Kurvától még nem kaptam nemi bajt, barátnőtől kétszer is

„Bízom benne, hogy sokan fel fognak majd háborodni az írásomon és jó nagy botrány kerekedik belőle, de nem baj. Az emberek két dolog miatt szokták felkapni a vizet. Az egyik a hazugság, a másik az igazság.” Ma két olvasói levelet közlünk egyben, a bevezetőben idézett sorokat a kettő közül az első beküldő írta, aki az Alfréd álnevet kapta. Mindkét levél a csajozás nehézségeiről/lehetetlenségéről a Randiblogban régóta dúló vitához szól hozzá, ezért kerültek egymás mellé.

Ha a címből nem lenne egyértelmű, akkor most figyelmeztetünk mindenkit, hogy ebben a posztban cenzúrázatlanul közöljük az olvasói leveleket, és azok tartalmaznak jónéhány trágár kifejezést is. Ha önt zavarja az ilyesmi, most kattintson máshová, ha viszont ön is hozzászólna a témához, reagálna akár Alfréd, akár Mátyás levelére, vagy elmesélné saját történetét, küldjön üzenetet a Randiblog email-címére!

Alfréd

„Fiatal férfiként totálisan reménytelennek találtam az udvarlást bármely nőnek. 18-24 éves korom közt becslésem szerint legalább 200-250 nővel próbáltam összejönni (akkoriban még nem volt netes társkeresés, szóval hagyományos módon, élőben) és semmi eredményt nem értem el − egy csomó kudarcot és sértést, visszautasítást meg kínos helyzetet kivéve. Sok nő úgy reagált a közeledésemre, mintha valami különösen undorító és sértő dolgot akarnék velük művelni. Tényleg ennyire undorító és sértő dolog a szerelem, az együttjárás meg a szex? A szerelmes versek írása, a virágcsokrok, az ajándékok, a táncra felkérés, a jópofizás és a segítőkészség baromira nem jött be senkinek. Megjegyzem: sokan csinosnak tartanak, szóval nem vagyok egy kvázimódó.

Már elkezdtem egyetemen tanítani, mikor 24 évesen úgy döntöttem, hogy elég volt a totálisan reménytelen udvarlásból, mert ebben a társadalomban ez, úgy látszik, nem szokás, sőt egyenesen visszataszító dolog. Vagy nem tetszettem, vagy túl fiatal voltam, vagy túl öreg, vagy túl tapasztalatlan, vagy túl akármilyen, vagy hirtelen talált valaki nálam jobbat az aktuális barátnőjelölt (ez általában egy nálam csúnyább és kriplibb, ostobább, szemétláda pasit jelentett, akivel aztán gyorsan jól megszívta − én meg röhöghettem kínomban azon, hogy milyen isten barmai a nők, de hát úgy kell nekik). Szóval végül úgy döntöttem, hogy eljárok kurvázni − és így is tettem. Természetesen tök szar volt és élvezhetetlen. A kurvák sokba kerülnek, utálják a szexet, és nem is tudnak szexelni. Pedig voltam egy tucatnál, hátha találok valami jófélét, de olyanok nincsenek. Nem mondom, némelyik még akár szépnek is mondható, de az ágyban még sokadik alkalommal is kriplik, nemhogy először, mintha be lennének oltva gyönyörszerzés ellen. Bár szerintem nagyon jó dolog a prostitúció intézménye és hasznos meg fontos ez a szakma, amit bűn elítélni, mégis úgy látom, hogy abban a formában, ahogy ezt ma, itt csinálják, nem teljesíti be a kitűzött célját. Talán iskolában kéne tanítani a lányoknak a prostitúciót és az igényes szexet, ahogy azt régen csinálták az igazi földi kultúrákban (Indiában, Kínában, Japánban, stb.), és csak vizsga után kaphatnának futási engedélyt vagy ilyesmi. Az talán segítene a problémán.

