy fordítható magyarra, hogy Éld az életet! Légy bátor! Vállalj kockázatot!

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!