Majd elhangzott az „úgyis lefekszünk majd egymással”

Olvasom a tinderes olvasói leveleket, és gondoltam, eljött az idő, hogy összegyűjtsem a tapasztalataimat, és megírjam, hátha segít picit a közös gondolkodásban.

A fenti mondattal vezeti be Perpétua álnevű olvasónk alább teljes egészében olvasható levelét, és ezúton is nagyon köszönjük neki, hogy megírta a tapasztalatait, mert a társkeresés-randizás egy olyan téma, amiről egyszerűen nem lehet eleget beszélni-olvasni. A legutóbb Albin és Leontina tanácsait közöltük egyben, de nagyon fontos gondolatokat és érdekes megfigyeléseket tartalmazott Ernő és Piros levele is, hogy csak az idei eddigi olvasói írásokat említsük.

Nos, Perpétua ehhez a beszélgetéshez teszi hozzá saját tapasztalatait, amiket azt követően szerzett, hogy egy szakítás után úgy döntött, regisztrál a Tinderre. A társkeresőzés során megismert férfiak közül kettőről ír részletesebben, akikkel komolyabb kapcsolat is kezdett kialakulni, és nagyon szimpatikus, ahogy Perpétua a tanulságot is levonja a végén, hogy mit kell majd megpróbálnia másként csinálni a következő alkalmakkor.

Szívesen folytatná a sort? Önnek is lenne mesélnivalója társkereséssel-randizással kapcsolatosan? Kérjük, írja meg nekünk a tapasztalatait e-mailben, az alábbi címünkre várjuk a leveleket!

„Nagyjából egy éve regisztráltam fel a húzkodós appra, ahol átlagosan 2-3 napot töltök el, a leghosszabb idő talán egy hét volt, amíg online volt a pofilom. 34 éves, csinos nő vagyok, erős kisugárzással, jó kommunikációval, így az átlagnál talán jobb esélyekkel indulok egy társkeresőn (vagyis az első randit szinte biztosan követheti második, ha úgy döntök). Ahogy az történni szokott, én is egy szakítás után regisztráltam be a húspiacra, azonban egy-egy sikertelen randi után rögtön elment a kedvem, és hibernáltam vagy éppen töröltem magam. Legutóbb végérvényesen, hiszen rájöttem, nem tudok nullkilométeres ismeretséggel kapcsolatba kezdeni, holott az elvárás nagyon is ez lenne. De mondom a konkrétumokat.

Szeress, minden áron

Két komolyabb tinderes ismeretségre tettem szert az utóbbi pár hónapban, ami alatt azt értem, hogy egynél több randim is volt az illetővel, és komolyan átsuhant az agyamon, hogy talán ő lehet az, aki miatt feladom kényelmes szingli életvitelemet. Az első srác végtelenül kedves és humoros, melegszívű ember benyomását keltette. Ő egészen hasonlóan nézett ki, mint a képeken, és akkor itt álljunk is meg egy gondolatra: a fiúk pontosan ugyanúgy más képeket tesznek fel magukról, ahogyan a nők, hiába éri a vád mindinkább a gyengébb nemet. Nem teljesen értem az okát, hiszen azt gondolnám, hogy mindenkiről akad 4-5 jó kép, amit ilyen célra publikálhat, és ami összecseng a valósággal. Persze, hogy a jobbik arcunkat szeretnénk megmutatni, de feltenni olyan képeket, ahol mondjuk 20 kilóval könnyebbek vagyunk, mint a valóságban szerintem oktalanság. A 10 évvel korábbi képekről már szót sem ejtek.