Azóta sok év eltelt. Volt 10 barátnőm, mindegyik kapcsolat katasztrofális volt, és egyik sem tartott sokáig. Azok a nők, akik hajlandók voltak velem járni, kivétel nélkül mind csúnya, hisztis, lelki beteg, irreális elvárásokkal teli, jobbára elviselhetetlen nőstények voltak, akiket egy normális világban bottal sem piszkálnék meg, nemhogy elvegyem feleségül. Pedig háromszor is megkérték a kezem, de egy másodpercig sem kellett azon gondolkoznom, hogy nemet mondjak-e. Naná! Nem őrültem meg, hogy egy ennyire elviselhetetlen nőhöz láncoljam magam, aki rövid úton pokollá teszi az életem! A jó nők viszont azóta is durván elkerülnek, mintha az arcomra lenne írva, hogy leprás tömeggyilkos vagyok. Ezt csak azért írom le, mert egyszer egy jó csaj azzal jött nekem a randin, hogy biztos én vagyok a baltás gyilkos! Normálisak ezek a nők? Szerintem nem.

Ja, és még valami. Nehogy valaki azt higgye, hogy a rendes barátnők jobbak a szexben, mint a kurvák. Egy frászt! Ugyanolyan szarok. Még a 30-40 éves vagy annál idősebb csajok is nagyon gyengén teljesítenek az ágyban. A legidősebb nőm 46 volt, túl egy rakás pasin meg férjen, és ugyanúgy meg kellett tanítani a legalapvetőbb dolgokra is, mint a szűz kiscsajt. És a szex a számára abból állt, hogy mindenféle előjáték nélkül tegyem be a faszom és dugjam sokáig. És nem lehetett erről leszoktatni és rávenni arra, hogy a szex nem csak közösülésből áll. Ebből csak egy következtetést tudok levonni. A nők nem szeretik a szexet, megtanulni meg pláne nem hajlandók, hacsak rájuk nem kényszeríted szép finoman, szó szerint bekergetve a macit a málnásba. A férfiak szintén mind kriplik lehetnek ebben a társadalomban, ha olyan rosszul szexelnek és annyira igénytelenek, hogy képtelenek kitanítani a nőket a jó szexre. Mert ha a nők ennyire rosszak, az nyilván a férfiak bűne is. De bassza meg, én kevés vagyok ahhoz, hogy az ország összes nőjét kioktassam, hogy kell baszni az ágyban! Arról nem beszélve, hogy ha mégis megteszem, utána rögtön otthagy, nagy anyázások közepette, hogy én milyen perverz, undorító disznó és gátlástalan szemétláda vagyok (pedig nem) és lelép. Mondjuk ez nem baj. Az ilyenek húzzanak is el a picsába.

Vajon miért van az, hogy a magyar nők nem ismerik a hüvelytornát? Eddig összesen egy olyan nőt basztam meg, akinek edzett hüvelye volt. A többiek, főleg ha már szültek, csak kitágult lyukak, erőtlenek és élvezhetetlenek. Ezért aztán óriási méretű faszra vágyakoznak, azt gondolva, hogy a nagy répa segít a bajon. Egy átlagos méretű fasz már nem is jó nekik. Nevetséges.

Az olyan problémákat most nem sorolom fel, mint a tisztálkodásra való képtelenség, hogy egyes nők képtelenek fürdés közben rendesen megmosni a pinájukat és nekem kell felvilágosítanom őket arról, hogy talán használni kéne a szappant. Vagy hogy ágyba bújás előtt ne fogdossa a csizmája sarkát, ellenőrizve, hogy letört-e. Aztán meg a koszos, mocskos kezével akar bemászni mellém az ágyba, és megfogni a faszom. És mikor kizavarom kezet mosni, nem mossa meg ám rendesen a kezét! Nem! Csak felületesen, nehogy már szappan érje a kis bőrét! Mintha rühellené a tisztaságot! Amúgy kurvától még nem kaptam nemi bajt, rendes barátnőtől viszont már kétszer is. Ami azért ciki, mert amellett, hogy baromira viszket, baromira sokba kerül a magánrendelésre elzarándokolni, leperkálni a pénzt, meghallgatni az orvos hülyeségeit (mintha én nem tudnék egy csomó dolgot, pedig szerintem legalább annyit tudok a szexről meg a különféle nyavalyákról, mint ők, mert olvasott ember vagyok) meg megvenni a gyógyszert. Pedig a nők járnak rendszeresen nőgyógyászhoz, én még sose voltam férfigyógyásznál.

