horoszkóp
shutterstock 1245888997

Végül egy törölt, de még véglegesen el nem tűnt e-mailből tudtam meg

2019.11.01. 16:24

Én is egy tönkrement kapcsolatról szeretnék mesélni. Előrebocsátom, hogy minden kapcsolat tönkrementeléhez két ember kell, ebben biztos vagyok, de a saját történetemben azt láttam, hogy nem feltétlenül 50-50% a végső számla.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Igen, megint egy kapcsolat és egy szakítás története következik, de nem csak egy kapcsolat és egy szakítás története, hanem a továbblépésé is. A beküldő ezúttal a Marianna álnevet kapta, és amint az a fenti bevezetőből kiderül, Marianna tudja, hogy egy kapcsolat mindig mindkét félen múlik, azért így utólag látja már azt is, kettejük közül kit miért terhel felelősség – és miért nem.

A múlt hétvégén egy lebilincselően őszinte és részletes beszámolót közölhettünk, és nagyon örülünk, hogy Mariannának ezúton is köszönjük, hogy ő hasonlóan izgalmasan és átélhetően írta meg a saját történetét. Alább olvashatja Marianna beszámolóját, de ha lenne kedve megosztani a saját tapasztalatait, kérjük, írjon küldje be nekünk ön is a történetét! A leveleket az alábbi címre várjuk.

Klikk ide, itt a címünk:
ranđi@mail.velvet.hu

A mi szerelmi történetünk 10 éve kezdődött. Én egy házasságból léptem ki, mert azt éreztem a volt férjem mellett, hogy rossz döntés volt összeházasodnunk, nem én vagyok az az ember, aki miatt a szülei befolyása alól kihúzná magát, én viszont csak kettőnk közös életét, kettőnk közös döntéseit szerettem volna megélni. Ő pár hónappal korábban lépett ki egy kapcsolatból, és egy hosszabb külföldi munka várt rá, ezt már akkor is tudtuk, amikor az első randevúnkra elhívott. Évekkel korábban találkoztunk először, munkakapcsolat volt, felszínes, de jó kapcsolat, és sosem gondoltam rá másként. Az évek alatt semmi nem történt köztünk, de 10 évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy jó ötlet őt és egy szingli kolléganőmet összehozni, és ezzel észrevétlenül megváltozott valami.

Randevúra hívott, és én azt láttam, hogy bár sok ellenérv van (frissen tönkrement házasság, ő 5 évvel fiatalabb nálam, család/barátok figyelmeztetése, hogy aki hosszabb időre külföldre készül, annak csak ágymelegítő leszek itthon, stb.), szeretnék esélyt adni magunknak. Ideálisnak tűnt a helyzet, Mátyás királyos volt az egész, van is párom, meg nincs is, építek is valami újat, de van időm, figyelmem és lehetőségem, hogy eldobozoljam magamban a régit. Végül bő két év telt el távkapcsolatban, időnként hullámvölgyekkel, átmeneti szakítással – utólag felmerül bennem, hogy talán akkor kellett volna elengedni egymás kezét, de ma már létezik egy nagyon komoly ellenérv, ezért nem bánok semmit, de erről majd később.

A külföldi munka végeztével itthon lakást vettünk, és a korábbi félelmeim ellenére azt éreztem, hogy jó döntés volt bizalmat szavazni a kapcsolatunknak, mert az együttélés jó volt, nem hullottak ki csontvázak a szekrényből. Egy idő után eldöntöttük, hogy szeretnénk gyereket, ez lett végül az addigi kapcsolatunk legkomolyabb próbatétele, pedig a távkapcsolat sem volt könnyű: aki átélt már meddőségi kezelést, tudja, mennyi fájdalom és küzdelem árán jut el az ember a célig, de nem volt más választásunk, mert nekem természetes úton nem sikerült teherbe esnem. A kezelések alatt azt éreztem, hogy még közelebb kerültünk egymáshoz, igazi szövetség van közöttünk, jóban, rosszban. Öt éve megszületett a legfőbb érv, aki miatt az előrevetített rossz végkifejlet ellenére nem bánom, hogy egymás útjába sodort minket a sors: szülők lettünk, a világ legédesebb kisfiúja választott engem az anyukájának.

