Lakatos Márk életmódot váltott, de olaszországi útján is tudta tartani a diétát – pár kivétellel

Lakatos Márk a héten tért vissza a Velencéből, ami a világ legtöbb turistát vonzó városai közé tartozik, de ahol az elmúlt télen gyakorlatilag példátlan pangás volt a koronavírus-járvány miatt. A stylist-műsorvezető-travelblogger útját a közösségi médiában menet közben is figyelemmel lehetett kísérni, Rovinjban töltött néhány napot, majd onnan utaztak tovább Itáliába. Most, hogy hazaérkezett, az alábbi rövid interjúban kértem Lakatos Márktól összefoglalót arról, miket tapasztalt az újranyíló Olaszországban.

Minden bizonnyal évtizedek óta nem volt olyan kevés turista Olaszországban és Velencében, mint az utóbbi hónapokban. Még mindig pangás van?

Azért indultam Velencébe, mert márciusban nagyon jó élményem volt Rómában, gyakorlatilag egyedül nézegettem a Sixtus-kápolnát, és reméltem, hogy ez Velencében is így lesz. Most pont azon a határon voltunk, amikor már kezdtek megjelenni az emberek, és bár voltak turisták, azért attól, ami a Szent Márk téren vagy a Rialtónál szokott lenni, hogy mozdulni nem lehet, attól még messze voltunk. Nagyon kényelmesen, szuperul lehetett sétálgatni a városban – bejött, amire számítottam, és ez egy nagyon kellemes Velence volt. Ezúttal azonban nem a múzeumokat helyeztem előtérbe, hanem a gasztronómiát, elsősorban a magas gasztronómiát, egy Michelin-csillagos túra sikeredett ebből.

Mivel utaztatok?

Autóval, én is vezettem! Ez volt a debütálásom, most vezettem először országhatáron kívül, Horvát- és Olaszországban, autópályán és autópályán kívül is.

Hujjuj, Olaszország eléggé mélyvíz egy kezdő vezetőnek, nem?

Tudom, hogy közhely, hogy az olaszok vadállatok, de tök jó volt, nem volt probléma.

De térjünk át a gasztronómiára, melyik volt a legkülönlegesebb hely, ahol jártatok?

Fontos először is, hogy én közben nagy életmódváltásban vagyok. Dr. Tóth Tamással, akivel régen közös műsort csináltunk, most egy ételintolerancia-felmérést végeztünk arról, hogy mire vagyok érzékeny. Érdekes módon pont azok jöttek ki, amiket én amúgy se nagyon szerettem az életemben: tejtermékek, glutén, stb. Én mindig is húsevő voltam: gyerekkoromban téliszalámit téliszalámival ettem, a kenyeret utáltam. Ha vendégségbe mentünk, három évesen kinyitottam a fridzsidert, kivettem belőle a téliszalámit és azt ettem. Én mindig is tudtam, hogy egy 0 RH- vércsoportú ősember vagyok, aki a húst, a zsírt és a zöldséget szereti, csak idővel az ember elkanászodik, és eszik olyat is, ami nem tartozik bele a diétájába, de azért megeszi: sajtot, ezt-azt. Ezeket a dolgokat most visszatisztítottam, kezdem tudatosan megtervezni az étkezésemet, és így kezdtem most el enni az utazás alatt is.

Össze lehet egyeztetni ezt egy olaszországi gasztrotúrával?

Ez nagy kihívás volt, mert nagyon jó helyekre jutottunk el, de végül csak 3-4 olyan helyzetben függesztettem fel a diétámat, amikor nagyon komoly Michelin-csillagos helyeken voltunk, és nem lehetett volna megkérni a Massimo Botturát, hogy „figyelj apukám, a háromcsillagos menüből hagyd már ki légy szíves a tejszínt”. Egyébként végig úgy ettem, hogy csak húst, halat és zöldséget fogyasztottam – szóval az ember úgy is tud fine dining helyeken enni, hogy napi szinten egy elég szigorú diétát tart.

Massimo Bottura az olasz gasztronómia egyik legnagyobb sztárja, mesélj egy kicsit az étterméről!