Találkoztunk tehát a fiúval néhány beszélgetés és elodázott időpont után. Már túl néhány ilyen alkalmon az esélytelenek nyugalmával indultam neki, de kellemesen csalódtam. Helyes, kedves ember volt, nagyon jót beszélgettünk, az este végén nekem köszönhetően csattant egy csók. Na és itt kezdődtek a gondok. Számomra a csók kétféle dolgot üzen: természetesen megerősítése, visszajelzése annak, hogy tetszik a másik. Neki és a magam számára is. Másrészt a puding próbája az evés. Ágyba bújni nem fogunk, de érdemes megnézni, hogy van-e kémia, jó-e egy kicsit intim viszonyba keveredni, mert ha nem, megette a fene az egészet, minek húzni egymás idejét. A csók rendben volt, kellően finom, mégis izgalmasan heves és szenvedélyes. Eldőlt, hogy lesz folytatás.

Másnap kaptam egy nagyjából 3 órás „akkor már járunk” hívást. Ugyan ez így nem hangzott el, de nehéz lett volna másként értelmezni a szavait: törölte a profilját és minden függő randijának és egyéb viszonyának megírta, hogy megvan az igazi. Van egy komoly betegsége, amit az első randin el is mesélt. Ez szerintem korrekt dolog, életet meghatározó betegséget, válást és gyerekek számát, transzgender-műtétet talán érdemes az elején tisztázni, amikor még a másik fél tiszta fejjel tud dönteni.

Az viszont már nincs rendben, amikor kevesebb mint 24 órával később elhangzik a kérdés, hogy akkor én hogy szándékozom ezt kezelni hosszabb távon. Megütköztem. Nem hittem volna, hogy nekem ezzel dolgom lesz. Szerettem volna megvárni azokat a bizonyos pillangókat ott gyomortájt, de még be se bábozódtak, én már férjnél voltam. Majd elhangzott az „úgyis lefekszünk majd egymással”, kvázi ne ragozzunk semmit, ugorjunk a boldogan az éltek, míg... részhez. Éreztem, ahogy a petesejtjeim felszívódnak és a méhem összeszorul. Komoly kapcsolatot keresek, családot szeretnék, de sem tenyészállat, sem ápoló nem vagyok. Anyuka még annyira sem.

Volt még egy randink. Moziba mentünk. A mozi jó randis téma, a kezek lassan összeérnek, a karok összesimulnak, a nyakadon érzed a másik leheletét, az ötvenedik perc környékén talán csók is csattan majd. Hát csattant, a harmincadikban. A közel 2 órás film alatt elzsibbadt a kezem a markolástól, úgy éreztem magam, mint Mária egy Pieta-ábrázolásban, olyan fokig rámakaszkodott, miközben teste minden porcikájával azt üzente: kérlek szeress! Ne hagyj magamra, szükségem van rád, nélküled semmi vagyok! Többet nem találkoztunk.

Mostantól itt élünk majd!

A következő delikvens sem volt türelmes alkat. Szombat reggeli egymásra írás után vasárnap este már találkoztunk is, a kettő között is folyamatosan ment a kommunikáció: Tinder után cset, majd hívás, végül videós hívás. Nem zavart a dolog, inspiráló, intelligens ember volt, akivel jókat lehetett beszélgetni és hamar egy hullámhosszra kerültünk.

Ezen az első randin is csattant csók, bár egyáltalán nem szerettem volna, a srác élőben már egyáltalán nem volt az esetem, (plusz húsz kiló a profilhoz képest), de ő nem hagyta meg az édes bizonytalanság esélyét. Hogy teljesen őszinte legyek, ehhez én is kellettem, és valahol itt van a saját felelősségem: hiába jelzem verbálisan, hogy lassan szeretnék haladni, időre van szükségem, nem húzom meg túl jól a határokat, amivel lehetővé teszem a birtokbavételt. Gyakorlatilag a nulladik perctől járásnak lett minősítve az alignapos semmi, igaz, itt komolyan törtem a fejem, hogy mi legyen, mert ezer érv szólt amellett, hogy a srác kerek egész. Természetesen nem volt az, ezt öt nappal később már biztosan láttam.