A kisgyerekes lét nehéz. Az éjszakázás, a kialvatlanság, a sokszor nyomasztó mókuskerék, de azt láttam, hogy ezt is jól bírjuk, mindketten tudjuk, hogy ez átmeneti állapot, idővel újra lesz több időnk egymásra. De nem így lett. Bő két és fél évvel ezelőtt azt éreztem, hogy távolodunk, és bármit is próbálok tenni ellene, nem jutok semmire. Vele is próbáltam beszélni erről, hogy töltsünk több időt együtt, legyen több kettesben megélt élmény, mert rossz irányba haladunk, de süket fülekre találtam. Szerinte minden rendben volt; ha szerveztem közös programot, eljött, lelkesnek is tűnt, de itt meg is állt a dolog, ő magától semmit nem tett azért, hogy ne távolodjunk egymástól.

Két évvel ezelőtt támadt bennem egy olyan érzés, hogy valami megváltozott: már nem csak ketten vagyunk. Elsőre hihetetlennek tűnt a dolog, mert ő és a húga nagyon megsínylették a szüleik válását, pedig sokkal idősebbek voltak, mint a kisfiunk. Azt gondoltam, hogy ő sosem tenné kockára a családját, nem adná semmi pénzért, hogy minden nap láthassa a gyerekét, és a lehető legtöbb közös élményünk legyen együtt, egy családként. Decemberre már biztos voltam benne, hogy megcsal, de nem volt bizonyítékom, és akárhányszor szóba hoztam a dolgot, paranoiás, a másik intim szférájában kutakodó, „szégyelld magad!” ember voltam. Közeli barátaimnak is csak úgy meséltem a félelmeimet, hogy ő sosem tenne ilyet, biztosan én értek félre valamit, és őt ismerve a barátok is lehetetlennek tartották a gyanúm.

Végül egy törölt, de még véglegesen el nem tűnt e-mailből tudtam meg, hogy hónapok óta megcsalt. A szeretőjének szeretett volna küldeni egy postai levelet külföldre, és a szerető ottani szállodájával levelezte le, hogy hadd küldje el nekik a levelet, és majd adják oda „a barátnőjének”, ha megérkezik a gyerekével a szállásra. A „barátnőm”, így hivatkozott rá. A világom összeomlott. A kettőnk kapcsolatába hosszú ideje nulla energiát fektető férfiról kiderült, hogy van energiája, csak nem rám. A szembesítéskor látta rajtam, hogy nincs értelme tagadni a lényeget, így amennyit muszáj volt, bevallott, érzésem szerint az igazságnak egy karcsúbb szeletét.

Párterápiára kezdtünk járni, de hamar kiderült, hogy a két szakember legfeljebb már csak abban tud segíteni, hogy lehetőség szerint normálisan tudjunk kommunikálni egymással, hiszen van egy közös gyerekünk, és ebből a szempontból még vagy 40 közös évünk. A párterápián kiderült, hogy az együtt töltött évek alatt ő egyetlen egyszer sem szólt, ha valami gondja volt velem, a kapcsolatunkkal, és így lehetőségem/lehetőségünk sem volt dolgozni azon, hogy együtt maradjunk. A párterápia engem olyan mélységekig elvitt, hogy komolyan felmerült bennem, hogy a lombikos gyerekünk is csak azért született meg, mert ő konfliktuskerülő, és nem mert előállni azzal, hogy nem akar velem családot alapítani. Ezt a dolgot valamennyire sikerült tisztába tennünk, de mivel számomra ő már nem őszinte, hiteles, felém tisztelettel forduló ember, nem tudom, hogy ez az árnyék bennem valaha eltűnik-e a gyerekünk feje fölül, mert nem tudom, mikor mond igazat.

