Mondtam, hogy ha nem tud bocsánatot kérni, és a másikhoz jobban vonzódik, akkor szálljon ki

Kedves Miklós! Ez nem egyedi eset, időnként megtörténik emberekkel. Velem is megtörtént és szeretném megosztani veled a sztorit, hátha segítek vele.

Valérián álnevű olvasónk levele kerül sorra ebben a posztban, de mivel az ő története egyben válasz is egy korábbi levélre, lapozzunk csak vissza egy pillanatra Miklóshoz! Miklós arról mesélt, hogy nagyon szerette a barátnőjét, de a lány egyik pillanatról a másikra elhagyta őt – anélkül, hogy korábban bármi jelét adta volna, hogy problémásnak érzi a kapcsolatot, így esélyt sem adva arra, hogy Miklós tegyen bármit is a szerelméért.

Nos, Valérián szintén egy korábbi kapcsolatát meséli el a kezdettől a szakításig, sőt, még tovább is. Több év elteltével ugyanis az ember rengeteg mindent át tud értékelni, és Valérián is máshogy gondolkodik most már első nagy szerelméről. Önnek is vannak hasonló tapasztalatai? Az ön történetét is nagyon szívesen meghallgatnánk, kérjük, írjon nekünk e-mailben! A leveleket az alábbi címre várjuk.

„26 éves voltam, amikor megismertem egy csodás nőt, 2 évvel volt fiatalabb nálam, két diploma, nyelvvizsga, meseszép, határozott, céltudatos. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nem is sokat cicóztunk, összeköltöztünk 1 hónap után. Tanultuk egymást, és tanultuk magunkat is. Ő határozottan előrébb volt nálam szinte minden tekintetben, de ez cseppet sem zavart minket. Voltak viták, veszekedések, mosolyszünetek, feledhetetlen élmények, utazás, nyaralás, közös célok, összebújások...

Aztán 28 évesen, valamikor januárban rádöbbentem 2 év együttélést követően, hogy szeretném komolyabbra fordítani a dolgot. Megszerveztem, kifizettem a közös nyaralásunkat, és feltett szándékom volt, hogy a nyaraláson megkérjem a kezét. Aztán jött a február, és valami megváltozott, elhidegült. Kerestem a válaszokat, ő mindig csak azt mondta, hogy

Minden oké, csináljam a dolgom, ne agyaljak feleslegesen!

Akkoriban volt egy főállásom, mellékállásom, és levelező tagozaton egyetemre jártam, szabadidőm alig volt, talán havi 1-2 nap, de akkor meg örültem, hogyha ágyban maradhatok, és pihenhetek, mivel átlagosan napi 4-5 órákat aludtam, hogy a közös terveinket, és céljainkat időben tudjuk teljesíteni, és ne kelljen nélkülöznünk. (Neki csak egy állása volt.)

Visszatérve a sztorira, teltek a hónapok, csináltam a dolgom, és percről percre egyre jobban vártam a nyaralást és a lánykérést. Júniusban elérkezett a vizsgaidőszak, egyetlen tárgy választhatott el a diplomától, így ráfeküdtem a tanulásra. Közben ő folyamatosan nyomkodta a telefont, csetelt, vihogott, tudtam hogy azzal a fickóval beszélget, aki miatt már volt pár durva vitánk. Mindketten a féltékenyebb típusba tartoztunk. Megelégeltem, és megkértem, hogy üljünk autóba, elvittem Őt a fazon munkahelyéhez, és annyit vártam tőle, hogy elhagyja a száját a „bocsánat” szócska, amit egyébként ő soha nem tudott kimondani. Vártam... vártam... járt a motor, nem értette. Majd mondtam, hogy ha nem tud bocsánatot kérni, és a másikhoz jobban vonzódik, akkor szálljon ki, nincs harag, vége lesz. KISZÁLLT! 1 héttel a várva várt nyaralás előtt kiszállt, egy héttel a lánykérés előtt kiszállt!!!

Itt kezdődött a szenvedésem. Másnap a vizsgára felszívtam magam, átmentem. Azokban a napokban folyamatosan beszélgettünk, megalázkodtam, könyörögtem, hogy jöjjön vissza, nem tudok élni nélküle, beszéljük meg, menjünk nyaralni. Mondja el, mit hibáztam. De minden beszélgetésből én jöttem ki rosszul, nem nyerhettem, teljesen elveszítettem önmagam. 1 hét alatt fogytam 7 kilót (60-ból). Hónapokig nyúztam még már-már zaklattam, miközben néztem, hogy posztolja a képeket az új faszijával. Minden reggel az ő Facebook-profiljával indult. Kínoztam magam napról napra. A családom, a barátaim, a kollégáim aggódva figyeltek, és próbáltak tanácsot adni, persze ilyenkor minden tanács süket fülekre talál hiszen:

Áááá ezt ti nem értitek.