A harmadik napon elvitt egy üresen álló telekre és rámutatott: itt fogunk majd élni, ha felépül a háza. Biztosan van, aki elolvad a gyönyörtől, én ilyen esetben zavartan bámulom az aszfaltot, kerülve a másik tekintetét, mélyen beleszívok a cigimbe és magamban rimánkodom egy pohár borért, hogy ne tűnjek már béna kacsának, aki képtelen megfelelően artikulálni, hogy ez baromi sok(k). A dolog nem ért itt véget: hamarosan előkerültek a gyerekek, majd az erőltetett együtt alvás, amiből nem lett semmi, mindez persze úgy, hogy megmondtam, nem szeretném elsietni a szexet.

A mélypont Valentin-napon jött el: mindenhogy kiakartam húzni magam a közös programozásból, de a barátaim egymás után mondták le a találkákat megkérdőjelezhetetlenül stabil indokokkal, ő pedig éppen hazaért egy vidéki munkából és rámírt. Végül találkoztunk és előirányoztam, hogy menjünk át hozzá, hiszen rossz kedve volt, de egy üveg borozás és egy kis beszélgetés minden helyzetre gyógyír.

Mondta ugyan, hogy készüljek fel a rumlira, és öt percet kellett várnom az ajtóban, hogy legalább minimálisan eloszlassa a lakáson uralkodó káoszt, de ami ott fogadott, mindennél hervasztóbb volt. És szeretném leszögezni, hogy nem a rendetlenség volt az igazi probléma, hanem hogy megláttam, ki is ő valójában, és az pontosan olyan volt, mint amikor összetörik egy kirakatüveg az ember fejében: minden illúzióm elszállt. A srác igénytelen volt: igénytelen az életterére, önmagára, a megjelenésére (5. nap zsinórban ugyanaz a melegítő nadrág).

Miközben előadta, hogy mennyire szeret barkácsolni, láttam a félig összerakott, porosodó ikeás tévészekrényt, a napok óta a dohányzóasztalon pihenő ruhahalmot, hogy egy kép nincs a falon, hogy borospohár helyett a fehérjés shakerből issza a kétezres bort, hogy lágy bossa nova helyett ma itt a Rick és Morty lesz az aláfestő zene. Lehangoló volt.

Közben jött a kritika, picit burkoltan rám is, de más volt, és leendő nőkre, amit eleve visszautasítok, de a dolog sajátosan volt komikus, amikor ezt a világ egyik legigénytelenebb embere adja elő. Láttam, hogy ez bizony vetítés lesz, vetítés majdani lefogyásról, majdani házról, majdani életről, amit biztosan komoly vágyként tekint, de erőfeszítése sosem lesz arra, hogy ebbe energiát is tegyen, mert akkor biztosan jobban összekapja magát „élete asszonyának”.

A lezárást nem lehetett elodázni: a már gyakorlatilag általa járásként kezelt kapcsolatban hamar előkerült az erőszakos birtoklás, számonkérés és a fullasztó, közben gyerekes manipuláció, amiből kisdoktorim van, ezért másnap rövidre zártam az egészet. Addig éreztem, hogy bizonytalan vagyok, de ott már ordított, hogy valójában kettőnk közül ő a legbizonytalanabb, méghozzá saját magában. Ugyanis ha elhiszi a saját potensségét, nem telket mutogat, hanem önmagát. Végül persze ez is elérkezett, de addigra már talán azt hitte, hogy mindez sínen van, én pedig ki vagyok pipálva... Nem is tévedhetett volna nagyobbat.

A tapasztalatszerzés mellett megtanultam, hogy sokkal komolyabban meg kell húznom a határokat, és semmiféle félreértésre nem adhatok okot. Az azonban szomorú, mennyire és mindenáron akarunk kapcsolódni még ismerkedés nélkül is, és hogy a férfiak éppen annyira nem tudnak türelmesek és várakozók lenni, ahogy azzal nőtársaimat megvádolják.”