Mindent összefoglalva ma Magyarországon nincs szexuális kultúra, csak totális középkori sötétség, reménytelenség és kilátástalanság. A netes társkereséssel kapcsolatos rengeteg rossz tapasztalatomat sem említem most, pedig bőven lenne mit, kitelne belőle egy regény, hisz 2000-nél is több nővel próbáltam így összejönni, egyik katasztrofálisabb volt, mint a másik.

Én vettem magamnak a fáradságot és 18-20 éves korom táján a zsebpénzemből beszereztem vagy 30 szakkönyvet a szexről, a párkapcsolatokról, sőt a gyereknevelésről. És sok újságot (női magazint) olvastam a témában régen. És a mai napig olvasok ilyen cikkeket a neten, sőt el is teszem őket, hátha jó lesz még később valamire (van már vagy ezer). Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy mindent tudnék a szexről, mert még mindig előfordul az, évente 1-2 alkalommal, hogy valami olyan cikket találok, ami valami olyan dologról szól, amivel még nem találkoztam előtte és totális újdonságként hat rám. Szóval mindig lehet újat tanulni. Mások ezt miért nem teszik meg? Ha állítólag a boldogság meg a párkapcsolat olyan fontos az embereknek, miért nem képes körülöttem ebben az országban senki foglalkozni a témával és tanulmányozni, meg fejleszteni magát ez irányokban? A társadalom miért ilyen szemétláda, hogy nincs szexuális felvilágosítás (a szüleimtől semmi infót nem kaptam, az iskolában semmit, a barátaimtól semmi használhatót), és senkit nem érdekel, hogy az egyén vajon boldog-e, boldogul-e, jól érzi-e magát itt? Csak fizessek mindenért, ne szóljak bele semmibe és tűrjem el mások sértéseit meg gonoszságait engedelmes rabszolgaként? Talán le kéne lépnem ebből az országból. De elég sok filmet láttam már a világ más részeiről ahhoz, hogy ne vágyjam el sehová. Mert szerintem külföldön is ilyen rossz a helyzet. Az emberek mindenhol kriplik és jobb távol tartani magam tőlük. Szerencsére van két jó kezem, amik sokat segítenek a rendszeres maszturbálásban és nagyon megbízhatóak.

Szerintem jobb őszintén beszélni az ilyen tapasztalatokról, mint a szőnyeg alá söpörni őket. Én a családomtól, rokonaimtól, barátaimtól azt tanultam, azt a példát láttam, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek és kerülik a témát, még ha erőszakosan rá is terelem a szót. Masszív hárító mechanizmus ez, ami kiválóan alkalmas az egymástól való elzárkózásra és elidegenedésre, az elvakultság megőrzésére.

A legfontosabb dolog, amit ebben az életben megtanultam az az, hogy senkivel, semmiben, soha nem értek egyet. Mindenki, mindenről, mindig mást gondol, mond és hazudik. És ez minden emberre igaz. Sőt, ha tovább megyek, még egy emberen belül is igaz, mert ha a mai énemet összeereszteném bármely korábbi énemmel, az 5-10-20 évvel ezelőtti személyiségeim bármelyikével, ezek sem értenének egyet semmiben. Szóval elmondható, hogy az emberekben egyetlen dolog közös: hogy nincs bennünk semmi közös. Ettől vagyunk egyediek, egyének és katasztrofálisan magányosak mindörökre. De persze ettől az eretnek gondolattól is sokan kiakadnak, így ezt sem lehet a képükbe vágni.”

