Mikor 18 éves voltam, lett volna lehetőségem kitartottnak lenni

Mióta elköltöztem Magyarországról, egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre több magyar nyelvű cikket, blogot olvasok viszont a Velvet Randiblog volt az egyetlen, amit már jó ideje rendszeresen követek. Magam is rengeteget filozofáltam már azon, hogy az én véleményemet megoszthassam a széles közönséggel, de lévén, hogy meleg vagyok Vince írása felbátorított engem is arra, hogy melegként valljak párkapcsolati dolgokról, tapasztalatokról, amit az elmúlt 14 évben átéltem.

Alfréd álnevű olvasónk nagyon jól tette, hogy végre rávette magát, hogy írjon, mert bár már rengetegen meséltek már nálunk hasonló témában, amint azt Alfréd maga is mondja, egy meleg kapcsolatban teljesen másmilyen kontextusban jelennek meg az anyagi problémák, mint a heteroszexuális pároknál.

A bevezetőben említett Vince egy olyan férfival való kapcsolatáról írt, aki lényegesen idősebb volt nála, de végül nem ez jelentett problémát, hanem a férfi exének felbukkanása. Alfrédéknál azonban egyértelműen az volt a fő gond, hogy ő és barátja teljesen másképpen gondolkoztak a pénzügyekről. Ha önnek is van hasonló története, ha szívesen mesélne, kérjük, írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére!

„Több téma is van, amiről beszélhetnék, de most egy igenis fontos kapcsolati tényezőt emelnék ki. És pedig ez nem más, mint a PÉNZ.

Sokszor a hátamon feláll a szőr, ha erről kell beszélnem, de úgy látom, hogy olyan szinten elanyagiasodtak a kapcsolatok (akár meleg, akár heteroszexuális kapcsolatokról beszélünk), hogy én sem bírom már magamban tartani a véleményemet.

Volt egy nálam két évvel fiatalabb, vidéki barátom, akivel még tíz éve ismerkedtem meg, aztán körülbelül két évvel ezelőtt télen a neten ismét egymásba gabalyodtunk, nagyon örültem, bíztam benne, hogy ez egy szerencsés egymásratalálás, na meg így közel a harminchoz talán sikerül belőle valami hosszútávú kapcsolatot összekalapálni.

A srácot mondjuk nevezzük Lázárnak, a sztoriban pedig szerepet kap egy lány, akit nevezzünk Mirtillnek (a legjobb barátnő).

Az első hónap után a dolgok kezdtek megváltozni. Valentin napra kaptam egy méregdrága kabátot a barátomtól, aki jóval kevesebbet keresett, mint én. Én nem vagyok Valentin napos, viszont akárhányszor nála voltam vidéken, mivel nem tudják a szülei, hogy meleg, külön lakást béreltem magunknak, amit mindig én fizettem kajával együtt. Ha Pesten volt Lázár nálam, akkor is minden egyes buli költséget, kaját én álltam, sokszor fizettem a benzinjét is hazafelé, mivel kocsival járt sokszor.

Mirtill egy jól menő ingatlanirodában dolgozott nem fix bérért, de nagyon jól ment neki, és Lázár állandóan arról beszélt, hogy együtt dolgoztak anno gyorsétteremben, és most Mirtillnek milyen jól megy és irigy rá. Hogy csakúgy gondol egyet és ötvenezret pillanatok alatt eltapsol. Természetesen Mirtillnek ezt sosem merte elmondani. Mikor találkoztunk, örökös téma volt, aztán a továbbiakban már továbbment azzal, hogy neki sosem vesz semmi ajándékot, soha nem kap tőle semmit, de Mirtill az épp aktuális barátnőire meg nem sajnálja a pénzt. Hogy neki nincs pénze, alig jut kajára, az anyja se ad neki pénzt és elege van. Mirtill egy városban lakott Lázárral, gyakran ketten jöttek együtt hétvégente, mivel Mirtill barátnője meg szintén Pesten élt, akárcsak én. És állandóan jött a panaszáradat, hogy Mirtill sosem ad a benzinbe, ingyen hozza-viszi vidéken is, ahol laknak, pedig Mirtill többet keres, mint ő. Ezért meglehetősen sokszor adtam neki pénzt.

