„De reggel már csináltuk!” – bevallom, elég rosszul esik

Kalliszta régebbi és Ladiszla júniusi levelére szeretnék reagálni. Maximálisan megértem a hölgyek elkeseredettségét és reagálásukat a felmerülő helyzetükre. Én is ilyenben voltam, csak a férfi oldalon.

Ez a bevezető tartozik az alább teljes egészében olvasható íráshoz. Itt a Randiblogban mindig egy-egy véletlenszerű álnéven publikáljuk olvasóink leveleit, és a mai posztban olvasható levél beküldője nálunk Frigyes álnéven fog szerepelni. Frigyes egy olyan témához szól hozzá, amiről korábban két női olvasónktól hallhattunk: Kalliszta tavaly arról írt, ahogy a kapcsolatából szép lassan kikopott a szex, és pár hete Ladiszla hasonlókról panaszkodott, amikor arról írt, hogy kevesli az együttléteket partnerével.

Nos, amint Frigyes a bevezetőben már említi, ugyanezzel a problémával küzd a saját kapcsolatában, csak persze náluk fordított a felállás, mivel ő, a férfi érzi magát elhanyagolva. Mi lehet ennek az oka? Mit lehet ilyenkor tenni? Olvassa el Frigyes gondolatait, aztán ha vannak saját tapasztalatai, kérjük, ossza meg őket velünk egy e-mailben! A leveleket az alábbi címre várjuk.

„Hiszen mit gondolhat magáról egy férfi, amikor a barátnője 2 hónap együttlét és közös filmnézés után közli vele, hogy neki sok az összebújás, és legyen kevesebb. Vagy ha a reggeli szex után, délutáni közeledéskor mondja, hogy

De reggel már csináltuk...

Bevallom, elég rosszul esik. És az egyik legnagyobb gyöngyszem, amikor próbálsz valami végtelenül egyszerű, közös programot otthon kitalálni (kártya vagy társasjáték), hogy elkerüljetek a társas magányt vagy a lakótárs-effektust, akkor a reakció:

Veled nem foglalkoztak a szüleid?

Ahogy Ladiszla levelében is olvashatjuk, nekem is az a vágyam, hogy a partnerem bárhol, bármikor megkívánjon és, ahogy Kalliszta is írta, el tudja mondani, bármilyen huncut, pajzán formában. Ha odavagy a párodért, ez belülről jön.

Ladiszla levelében ott a kérdés, hogy a férfiak mindent megtesznek-e a párjuk boldogságáért. Én, állítom magamról, hogy igen, de ez max. heti 2 alkalomra volt elég, úgy, hogy volt időszak, hogy két hétig nem láttuk egymást... Még mielőtt bárki felteszi a kérdést, hogy én mit csináltam. Többször próbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy miért ilyen a helyzet (pl. régebbi trauma), és hogyan tudjuk megoldani, úgyhogy mindkettőnknek jó legyen. Ha tudom, mivel állok szemben, akkor én is tudok alkalmazkodni, de a válaszok nagyjából annyiban merültek ki, hogy miért hisztizek mindenért, most tél van, ilyenkor zárkózottabb, és a kedvencem, hogy legyek türelmes. De kérdezlek titeket, kedves hölgyek, hogy mire várjak. Mi változhat meg?

Hölgyek! A tapasztalataim szerint önök olyan kapcsolatot keresnek, ahol a partnerük maximálisan odavan önökért, ahol igazából nem számít, hogy kisestélyi vagy szabadidőruha van magukon, mert látják a párjuk szemében a szenvedélyt, a tüzet, hogy bárhol-bármikor megkívánják magukat, és ezt leírják, elmondják. De ha ez megvan, akkor mégsem kell? Vagy akkor másra van szükségük?

Hol lehet az elakadás? Mi változik meg 2 hónap, 6 hónap, 1 év alatt? Erre egyszer szeretnék választ kapni, de addig marad a frappáns megoldás, hogy el kell engedni, ha egyedül küzdesz érte... Csak néha nehezebb megtenni, ha szívvel-lélekkel benne voltál.”