Követett hazáig, bármeddig túlóráztam

„Hónapok óta szeretnék elmesélni/megosztani az én történetem és most éreztem azt, hogy eljött az ideje. Olvastam a Linett és Gilberta írását. A pszichopata viselkedés ezek szerint elég sokféleképpen meg tudja mutatni önmagát. Talán az én történetem is tanulságos lesz” – Borbála egy munkahelyi kapcsolatról ír alábbi levelében.

Hallottunk már rengeteg olyan történetet, amiben valaki a kollégájával, a beosztottjával vagy a főnökével jön össze, és rendszerint rosszul végződnek ezek a sztorik. Hát Borbáláé is rosszul végződik, de az övé annyira rosszul, hogy ehhez képest azt kell, hogy mondjuk, hogy a többiek egész jól megúszták. Ha önnek is van hasonló története, vagy ha szívesen hozzászólna, kérjük, írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére!

„A történet több, mint 2 éve kezdődött. Rendkívül jó közösségű munkahelyen dolgozom. Sokszor előfordul, hogy beülünk iszogatni, beszélgetni. Egyik este is így történt, ekkor már lassan egy-két éve egyedül voltam, próbáltam nyitott lenni minden új ember felé, beszélgetni és ismerkedni. Talán már túlságosan is szerettem volna egy kapcsolatot.

Az egyik férfikollégánk is eljött velünk a céges partira. Jót beszélgettünk, rendkívül hiteles volt, amiket mondott, közel állt az én értékrendemhez az, amit ő maga is vallott. Azután az este után elég sokat beszélgettünk, mászkáltunk el ide-oda. Sosem udvarolt, inkább baráti kapcsolat volt az elejétől, ami rám kedvezően hatott az eddigi rossz tapasztalatok miatt.

Mikor már kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, eleinte ritkán, később folyamatosan hangoztatta, hogy ő nagyon nehéz sorsú gyerekként élt, de a kitartásának köszönhetően mindig talpra tudott állni. Sajnáltatta magát rendszeresen, de nem tűnt fel kezdetben, mert szép körítése volt az egésznek. Pár hét után összejöttünk, próbáltam benne a jót látni. Egyre többször előfordult, hogy a kemény gyermekéveiről beszélt, még a sírás határát is elérte. Nekem kezdett ez gyanús lenni, de mivel még sosem találkoztam ilyen problémával és próbálok mindig empatikus lenni, így biztattam, hogy lépjen túl rajta.

Aztán egy hónapon belül indultak a valódi problémák. Gyakorlatilag természetesnek vette, hogy ami az enyém, az az övé is. Nyilván, van az a szög, amikor tényleg így alakul egy kapcsolat, de nem egy hónap után. Programokat tervezett, de az én kontómra. Egyre jobban hangoztatta, hogy mennyire szeret, én viszont egyre jobban kezdtem tőle tartani.

Minden találkozón magáról beszélt, folyamatosan hangoztatta, hogy mi lenne vele nélkülem. Ez a kapcsolat jelent neki mindent. Úgy gondolom, 1-2 hónapos ismeretség után ez nem feltétlenül jó jel.

Körülbelül a 2. hónap közepén már kicsit sem szerettem volna a kapcsolatot, se eltartani egy férfit (példa: elhívott vacsorázni és az étterem bejáratánál megkérdezte, hogy ugye van nálam pénz?!?!), se hallgatni az állandó panaszkodását. Kiadtam az útját. Ekkor elkezdett sírni és könyörögni, hogy adjak neki egy lehetőséget, neki ez nagyon sokat jelent. Mivel egy helyen dolgoztunk, így megadtam az esélyt arra, hogy változzon. Természetesen minden változatlan maradt, és én egyre inkább undort éreztem iránta, ő viszont megszállottja lett az egésznek.

Amikor szakítottam vele, képtelen volt a szituációt elfogadni. Napi szinten sírt, könyörgött. Mivel a munkahely számomra tabu, így próbáltam mindent úgy intézni, hogy véletlenül se találkozzunk. Szerencsére az irodák elhelyezése ezt lehetővé tette. Arra lettem figyelmes, hogy a folyosón hallgatózik, miről beszélek másokkal. Mindenkinek hazudott, kitalált programjai voltak, kitalált élete. Szentül meg volt győződve, hogy ő végzi a legjobban a munkáját a cégnél, és ahogy ő mondaná „egy kincs”. A munkáját azonban nem végezte el és napi szinten hivatkozott arra (csak nekem, senki másnak), hogy miattam van, miattam nem tud figyelni, miattam nem tudja elvégezni (leveleket írt, bejárt az irodámba, amikor a többi munkatársam nem tartózkodott ott.) Lehetetlen volt elzavarni.

Kezdetben tudtam kezelni, de később rendkívül nyomasztóvá vált. Esténként, ha elmentem valahova, akkor onnan követett hazáig, bármeddig túlóráztam, ő ott volt a szomszéd utcában. Féltem tőle, rendőrséggel fenyegetőztem. A főnökségnek semmiképp nem szerettem volna szólni, mert rendkívül szégyelltem. Szégyelltem, hogy nem tudtam ezt a kezdetektől, és egyáltalán szóba álltam egy ilyen emberrel. Az eset után egy évvel szintén megtalált az utcán és térden állva könyörgött és sírt. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Pszichológust javasoltunk neki páran.

Akkor még mindig abban a hitben élt, hogy mi egy pár vagyunk, és csak a problémákat kell megoldani. Minden rendben lesz, ezzel rendszeresen engem nyugtatott. Rendkívül ijesztő dolog ez!

Azóta eljöttem a munkahelyemről, sajnos emiatt munkát kellett váltanom. Mivel minden közösségi oldalon és telefonon letiltásra került a száma, így már nem tud se követni, se üzengetni. Remélem egy életre megszabadultam tőle, és soha az életben nem fogok többet találkozni vele, se más ilyen beteg emberrel.

Megtanultam, hogy ha valaki túlságosan azt mondja, amit hallani akarunk, ez, illetve az önfényezés előjele valami sokkal mélyebb dolognak. Gyermekkori sérelmeit zsarolásként használta fel. Itt nem rossz gyereksorsról volt szó, hanem egy túlkényeztetett kölyökről, aki soha nem veszített még az életben. Ez az egész erről szólt. Azért, hogy az ő akarata érvényesüljön, bármeddig képes volt elmenni. Órákat tudnék erről zengeni sajnos, miket mondott és tett.

Hát... ez lenne az én történetem. Szerintem tanulságos.

Köszönöm, hogy végigolvastátok! Már csak leírni is jól esett, kis megkönnyebbülés.”