Egy másfél szobás, újépítésű lakásban laktam akkoriban, amit telepakolt a cuccaival, hogy ő ide hazajön, és higgyem el, jóban-rosszban számíthatok rá, tervezi a közös jövőt stb. Aztán úgy döntöttem, hogy összecuccolok az unokatestvéremmel, szobát fogok bérelni egy ideig, hogy anyagilag össze tudjam szedni magam. Átlagos, nem lepattant lakótelepi lakás két szobáját béreltük ketten. Lázár onnantól kezdve nem jött. Akkoriban négy hónapja voltunk együtt. Mindig kitalált valami kifogást, miért nem jön. Majd telefonon szakítottunk egy hónap után. Soha nem éreztem akkora megkönnyebbülést. Nem sokkal később Mirtillel elkezdtünk beszélni. Elmondtam neki, hogy sokszor miért voltam vele rideg, hogy soha nem segített Lázárnak, lehúzta, nem volt igazi barát.

Ekkor jött a döbbenet: Mirtill elmondta ugyanezt, hogy Lázár állandóan engem szapult a hátunk mögött, és hogy otthon az elmondottakkal ellentétben semmit nem ad az anyjának, a fizetése a költőpénze. És mint kiderült a 150 ezres nettó fizetése mellé még tőlem és az Mirtilltől havi szinten olyan 50-70 ezer forintot zsebre vágott. Rezzenéstelen arccal. Mindig ezt hangoztatta, ha kap valamit, neki ez jár. Az új lakás, ahova költöztem, nem tetszett neki, azért nem is jött már oda később. Mikor az összes többi dolog is kiderült, amiről már felesleges lenne említést is tenni, döbbentem ülten a fotelben.

És hogy a Valentin napos kabáttal mit akartam kiemelni? Azt, hogy mint kiderült, az csak egy befektetés volt, lévén egyszer költ rám többet, végül majd a többszörösét tudja lekaszálni. Mint az értéktőzsdén. Döbbenetes nem?

És itt jön a témám mondanivalója.

Mi az, hogy más embernek alanyi jogon jár olyan pénz, amiért én dolgozom meg? A párkapcsolatban, ameddig nincs közös kassza, mi az, hogy én elvárom a másiktól, és rezzenéstelen arccal a fejemben sem fordul meg, hogy hagyom, hogy a másik örökké mindent fizessen?

Még talán heteroszexuális párkapcsolatokban, ahol működik a klasszikus – az esetek többségében a férfi fizet, mert hát így megszokott a múltból kifolyólag – aláírom. Elfogadom.

De ha két férfi áll kapcsolatban, ott abszolút nem. Ha már azonos nemű kapcsolat, akkor lehetne akár egyenrangú is nem? Egyszer egyik fizet, máskor a másik. Abban hiszek, hogy lehetőségeihez mérten MINDENKI járuljon hozzá a kapcsolathoz érzelmileg, fizikailag, anyagilag.

Nagyon sok olyan példát látok, hogy embereket eltartanak, kitartanak. Semmi baj nincs, ameddig ezt valaki nyíltan felvállalja. De az, hogy sunyi aljas módon a körülötte álló embereket húzza le valaki folyamatosan pénzzel?

És a mérce csak egyre kúszik felfelé. iPhonért, Sound-bérletért, ruhákért bármit. Lehet, hogy én vagyok hülyén bekódolva, de engem soha nem neveltek bizonyos elvek szerint, de annyi eszem mindig volt, hogy ha akarok valamit, akkor megdolgozom érte. Engem senki nem fog számon kérni szívesség, kölcsön, vagy bármi nekem adott dolog miatt.