A szembesítéskor ő már gyakorlatilag elhagyott bennünket a nálam 6 évvel idősebb szeretőjéért, akinek van két kislánya. Az én pici fiam az első hetekben a padlón fetrengett a bőgéstől, újra bepisilt, zárkózott és állandóan zaklatott lett, széthullott a világa, és sajnos én is csak zuhantam, nem voltak válaszaim a kérdéseire. Én gyakorlatilag egy barátnőm tanácsát követve próbáltam életben maradni: kilégzés-belégzés, másra most ne gondolj. Szó szerint egyik napról a másikra veszítettem el a családomat, és sosem volt esélyem arra, hogy más legyen a végkifejlet.

Furcsamód a szeretőjére sosem haragudtam. Mi voltunk az ő családja, neki kellett volna annyit számítanunk, hogy tesz azért, hogy egy család maradjunk, ez sosem a szeretők dolga. Hogy követtem-e el hibákat? Egészen biztosan. De abban is biztos vagyok, hogy ha valaki évekig nem mondja el, hogy min kellene változtatnom/változtatnunk, hogy jobban érezze magát, akkor abban a felelősségben biztosan nem osztozom, hogy tehettem volna valamit azért, hogy egy család maradjunk, de elmulasztottam.

Ennyi idővel a szembesítés után élek, lélegzem, mosolygok, de legbelül valami örökre eltörött. Fáj, hogy nem sikerült a kisfiunkat családban, az apukájával közösen felnevelnünk, mert felelősséggel tartozunk érte, és ebbe az is beletartozik, hogy mindent megteszünk, mielőtt bedobjuk a törölközőt. Fáj, hogy valaki úgy tudott átlépni rajtam, hogy vissza sem nézett és egyáltalán nem tisztelt. Fáj, hogy egyáltalán nem ismertem őt, talán semennyire; ez nem csak fájdalmas, hanem ijesztő is. Pár napja a belvárosban jártam, és séta közben az jutott eszembe, hogy milyen izgalmas, hogy valahol ebben a hatalmas városban él valaki, akit még nem ismerek, akiről még semmit nem tudok, de egyszer ő vissza fogja igazolni, hogy én igenis egy szerethető, értékes, boldogságot adni és kapni tudó ember vagyok. Addig viszont nekem még nagyon hosszú utat kell bejárnom, darabról darabra kell újraépítenem magam, és tényleg el kell hinnem, hogy ilyen ember vagyok, mert az az ismeretlen csak akkor fogja mindezt meglátni bennem.

Tanulság? Talán nincs. A kisfiamat semmiért nem adnám, így ha ez a 10 év volt az ő ára, akkor bármikor újra megfizetném.

Ennyi idővel a szembesítés után még mindig nem kért tőlem bocsánatot; ennek ma már nem érzem jelentőségét, mert ha őszintén bocsánatot szeretett volna kérni, már régen megtette volna, az elvárt bocsánatkérés pedig semmit nem ér. Ezt hozzáírtam a veszteséglistámhoz.

Két héttel ezelőtt valami megváltozott bennem, megbékéltem, bár tudom, hogy még bőven lesz bennem hullámzás, hosszú a gyógyulás, de végre jóleső csend van bennem. Két hete olvastam Edith Eva Eger A döntés című könyvében a következő gondolatot:

...van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.

Én mindenkinek, akinek hozzám hasonlóan új életet kell építenie, azt tanácsolom, hogy ezzel a mondattal ébredjen minden reggel, amíg ez a mondat a lénye részévé nem válik, mert ez hatalmas kapaszkodó, engem megállított a zuhanásban. Nem számít, ő mit tett velem, azt már nem tudom megváltoztatni, de hogy a hátralévő életemben megkeseredett ember leszek-e, aki folyton őt okolja a boldogtalanságáért, vagy olyasvalaki, aki tisztában van vele, mennyi érték és szépség van az életében, és ezekre az emberekre és dolgokra hálás szívvel tud gondolni, és magasról tesz arra, hogy ő mit tesz vagy nem tesz, az rajtam múlik. Ezt a döntést minden reggel meghozom, nem is esik nehezemre, mert rengeteg csoda vesz körül, és az új élet új lehetőségeket is tartogat.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!