Ha egy lánnyal ismerkedem, ezt rettegek megemlíteni

„Lehetne arról szavazós posztot közölni, hogy a számítógépes játék gáz-e?” - kérdezte a Randiblognak még a hónap elején megküldött levelében egy olvasónk, akit alább Pál néven fogunk emlegetni. Szerinte „Magyarországon hatalmas mértékű az ellenszenv azokkal szemben, akik játszanak”, és ez adott esetben egyáltalán nem könnyíti meg a csajozást, ami, mint tudjuk, egyébként sem egyszerű. Alább olvasható Pál levele, amelyben felhánytorgatja, milyen előítéletektől szenvednek a videójátékok rajongói, de megkérdeztünk más játékosokat is, és persze lányokat is arról, hogy tényleg ennyire kilátástalan-e a helyzet. Pál kérésének eleget téve természetesen szavazni is lehet alább, de ha véleményét egyetlen klikkel nem tudja kifejezni, ne csüggedjen, hanem írjon üzenetet a Randiblog email-címére!

„Én, ha egy lánnyal ismerkedem, rettegek megemlíteni, sőt attól is, hogy véletlenül kicsúszik a számon, hogy szabadidőmet szívesen töltöm számítógépes játékkal. Az, hogy arról beszéljünk, hogy X sorozat 623. részében mi történt, nem gáz, az, hogy napi 10 órát tölt sorozatnézéssel, oké, de ha én 1 órát rászánok, hogy haverokkal kocsma helyett a gépen keresztül szocializálódjak, az undorító. A dolgot leginkább ahhoz hasonlíthatnám,  hogy kijelentem, hogy nem szeretem a sóskát (holott nem is kóstoltam), és elvből utálok mindenkit, aki szereti.

Az lehet a baj, hogy nagyon kemény sztereotípiákkal van övezve az egész dolog. A sajtó túlzásai, az a kép, hogy aki játszik, minimum 130 kiló, szemüveges és pattanásos, képtelen bármiről értelmesen beszélni és végletekig gyerekes. És őszintén szólva egyáltalán nem tartom megalapozottnak.

Rengeteg kutatás vonatkozik arra, hogy az online számítógépes játékok javítják a kommunikációs készségeket, építik a csapatszellemet, növelik a kreativitást, javítják a problémamegoldó képességeket, bár ugyanúgy, mint rengeteg dolgot, túlzásba lehet vinni. Mégis ez semmit nem számít, mert aki játszik, az nem lehet más, mint no-lifer kocka, aki jóval kevesebbet ér alapból, mint egy Győzike show-n szocializálódott akárki.

Zavar az, hogy nem lehetek őszinte ismerkedéskor, hogy le kell tagadnom. Televíziót nem nézek, sorozatot, filmet, híreket internetről szerzem, mert a köztévék minőségét kritikán alulinak tartom, mégis elfogadhatatlan az, hogy olvasás és zenehallgatás mellett nem említhetem meg, hogy igenis hajlamos vagyok játékra fordítani az időmet. Holott alapszabály, hogy a játék soha nem lehet fontosabb semminél. Igazából szeretném tudni azt, hogy ez ennyire általános dolog-e, vagy csak én fogok ki ilyen nőket? És ha igen, miért annyira fájdalmas, hogy egyből -100 pontot ér az említése is?”

Eddig tartott Pál levele, amivel kapcsolatban megkérdeztünk először is más videójáték-rajongókat, hogy ugyanezek-e a tapasztalataik. Az első reakció az volt, hogy vannak olyan párok, akik egyenesen játék közben jönnek össze, van, akiket a World of Warcraft vagy a Star Wars The Old Republic tett egy párrá, mások a Second Life-ban találkoztak, egy ilyen sztori még a Randiblogban is szerepelt.

Henrik, aki szintén szeret játszani, és hosszabb ideje kapcsolatban él, a következőket üzeni Pálnak: „egy videojátékos fórumon ismerkedtünk össze a barátnőmmel. Amíg játszott, imádta a Zeldát és a Halót, simán agyonvert Dead Or Alive 2-ben, nem volt ellenfele a Mario Kartban, és kimaxolta az összes fable-játékot.” Pál nyilván még nálunk is jobban átérzi, hogy ez mit jelent, a lényeg mindenesetre ez: vannak olyan lányok, akik maguk is szeretnek számítógépen játszani, csak meg kell őket találni. A celebek között is találunk egyébként ilyeneket, ott van az IBM-mániája révén híressé vált geekkirálynő, vagy a képen látható Adrienne Curry modell, vagy Robin Williams lánya, akit éppen a fent említett játék tiszteletére neveztek el Zelda Williamsnek.

Egy másik gamer, Kornél is arra hívta fel a figyelmünket, hogy a játék elvileg össze kéne, hogy hozza az embereket ahelyett, hogy szétválasztaná: „valamilyen szinten mindenki játszik, ha mást nem, a telefonját nyomkodja. Azzal tehát, hogy játszol valamit, nincs gond, ellenben ha igazán csak arról tudsz beszélni, az már baj.” Sándor barátnője ugyan nem egy kifejezett játékrajongó (miközben Sándor igen), a lány mégis „a kezdetektől tudta, hogy a videójáték fontos az életemben, nem titkoltam. Teljesen videojáték-intoleráns, eddig csak és kizárólag a Dance Centrallal játszott, amit minden jó érzésű gémer leköpköd. És mégis együtt vagyunk.”

De nem lett volna teljes a kép, ha nem kérdezünk meg néhány olyan lányt is, akiknek nem szívügye a videójáték. Zitától ezt a lakonikus választ kaptuk: „ha engem hagy közben olvasni, azt csinál, amit akar”. Nagyjából ez a hozzáállás jellemző Mónikára is, bár ő úgy véli, ez azért nem általános a hölgyek körében, és az ő válasza összecseng azzal, amiről Pál panaszkodott: „valószínűleg kakukktojás vagyok, mert tőlem bármilyen játékot játszhat, sőt! Amúgy nagyjából az összes barátnőm a falnak menne tőle.”

De a lányok közül a legtöbb érdekeset Kata mondta a témáról, illetve szerencsére nem mondta, hanem leírta. Íme: „engem sose kötöttek le ezek a játékok, az se, amelyik elvileg taktikás, meg logikus, kicsit se tudott érdekelni, és ha próbálkoztam, mindig ultragyorsan kiszívtam, mert nem tudom a kontrollert vagy mit úgy nyomkodni, ahogy kell, szóval én nem szeretem ezeket a játékokat. A barátom amúgy szokott játszani, egyáltalán nem zavar. Ha nem vagyok otthon, vagy már alszom, simán játszik, nem gond, sőt. Ő szereti, ennyi, és semmi gondot nem okoz köztünk. Az viszont zavarna, ha napi 12-16 órát játszana, ahogy az is, ha napi 10 órát nézne sorozatot. Szerintem a csajokat alapvetően az taszítja a számítógépjátékos fiúkban, hogy azt hiszik róluk, hogy 10 órát játszanak naponta, és ha annyit játszanak, az tényleg gáz. De ha normálisnak tűnik a fickó, van munkája, egyéb hobbija, szeret mást is csinálni, akkor nyugodtan játszhat is, az nem lekoptatási indok, hogy bocs, de néha játszok 1 órát.”