Mátyás

„Én 26 éves férfi vagyok, tehát hasonló korosztályba tartozom a fent említett poszt írójával. Ettől függetlenül tökéletesen megértem a másik két posztolót is („Ezért nem lehet sehol normálisan csajozni”, „7 ok, amiért nincs barátnőm”). Én ugyan elmondhatom magamról, hogy már nem vagyok szűz, de olyan régóta (években mérhető) nem voltam nővel (eddig is csak eggyel), hogy szerintem már vissza is nyertem a szüzességemet.

A korábbi írásokban a hangsúly a társkeresésen volt. Nálam a probléma nem csak az, hogy nem találok barátnőt. Én nem ragaszkodtam soha ahhoz, hogy csak olyannal szexeljek, aki iránt érzelmileg is kötődöm, tehát nem lenne ellenemre az egy éjszakás kaland. De hát még sosem volt. Semmi. És hogy miért? Passz. Én is szeretném tudni. (Csúnya vagy, kövér vagy, igénytelen vagy, csóró vagy stb. jöhet a válasz.) Na, akkor itt most hadd írjak egy kicsit magamról. Előre érzem, hogy itt-ott önfényezésnek fog tűnni talán, de akkor is ez a helyzet. (Névtelenségben, nem tudom, mi értelme hazudni, mert az egy önbecsapás lenne, és az egész hozzászólás, plusz a belefektetett idő elvesztené az értelmét.) Én ki merem jelenteni magamról, hogy bizony jól nézek ki. Atlétikáztam, sportoltam, évek óta kondizom és ma már elmondhatom magamról, hogy olyan alakom, alkatom van, amiről szerintem a férfi társaim nagy százaléka csak álmodik. És ez nem tetszelgés, nagyzolás, ez bizony így van. Én elértem azt, hogy úgy nézzek ki, mint azok a színeszek, élsportolók akik után a lányok csorgatják a nyálukat. Emellett kimondottan jóképű vagyok. Nem vagyok toprongyos, a megjelenésre, öltözködésre én is nagyon odafigyelek. (174 cm magas vagyok... nőhettem volna magasabbra, ez az egy amin sajnos nem tudok változtatni). Mindezek ellenére nem állnak szóba velem a nők, ha ismerkedésről van szó. Egy szórakozóhelyen a külsőmet látják egyedül, nem tudja senki mennyit keresek, mennyit olvasok, mennyire vagyok tanult, képzett. A ruháimból és a fogyasztásból egy „tapasztaltabb” nő már le tudná vonni legalább azt a következtetést, hogy csóró például nem vagyok, de eddig még ez sem vált hasznomra. Azt is megjegyzem azért, hogy nem az a tipikus izomagyú, műmájer, pózer köcsög vagyok.

Napról napra tapasztaljuk, hogy a mai világban szinte minden a szex körül forog. A médiából is ez árad. A tinédzserek körében olyan dolgok mennek állítólag, amiket én csak pornóban láttam eddig. És mégis itt vagyok én, és szerintem, mások is, akik 2013-ban, mondjuk ki, baszatlanok. Megkaptam már, hogy akivel ez a helyzet, az csak magának köszönheti, és hogy szándékosan nem is akar szexelni. Hát ez baromság. Nem vagyok gyáva alak, aki megtetszett és lehetőségem nyílt rá, mindig kezdeményeztem. Természetesen nem úgy, hogy „Kőkóla?” meg ilyenek. Nincs baj a beszédstílusommal, sem a hangommal, de a pozitív visszajelzés az zéró. Mindig le lettem koptatva. Szórakozóhelyen nem szívesen nyomulok rá senkire (előttem már leírtak az okokat ugyebár), amúgy is már inkább csak kikapcsolódás céljából megyek el. De volt olyan időszakom (az eddigi egyetlen kapcsolatom után), amikor csapongtam, kimondottan csak nőzni akartam. Ez a tipikus „mindennőribancésmegkelldugni”-felfogás. Eredményt viszont sose értem el vele. Nem a full-extrás legjobb nőket tartottam mindig szem előtt. Konkrétan átlagos, középkategóriás (bocs ezért a szóért) nőkhöz sem volt szerencsém. Az egy dolog, hogy én nem tudtam felszedni senkit, de igazából hozzám se jött oda senki ismerkedési szándékkal.

