A kiscsaj egyeztette az általa benyelt dolgokat meg az enyémet

„Szeretem a blogot nagyon, sok erőt ad és adott. Már egy ideje győzködöm magam, hogy leírom életem legszürreálisabb, legabszurdabb, legnevetségesebb történetét. Én, aki aztán állandóan óvatos, senkiben sem bízik egyhamar, és nem is éli bele magát semmibe az elején... Szóval mégis sikerült belőlem csinálnia valakinek bohócot és idegbeteget. Igen, valakinek, ugyanis történetem főhőse a mai napig nem tudom, hogy a mesékben létezik-e, vagy hogy egyáltalán ő-e az, akit én képekről megismertem.”

A fenti bevezetővel kezdődik Adél levele. Egy egészen különleges történet ez, mivel egy olyan kapcsolatról lesz szó, amiben a két fél soha nem is találkozott személyesen. Lehetséges, hogy egy viszony bővelkedik drámai fordulatokban? Őszintén szólva mi kételkedtünk benne egy picit a bevezető alapján, de nagyon nem volt igazunk: Adél sztorija a legkeményebbek közé tartozik, ráadásul nagyon elgondolkodtató következtetések olvashatók a végén. Szóval köszönjük Adélnak is, hogy írt, ön pedig kérjük, hogy cselekedjen hasonlóan, ha van kedve mesélni. Az ön történetét is várjuk a Randiblog e-mailcímére.

„2015 márciusát írjuk, én éppen kijöttem egy „kapcsolatból”, amit társkereső oldalak felderítésével próbáltam elfelejteni. Hiba volt. Még mindig ment a huzavona az exemmel, amikor rám írt egy elképesztően jóképű, kedves, tisztelettudó srác az egyik ilyen oldalon. Az elején tudomást se vettem róla, mert jobban érdekelt, hogy megmentsem az amúgy is kegyetlenül szar kapcsolatomat. Amikor pedig a volt barátom véglegesen offolt, elkeseredettségemben egy üveg bor társaságában felmentem az oldalra. Az illető online állapotban volt, akkor már három napnyi kihagyás után 5 üzenet várt tőle, és egyből rám írt.

Észrevettétek, hogy a pszichopaták szinte páratlanul kiszagolják a lelkileg taccsra vágott nőket? Esküszöm, néhány állatfaj megirigyelhetné tőlük ezt a képességet.

Szóval megállás nélkül tepert, engem pedig elkezdett érdekelni. Felvettem Fészbukra, ott láttam róla először kettő, azaz kettő darab képet, semmi extra. Konstatáltam, hogy ez egy igazán helyes, elmondása szerint magas, rendes munkával, egzisztenciával rendelkező pasas, aki nem mellesleg 2 utcányira lakik tőlem. Valahogy úgy éreztem, minden klappol, de nem akartam rohanni. Addig, amíg villogott a vészjelzőm, óvatosabb voltam vele, és itt kellett volna kiszállnom. Állandóan mélyebbre és mélyebbre tört a lelkemben, és szinte észrevétlenül belemászott az életembe és a legbelsőbb gondolataimba.

Amikor két hét lelkizés után kértem, hogy találkozzunk, felszívódott. Pár nap után jelent meg, és szinte követelni kezdte a munkahelyem címét, a telefonszámomat, és a lakcímemet is. Amikor nem adtam meg neki egyiket sem, mesterien tudott terrorizálni, és úgy provokált, hogy a végén komolyan én hittem el, hogy minden az én hibám. Itt kezdődtek nálam a pánikrohamok. Volt abban a pasasban valami megfoghatatlanul vonzó, talán az elérhetetlensége és titokzatossága, és közben undorodtam és rettegtem tőle, mert éreztem, hogy sarokba szorít az összes infóval, amit kihúzott belőlem.

És ez így ment egészen egy évig. Tudom, most az olvasók azt fogják gondolni, hogy hülye vagyok, de én úgy éreztem, hogy halálosan szerelmes vagyok egy olyan férfiba, akiről láttam egy év alatt összesen 4-5 képet, sose láttam se videón, se élőben, de még a hangját se hallottam. Mégis az írása, és az, ahogy váltogatta a hangulatait... megbolondított. Egyik percben olyan volt, akiről a kislányok gyerekként álmodoznak. Herceg fehér lovon, gentleman rózsacsokorral... A másik percben pedig egy hurrikánként tombolt, és ő soha, de soha nem volt semmiért sem felelős vagy hibás. Mindig én.