Többször gyötörtek az öngyilkosság gondolatai. Az itthon töltött magányban, egyszer el is indultam, hogy megteszem, és a Dunában végzem, csak az mentett meg, hogy egy 10 éve nem látott cimborám felhívott Németországból (magam sem értem, hogy miért jutottam eszébe), 3 órát beszélgettünk, ki is ment a fejemből az öngyilkosság. Éjszakákat zokogtam, tanácstalan voltam, magányos, nyomorult. Körülbelül fél év elteltével kezdtem jobban lenni, és kérdéseket feltenni magamnak.

Mik voltak a közös célok? Azok tényleg közösek voltak, vagy csak átvettem tőle? Minden tőlem telhetőt megtettem e a kapcsolatunkért? Azért voltam vele, mert tényleg őt akartam, vagy azért, mert féltem egyedül maradni? Azért akartam megkérni, mert tényleg meg akartam kérni, vagy azért, mert ezt sugallták mindkettőnk szülei?

Elkezdtem ismerkedni, kb. 1 évig minden nőben őt kerestem, egyik sem felelt meg nekem, pedig így utólag... hát nagy barom voltam, mert voltak közöttük igazán értékes lányok.

Lassan négy éve, hogy véget ért az a kapcsolat. Még mindig eszembe jut időnként, és még mindig szeretettel gondolok rá, mert ugyan nagy csalódás volt, de nagyon sokat köszönhetek neki, nagyon sokat tanultam tőle, a fájdalom elmúlt már. Megértettem őt, de csak akkor tudtam megérteni, amikor rájöttem az évekig tartó önvizsgálatot követően, hogy én magam milyen vagyok, hogy mik a céljaim, hogy mit szeretnék elérni az életben. Azóta már a „harmadikra” is valamiféle furcsa szeretettel gondolok, mert ha ő nincs, akkor talán még mindig nem találtam volna meg magam, és még mindig mások céljait próbálnám mélán megvalósítani.

Szóval ha esszenciát szeretnék kinyerni ebből az egészből, az valami ilyesmi lenne: 4 év távlatából sikerült megértenem, hogy amíg nem ismerem magamat, nem vagyok tisztában a céljaimmal, és vágyaimmal, addig csak mások céljait, és vágyait tudom követni. Alkalmazkodok, és közben méginkább elveszítem magam, a függőjévé és rabszolgájává válok valakinek, aki reméli, hogy felnövök a feladathoz, vagy hogy nem növök fel, és örök rabszolga leszek, ki tudja... Irányít, és talán jót akar, de egy idő után elfárad, ha nem vagyok elég gyors, és olyat keres, aki feltölti.

Ráébredtem, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, hogy mik a céljaim. AZ ÉN céljaim. Nem a szüleim, nem a társadalom, nem egy barátnő vagy a haverom, hanem az ÉN céljaim és miértjeim.

Kedves Miklós, keresd meg a céljaidat, éld az életed, találd meg önmagad, képzeld el minden nap, hogy sikerül minden, amit csak megálmodsz, és egy idő után azt fogod észrevenni, hogy egyenesbe jöttél. Az igazi, hosszútávú emberi kapcsolatok szinte csak egyenesben tudnak létrejönni. Ha az utadra kerülsz végre, akkor megtalálod a nőt is, akivel együtt tudtok haladni.

Felejtsd el ezt a lányt, akár megcsalt, akár nem, akár szereted, akár nem. Fogadd el, hogy elváltak útjaitok, hagyj fel a reménnyel, és a fájdalmat és csalódottságot használd arra, hogy építeni tudd a saját életed. De mindig légy neki hálás azért, ami tőle tanulhattál. Olyat adtatok egymásnak, ami pótolhatatlan, időt és tapasztalatot. Menj túlórázni, keress pénzt. Diplomázz le, ha még nincs, vagy csinálj másoddiplomát, ha erre vágysz. Menj el szórakozni, bulizni, vagy ülj a PC előtt és öld a mobokat a WoW-ban. Tök mindegy, csak csináld, amit csinálni szeretnél, és mindezt csináld nélküle, és ne érdekeljen, hogy ki mit szól hozzá.

Azóta úgy tűnik, hogy megtaláltam életem párját, bízom benne, szeretem. Majd 10 év múlva kiderül, hogy igaz-e, de ha nem, akkor sem fogom sajnálni a 10 évet. Várni fogom a hátralévő 30-at.”