Ezek után a védekezés szex közben nem tűnt olyan fontosnak

Minden egy vizsgálattal kezdődött. Az élettársammal akkor már egy éve voltunk együtt, és szerettem volna megtudni, hogy ha egyszer kisbabát szeretnénk, akkor van-e bármi egészségügyi ok, ami problémát jelenthet. Korábban egyszer megállapítottak nálam egy kettes típusú cukorbetegséget, amiről azt mondták ez okozhat nehézségeket később, ha gyereket szeretnék.

Amint az a szélső keretesben is olvasható, ez itt a Randiblog Inbox című posztsorozat újabb darabja, amelyben ezúttal Fulvia álnevű olvasónk levelét közöljük. A levél bevezetője a fenti bekezdés, és maga a történet alább olvasható teljes egészében.

Fulvia történetében egy nagyon nehéz téma kerül szóba, amiről a Randiblog Inbox posztsorozat bő tíz éves fennállása előtt még senki sem írt: a nem kívánt terhességről. Mit lehet ilyenkor tenni, ha az ember párkapcsolatban van? Milyen dilemma elé állítja egy ilyen helyzet az embert? Ezúton is köszönjük Fulviának, hogy bevállalta, hogy megosztja a történetét, önt pedig bátorítani szeretnénk: ha önnek szintén van tapasztalata erről a roppant nehéz témáról, kérjük, mesélje el ön is a történetet! A leveleket e-mailben várjuk az alábbi címre, a beküldő címét és (ha egyáltalán tudjuk) igazi nevét természetesen minden esetben szigorúan bizalmasan kezeljük.

„Szóval elmentem a kerületi SZTK-ba az éppen rendelő nőgyógyászhoz, elmondtam neki, hogy milyen jellegű vizsgálatokat szeretnék (ilyen-olyan hormonokra külön kitérve), és hogy miért van mindezekre szükségem. Ő nagyon megértő volt, meg is kaptam a beutalókat, amiért nagyon hálás voltam. Itt szúrnék közbe egy kis egészségügyi látképet; a legtöbb nőgyógyász ilyen esetben, mikor nem magánrendelésre megy az ember és nem külön fizet a vizsgálatokért, nem szokta engedni felírni ezeket a laborokat, mert drágábbak az átlagnál, ezért sokan úgy gondolják, hogy csak „indokolt” esetben hajlandóak odaadni a páciensnek a papírt. Azt gondolom, esetemben ez indokolt volt (a korábban diagnosztizált kettes típusú cukorbetegség miatt, ami a női nemi hormonokra is befolyással van), és amennyiben a TB állja és a TB-fizetőnek joga van kérni egy szolgáltatást, akkor igenis bármilyen orvos köteles ezt a kérést teljesíteni, mindenfajta magyarázkodásra való kényszerítés nélkül. A későbbiekben látni fogjátok, hogy ezt miért volt fontos leírnom.

Elvégezték a vizsgálatokat, megkaptam őket és visszamentem az SZTK-ba ugyancsak az általános rendelésre, hogy a nőgyógyász értékelje az adataimat. Erről később kiderült, hogy hatalmas hiba volt. Aznap ugyanis egy másik nőgyógyász rendelt (egy nő). Amikor bementem és elmondtam, hogy miért jöttem, az orvos (nő) majdhogynem kikérte magának, hogy miért engedélyezte a másik orvos ezeket a vizsgálatokat. Próbáltam neki elmagyarázni ezt, ahelyett, hogy rábasztam volna az ajtót már akkor, de ő csak hümmögött, láthatóan nem értett egyet ezzel a „fölösleges” pénzpazarlással. Mikor ránézett a labor eredményére, azt mondta, ez meg az a hormon nagyon alacsony, ez és az van... Kértem, hogy ezt mondja el úgy, hogy előzetes latin disszertáció nélkül is meg tudjam érteni az általa mondott szavak jelentését. Ekkor azt mondta, hogy ezekkel az adatokkal nem valószínű, hogy természetes úton valaha teherbe fogok esni.

Ez persze nagyon lehangolt, és próbáltam nem elsírni magam a „diagnózistól”, amit legalábbis úgy közölt, mintha annyit mondana, kérem, vegye le a cipőjét. El tudjátok képzelni, hogy a 20-as évei közepén járó fiatal lánynak, aki voltam ekkor, mennyire fájdalmas egy ilyen kinyilatkoztatás? Egy orvos szájából, aki feltehetőleg tudja, miről beszél (gondoltam én ezt akkor) és olyan végérvényesen, mint ahogy kimondta ezeket a szavakat? 25 évesen csökkent értékű nőnek éreztem magam, valakinek, akinek ha egyszer majd megadatik a gyerek, az csak mesterséges úton lehetséges, aki képtelen a fogamzásra és akaratlagosan ezen nem is tud változtatni.