Az utolsó nap mentünk el Modenába az Osteria Francescanába Massimo Botturához. Ő a ’90-es évek közepén nyitotta meg ezt az éttermet, és világhírű lett, kétszer választották meg a világ legjobb éttermének. Massimo Bottura rengeteg komoly nemzetközi étkezési projektben vesz részt, a milánói világkiállításkor például, mint régen a kolostorok refektóriumában, nagy hosszú asztaloknál etetett meg hajléktalanokat, és az egészet egy artprojektté tette, képzőművészek díszítették fel a helyet. A jótékonyság mellett ez egy kulturális aktus is volt: ezeknek az embereknek egy magasgasztronómiai minőségű szervizt és élményt adni egy ingyenkonyha helyett. Massimo Bottura azt mondta, hogy nem megetetni kell a világot, mert ez plusztermelést jelent. Majdnem 11 milliárd emberre termelnek ételt ma a világon minden egyes nap, ennek körülbelül a 40%-a megy a kukába. Szóval nem plusz termelni kell, hanem a hulladék és a moslék mennyiségét kell csökkenteni a fenntarthatóság érdekében. A menüje egyébként arról szólt, hogy az elmúlt évszázad olasz séfjeinek híres fogásait interpretálta: az étlapon fel volt tüntetve az összes séfnek és fogásnak a neve, plusz az évszám, amikor azt kitalálták. A nagy elődöket és akár a konkurens éttermeket is megtisztelte azzal, hogy bemutatta, hogy az ő menüjükből, az ő konyhájukból inspirálódik.

Én az olasz rokonaimtól-ismerőseimtől azt szoktam hallani, hogy Velencében nehéz jót enni, mert a nagyon elegáns, extradrága éttermeken kívül csak a legalja turistacsapdák vannak, és a kettő között nincsen semmi. Neked is ez a tapasztalatod?

Ez szerintem nem feltétlenül igaz: mi voltunk egy olyan helyen is egyik este, ami egy enoteca-vinoteca volt, Osteria San Marco volt a neve. Nem egy különleges-puccos hely, egy itthoni borbárnak feleltethető meg, de isteni menüt ettünk, nagyon jó hangulat volt – változik mostanában Velence. De az is igaz, hogy Olaszország nagyon el van kapatva: ott bármilyen kisvárosban a gasztronómia átlagszínvonala nagyon magas. Lehet, hogy Velence a helyzete és a körülményei miatt nehezebben tudja ezt a jó minőségű átlagot produkálni, de én azt látom, hogy a Michelin-csillagos éttermek mellett is most már egyre több vagány, kicsi, egyszerűbb hely is van.

És még egy Olaszországgal és nyelvtudással kapcsolatos kérdés, sőt kettő. Egyrészt te kiválóan beszélsz spanyolul – ennek alapján mennyire tudsz kommunikálni az olaszokkal? Másrészt sokan mondják, hogy az olaszok nem nagyon beszélnek angolul, neked is ez a tapasztalatod?

A spanyolok nem tudnak egyáltalán angolul, és ehhez hasonló az olaszok angoltudása is. Én spanyolul és franciául is beszélek felsőfokon, ezért a portugált és az olaszt is megértem egy-két nap ráhangolódás után. A nyelvészek azt mondják, hogy a szabályos eltérések azok, amik két nyelv között a rokonsági kapcsolatot megmutatják: sok minden mindig ugyanúgy tér el a spanyol és az olasz között, amire ha ráérez az ember, akkor el tud kezdeni halandzsázni. Aztán a halandzsázás közben jönnek az óriási bakik, amiken meg röhög mindenki – de a lényeg, hogy meg tudom magam értetni.

Gondoltál már arra, hogy megtanulsz még egy nyelvet?

Gondolkodom azon, hogy az olaszt és a portugált egy kicsit elmélyítem, de azon is, hogy egy olyan nyelvet kezdjek el esetleg, ami egy másik nyelvcsaládba tartozik. Az orosz nekem még kötelező volt az általános iskolában, mindenki utálta, de nekünk nagyon jó orosztanárunk volt, és Csehov-novellákat fordítottunk már a vége felé. Én az irodalmi oroszt egy nagyon szép nyelvnek tartom – egy annyira más rendszer a neolatin nyelvekhez képest, hogy izgalmas dolog lenne elmélyülni benne.