Sok meleg barátom van. Éltem is velük ebben az egy évben. A srác mindegyikre féltékeny volt, és követelte, hogy költözzek el, ha nem akarom, hogy elhagyjon, mert ő nem hiszi el, hogy ezek a fiúk melegek. Mindenről volt egy elképzelt faszsága: hogyha boltba mentem, tuti az eladó sráccal flörtölök, ha buliba megyek, akkor tuti két hapsival jövök haza, de ha már bementem dolgozni, akkor is tuti a vevőimmel hetyegek. Nem volt százas a fószer, na.

Fél évnyi ilyen virtuális szenvedés után nagyon durván pánikrohamot kaptam. Akkor az volt a baja, hogy miért akarok elmenni egy születésnapi buliba, miért nem ülök a gép előtt és pötyögök vele hajnalig. Életemben nem voltam annyira kimerült és fáradt, mint abban az egy évben, amikor az éjszakai hol cuki, hol szemét beszélgetéseinkből mentem dolgozni, és ki se tudtam magam aludni. Ő bármikor felszívódhatott, sose tudtam elérni. Egy óra, két óra, egy nap, egy hét... teljesen mindegy volt, csak arra ment ki az egész, hogy engem idegesítsen, majd természetesen előadta, hogy az ÉN stílusom és az ÉN viselkedésem miatt részegen autóba ült, bebaszott és alig talált haza, vagy csak simán nem jött fel netre. Idegesítő volt.

A személyes találkozásokkor kreált kifogásait imádtam a legjobban: epilepsziás lett a macskája, elaludt a vonaton és leszállt Horvátországban, elromlott a kocsiban a fék. Itt kezdtem azt érezni, hogy na ennek utána kell járnom. A volt „barátnőjével” felvettem a kapcsolatot, és a kiscsaj elég rendesen egyeztette az őáltala benyelt dolgokat, meg az enyémet. Összevetve kettőnk ismereteit, az úriemberről SEMMI nem egyezett a nevén és a születési dátumán kívül.

Hogy hogy lett vége ennek az egésznek? A hülye barom folyamatosan buktatta le magát, mert megembereltem magam és átváltottam én is ugyanolyan provokálós szemétládába, amilyen ő volt velem. Nem hagytam, hogy sarokba szorítson, és a pszichopaták nehezen viselik, ha nem náluk van az irányítás.

Elböffentette, hogy amíg beszéltünk, melyik házban lakott. Pechére ugyanabban az utcában élek most én is, nem vagyok szívbajos, bementem az adott házba és érdeklődtem. A házmester szerint nem lakott ott ilyen nevű ember, de még csak a macskát se látta soha. Vicces, nem? Az utcában csak az egyik metrómegállónál van egy Roni éjjelnappali. A srác állította, hogy a háztól 50 méterre is van egy, és ő oda jár le minden nap kaját venni. Bebukta, mert ott nincs olyan bolt. De a hülye barom elmondta, hogy elvileg hol dolgozik. Ott is érdeklődtem, ahol közölték, hogy azon a részlegen ilyen nevű emberük nincs. Többet nem mondtak.

Amikor szembesítettem ezekkel a tényekkel, természetesen hápogott, nekem esett, hogy én nem bízom benne és hazugság volt az egy év, hogy én szeretem őt és bármit megtennék érte, blablabla. Letiltott, és email címet is változtatott.

Ez az ember nem létezik, vagy legalábbis nem a képeken szereplő férfi az. Az előző kiscsajjal 3 évig húzta ugyanezt, soha nem beszéltek vagy találkoztak, az ő előtte lévő, Németországban élő „barátnő” pedig kétszer követett el öngyilkosságot, mert a művészúr provokálta, hogy ha szereti, meghalna érte. Hozzáteszem, ezt velem is párszor eljátszotta, és mindig akkor tűnt el hetekre, ha nem tudta meg egyértelműen, hogy kárt tettem magamban.

A tanulság?

Ha valaki lelkileg teljesen ki van készülve, SOHA ne kezdjen bele az internetes ismerkedésbe, de talán úgy anblokk az ismerkedésbe se. Vannak ezek az állatok, akik bizony kiszagolják ezt, és mint holmi vérszagra, rákattannak és üldözik, amíg el nem kapják szerencsétlen áldozatot. Engem azért tudott kihasználni, mert tudta, mennyire fájt a szakításom, és mennyire magányos lettem hirtelen, és törődésre vágytam. Szép szavakra, amit hallani akartam.

Egyet ne felejtsetek el: egy pszichopata ember NEM OSTOBA! Sőt! A zsenit és az őrültet egy hajszál választja el egymástól, ezt tudjuk, mert közhely. Ha bármi gyanús dolgot tapasztaltok, legyen az virtuális vagy valóságos, ne féljetek lépni vagy kilépni.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból.”