Mert persze a következő kérdésem ez volt, mit tudok tenni, hogy ez ne így legyen? A válasz az volt, hogy nagyon semmit és még hozzáfűzött pár latin kifejezést, amitől aztán teljesen eszköztelennek és megalázottnak éreztem magam, hogy én butácska ,hát még ezen szavakkal sem tudok vitatkozni vagy megkérdőjelezni azokat. Szomorúan elkullogtam, sírtam egyet, és próbáltam valahogy pozitívan gondolkodni erről a sok rémségről – kevés sikerrel.

Persze ezek után a védekezés szex közben nem tűnt olyan fontosnak. Be volt állva a 28 napos menstruációm, tudtam, hogy mely napokra esik az ovuláció, az azt megelőző és az azt követő napokon (10 napig a 28 napos periódusból) nem éltem nemi életet, mert gondoltam, jobb félni, mint szembesülni egy dobogó szívvel azelőtt, hogy arra lehetőség szerint fel legyen készülve az ember. Aztán az egyik hónapban késett pár napot a vérzés. Nem éreztem másképp magam (vagy furcsán vagy rosszabbul, szóval nem volt semmi jele annak, hogy terhes lehetek), az orvos gyakorlatilag kijelentette, hogy funkcionális meddő vagyok, szóval egy darabig nem foglalkoztam ezzel a kimaradással.

2 héttel később viszont, csak hogy megnyugtassam magam, vásároltam egy tesztet. Pozitív lett. Életem legboldogabb és legszomorúbb pillanata is volt ez egyben. Boldog, mert kiderült, hogy mégiscsak lehet kisbabám, szomorú mert féltem attól, hogy ennek még nem jött el az ideje. A férjem (ekkor már férjem) és én is nagyon megrémültünk, mikor kezdtük felfogni ennek az egésznek a valós dimenzióját.

Most mit csináljunk?

– kérdeztük egymástól… Neki volt adóssága (félrement vállalkozásból fakadó mínusz), albérletben laktunk, a kilátások nem voltak biztatóak. Hirtelen minden összeomlott. A távlati tervek és a közeliek, minden nyomasztóvá vált és keserűvé. Minden árnyalat elveszett és csak feketét és fehéret láttam. Depresszióba estem. Tudtam, hogy a férjem még nincs felkészülve erre (a saját adósságait kell előbb rendeznie, a saját életét újra pályára állítania), és bár nehéz ilyet kimondani vagy őt veszítem el, ha a gyerek megszületik vagy mellette tartok ki és a gyerek nem maradhat. Elképzelhető, hogy lehettek volna más megoldások, más alternatívák, de akkor nem voltak. Akkor vagy az egyik karomat kellett levágni vagy a másikat.

A gyerek nem született meg végül.

Válaszúthoz érkeztünk, akarjuk-e így folytatni, szembe tudunk-e ezzel nézni, tovább lehet-e lépni ebből vagy sem? Mi úgy döntöttünk, együtt maradunk, és együtt gyászoljuk el ezt a tragédiát. Azóta született már egy kisgyerekünk, akinek boldog és kiegyensúlyozott szülei tudunk lenni, olyanok, akik nem vádolják egymást elszalasztott lehetőségeket siratva, olyanok, akik fel merik vállalni a döntéseik súlyát, és felelős szülőként tudnak utat mutatni egy kis törpe csodának.

Azért tartottam fontosnak elmesélni ezt a történetet, mert tudom, hogy rengeteg barátnőm kapott hasonló diagnózist felelőtlen orvosoktól, akik félinformációkból hoznak olyan ítéletet, ami életeket tud romba dönteni. Hibáztatom ezt a felelőtlen doktornőt, hogy miért kellett ilyen kíméletlenül elhitetnie velem, hogy egy hibás példány vagyok, és elhitetnie velem, hogy nincsenek reális alternatíváim. Felelősnek viszont nem tartom a következményekért, mert minden az én döntésem volt, hogy mit kezdek mindazzal az információval, ami tőle származott, s mely úton haladok tovább. Hibáztam és ő is hibázott. És hibázik még rengetek könnyelmű orvos.

Mindenkit arra szeretnék kérni, hogy az én felelőtlenségemből tanulva, ha kap is egy ilyen diagnózist, ne vegye készpénznek, és ne higgye el az utolsó szóig. Ha egy orvos nem szimpatikus, ne fogadjon el tőle szakvéleményt mert az többet árthat, mint segíthet. És sose gondolja senki azt, hogy a nem megfelelő védekezéssel, a napok számlálásával elkerülhető a teherbe esés, mert az emberi test egy csodálatos építmény, ami néha máskor varázsol, mint ahogy várnák tőle.”