Egy egyszerű ruhabolti eladó voltam évekig suli mellett, aztán helyett. Mikor elegem lett, hogy semmire nem telik, befejeztem a főiskolát, lett diplomám, nyelvvizsgám. Éhbérért elmentem egy állami céghez irodai munkára, majd irodai tapasztalattal multihoz, ahonnan elindult az úgynevezett szakmai karrierem, és most már külföldön vagyok, és jól megélek a keresetemből. Mindent megteremtek magam(nak), amire szükségem van. Baromi jó érzés.

Csomó ismerősöm panaszkodik hasonló dolgokra (fiúkra, mint akivel nekem is dolgom volt), de én mindig azt mondom, hogy a dolog kulcsa a kereslet-kínálat. Mint a tévében. Addig vannak bizonyos műsorok a tévében, ameddig van rá igény. Addig lesznek ilyen emberek is, ameddig lesznek olyanok, akik szemrebbenés nélkül pénzelik őket.

Volt egy nagyon céltudatos ismerősöm, aki sok minden olyan dolgot mondott, amit én hülyeségnek tartottam, mikor én még nem voltam annyira tudatos, mint ő. Hogy mennyire fontos az önállóság és az egzisztencia párkeresés terén. Azt gondoltam ez hülyeség, nem számít. Most már úgy látom, hogy igenis számít. Nem is az a legfontosabb, hogy a bruttó keresete legyen annyi vagy több, mint az enyém. Legyen meg nagyjából mindene, amire szüksége van, ne vágyjon jamaicai körútra a havi 80 ezres fizetéséből, hogy aztán te gebedjél bele, hogy előteremtsd, különben azzal fog érzelmileg zsarolni, hogy boldogtalan, mert nem lehettek ott együtt.

Szerintem mindenki, aki hasonló helyzetben van, elég, ha összeszorítja az öklét és rácsap az asztalra, hogy elég, a pénzosztásnak vége. Ha ezek után ezek az emberek lelépnek, akkor kár értük sírni. Ha az embernek van esze, tudása, ígéretes karrier áll a háta mögött, mindig lesznek olyanok, akik enni szeretnének ebből a tortából, csak az nem mindegy, hogy hogyan. Ha az ember már az elején kiszűri ezeket (egy ilyen eset után, mint az enyém, erre külön kiépült egy radarom, és sikerült hárítani már hasonló embert), akkor eleve nem fog ugyanabba a gödörbe még egyszer belelépni.

Szeretnék olyan vastag bőrt növeszteni, mint ezek az emberek, és a tükörbe nézni ezek után. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet.  És hozzáteszem, olyan családból jövök, ahol sosem szenvedtem hiányt semmiben, nem magyarázta el nekem senki, hogy dolgozni kell. Egyszerűen volt annyi eszem, hogy felfogtam magamtól, hogy működik az élet. Dolgozol a pénzedért és arra költesz, amire telik. Ha nem telik, ez van. Elfogadom. Mert az élet olyan, hogy a szart is tudomásul kell venni, aztán majd úgyis lesz jobb, ha nyitott szemmel járok. Vagy majd a következő életemben. Vagy ha a következő munkámban többet fogok keresni. Sosem vágytam elérhetetlen dolgokra. Talán ezért működik az egész. Mert mindig a következő lépcsőfokra fókuszálok. Mikor 18 éves voltam, több ízben lett volna lehetőségem kitartottnak lenni, kaptam ajánlatokat. Én mégis úgy döntöttem, hogy egy másik utat választok. Nagyon sajnálom azokat, akik csak úgy képesek elérni a céljukat, hogy ahhoz másnak a pénztárcájába nyúlnak bele gátlástalan és aljas módon. Mi akik nem így vagyunk csak örülhetünk, hogy nem vagyunk ilyenek.”