Eltelt úgy másfél év, hogy ő egyszer sem kezdeményezett

„Eddig csak olvasgattam a blogot, hátha találok olyan történetet, ami valamennyire hasonlít az enyémhez, és pici segítséget tud nyújtani a helyzetemben de sajnos eddig nem találtam ilyet, így gondoltam megírom az enyémet” – Henriett lett az álneve annak az olvasónknak, akitől az alábbi levelet kaptuk a fenti bevezetővel. Igaza van, olyan, amilyet ír tényleg nem volt még, csak pont a fordított felállás, ami bő egy éve merült fel egy Ödön álnevű olvasónk révén, akinek aztán csomóan válaszoltak. Reméljük, Henriettnek is hasonlóan sok tanács érkezik majd, olvassa el, hogy mi a téma, aztán írja meg nekünk a Randiblog email-címére, hogy ön szerint mit kéne tennie Henriettnek!

„25 éves fiatal, átlagos testalkatú nő vagyok, a karrierem jó irányba halad, a barátaim szeretnek, egyszóval nincs velem komoly baj.

Mielőtt megismertem a jelenlegi párom, voltak nagyobb volumenű kapcsolataim, amolyan igazán komolynak indulók, a köztes időszakokban pedig szerettem flörtölgetni, kalandokba belemenni, nem voltam félénk ilyen téren. 3 éve viszont mindent elsöprő erővel talált rám a „Nagy, Jövőt Tervezős Szerelem”.

Eleinte minden szépen indult, ő akkor 37 éves volt, szerettem benne, hogy tisztel, egyenrangú félként tekint rám a kapcsolatban, és udvarol. A szenvedély a szokásos, csináljuk mindenhol elven alapult, azzal a különbséggel, hogy mindenhol csak elkezdtük csinálni, de sosem jutottunk a végére. Ezt akkor még az irántam való tiszteletnek tudtam be, gondoltam, milyen szerencsés vagyok, végre egy pasi, aki nem az első percben akar lerohanni. A legelső jele annak, hogy itt bizony nem stimmel valami, az volt, amikor egész napos adok-kapok SMS-harcot vívtunk arról, mennyire kívánjuk egymást, akkor este találkoztunk is, viszont ő inkább a haverjaival ment el sörözni. Elvakított a szerelem, nem szólalt meg a vészcsengő.

Szép lassan összeköltöztünk, és a kapcsolatunkból hipp-hopp eltelt úgy másfél év, hogy ő egyszer sem kezdeményezett. Én ez idő alatt próbálkoztam, bevetettem mindent, ami tőlem telt, de a próbálkozásaimat is „csak” orális szex követte, nekem ez nem volt teljesen kielégítő. Közben verbálisan néha-néha odaszúrt, rombolta az egómat rendesen.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy miért maradtam vele eddig? Voltak jó pillanataink, jó embernek hittem őt, egészen idén nyárig. Megismert a munkahelyén egy csinos, fiatal lányt, aminek a vége az lett, hogy se szó, se beszéd, 3 napig nem jött haza. Különváltunk, de engem nagyon megviselt az az időszak, teljesen magamra vettem a történéseket, bebeszéltem magamnak, hogy ez csak az én hibám lehet, nem vagyok elég jó nő, kövér vagyok, lusta, és alkalmatlan a tartós, boldog párkapcsolatra (erre mondjuk ő is tett pár lapáttal, az elválásunk csúnya volt). Nem tudom, ő hogyan élte meg a kapcsolatunk végét, de nem volt boldog, láttam rajta.

Eltelt 2 hónap, kopogtatott az ajtómon, én meg boldogan rohantam a karjaiba, azzal az érzéssel, hogy most megmutatom, hogy igenis konyhatündér vagyok, és háziasszony, és „jóravaló feleség”, az egyetlen feltétel, amit szabtam neki, hogy legyen köztünk intimitás, több szex. Vagyis, inkább legyen szex.

3 hónapja élünk újra együtt, szex nem volt, amióta újrakezdtük. Vannak jó pillanataink, általában együtt csinálunk szabadidős programokat, sokat és mélyen tudunk beszélgetni, de egy kapcsolat egyik alapfeltétele a jó szex.

Kilépni a kapcsolatból nem tudok, annyira tönkretette az egómat és a nőiességemet, hogy nem tudok hinni abban, hogy egyedül is teljes értékű életet élhetek (mint előtte), egyedül is érek valamit. Rengeteg barátom már legyint a panaszkodásomra, amit meg is értek, én sem szívesen mondom el ugyanazt sokszor. Bár a helyzetemmel tisztában vagyok, nem tudom, merre induljak el, mit tehetnék.”