Az utóbbi időkben sokat változtattam, változtam, rájöttem, hogy igazából én is csak arra vágyom, hogy ott legyen mellettem az a valaki. De megmondom őszintén, hiába van bennem ez a vágy, a rengeteg negatív tapasztalat visszautasítás már elvette a kedvem mindentől. Nem szívesen foglalkozom már nőkkel, figyelni szoktam néha őket, de igazából átnéznek rajtam. Nem látom senkin azt a tekintetet, amiből azt gondolhatnám, hogy esetleg lehet valami. Ha valamelyik ismerősöm egy csajozós sztoriját meséli, már az idegesség fog el. Ha panaszkodik valaki a nőjéről, konkrétan megmondom neki, hogy fejezze be, hallani sem akarom, mivel az is felidegesít (magamban pedig arra gondolok, hogy bár nekem is csak ilyen problémáim lennének).

Ha belegondolok, mindent, amit eddig csináltam, építettem (öltözködés, kondizás, munka már egyetem mellett is stb.), azt csak azért csináltam, hogy megfelelő hátteret építsek egy kapcsolathoz. De ez máig nem adatott meg. Most már itt van a baszatlanság is. Ez még az elején 1-2 évig nem igazán volt vészes, mindig ott volt bennem, hogy na, de majd most, na majd az újévben. De semmi. Egyre többször vannak depressziós időszakaim és már érzem, hogy kezdek bedilizni ettől az egésztől. Mindez történik velem 26 évesen. A korábbi posztban is felmerült a kurvázás, és hogy sorstársam nem tenné meg. Hát én most már csak ebben látok esélyt arra, hogy valami szexuális életem legyen. Hallottam már sok helyen, hogy aki kurvához jár, az egy szánalmas alak. Valaki képzelje már magát az én helyembe. Amikor eljutsz oda, hogy minden próbálkozás ellenére, kimondottan előnyös testi adottságokkal is megáldva (vagy verve?) évek óta nincs semmi, ami csak egy kicsit is előrevinne, akkor mi más megoldás van? Szóval részemről ez a dolog már eldöntetett.

A környezetem semmit nem lát ebből, elég jól játszom, hogy minden rendben van. Többször is megkapom például, hogy miért nincs barátnőm. „Értelmes vagy, jól nézel ki, jó munkád van, tudsz kommunikálni, bírnak a csajok...” És ezekre nem tudok már mit reagálni se.

Ez az egész így nem valami nőcsalogató én is tudom. Hiába szeretném kibeszélni magamból, nem tehetem meg, ha egy nő ilyet hallana, sikítva menekülne. Nem is várok semmit ettől az írástól. Ez csak egy jó lehetőség arra, hogy kiírhatom magamból.

Amit tudok, hogy ez nem egy visszafordíthatatlan dolog, sőt nagyon könnyen, nagyon hamar orvosolható lenne, mert ha valami csoda folytán találnék valakit magam mellé, bizony elég gyorsan elkezdene változni az állapotom. Viszont felmerül még valami, ami bizony árnyékot vet mindenre. Az őszinteség. Vajon én egy nőnek be fogom vallani, hogy egyetlen nővel volt dolgom életemben (a kurvákon kívül) és azzal is már több éve? Természetes, hogy nem. Nincs nő, aki ezt hallva ne hagyna faképnél. Szóval milyen alapja lesz már kezdetektől a kapcsolatnak? Ugye.

Próbálom magamban keresni a hibákat. Amiket láttam, igyekeztem javítani. Sikerrel, de ugyanakkor a célt tekintve eredménytelenül. Már nem hiszem, hogy csak velem van a baj. De már túl sokat agyaltam ezen. És nem jöttem rá semmire.

Nem értek semmit. Végszóként a nőknek: felesleges siránkozni, hogy minden férfi szemét, stb. Nem is tudjátok, mennyi nektek való férfi van köztetek, jön veletek szembe nap mint nap. Azt, hogy ezt hogyan kéne észrevennetek, azt sajnos nem tudom megmondani, mert én ebben már elbuktam.”