Elhívom jövő héten is, és akkor megcsókolom

Ez a levél egy nagyon bonyolult ismeretségről szól. Nem kapcsolódik semmi mostanában olvasott levélhez, de rémlik régebbről hasonló és muszáj kiírnom magamból. Meg lehet fejteni az ilyen embereket?

Tiborc álnevű olvasónktól kaptuk ezt a történetet a Randiblog szokásos, alább megtalálható címére, ahova az ön levelét is várjuk. Tiborc nem túloz, amikor azt mondja, hogy ez egy nagyon bonyolult ismeretség, nekünk ez a korábbi sztori jutott róla eszünkbe, ami szintén rengeteg hasonló váratlan fordulatot tartalmaz. Tiborc sok-sok éve ismeri ezt a bizonyos lányt, de most nemrég történt valami, ami teljesen felkavarta. Ön szerint mi lehet a háttérben? Tapasztalt már hasonlót? Írjon ön is, ha van kedve mesélni!

„Jó tíz éve jártam egy suliba, több lány is tetszett ott, egyikükkel kölcsönösnek tűnt a szimpátia, csakhogy hajtott rá egy másik srác (hívjuk mondjuk Incének), viszont helyből egyértelmű volt, hogy esélye sincs a csajnál. Mármint nekem egyértelmű volt, a srácnak nem (sőt, a srácnak még ma sem az, ami döbbenet, időről időre még ma is bepróbálkozik nála). Az már a lány hülyesége, hogy nem áll a sarkára – habár, mint látni fogjuk, ez tendencia nála. (És persze lehet mondani, hogy nemcsak Ince volt hülye, hanem én is, csak más szempontból, de ez csak később lesz majd egyértelmű.)

Egyszer a lány elhívott moziba, de Ince hallótávolságon belül volt, meghallotta, odajött és máig se hiszem el, de bekunyerálta magát, a lány meg persze sose mondana nemet (emiatt keveredik csomó félreértésbe és végül is ez az egész itt következő sztorinak a rákfenéje is).

Szóval hármasban moziztunk, jó kis randi, nem?

Aztán a rákövetkező héten Ince odajött hozzám (ez még a bekunyerálásnál is abszurdabb szerintem), hogy „Ne beszélgessél vele, mert túl nagy köztetek a harmónia” – én pedig voltam annyira hülye (abszurditás no. 3), hogy hanyagoltam is a lányt, mert „hogy esne az Incének, ha összejönnék a csajjal, akire esélytelenül ugyan, de hajt?” – életem egyik legnagyobb hülyesége. Úgy értem, ha az ember annyira tapintatos akar lenni, hogy ezáltal megfosztja saját magát valamitől (valakitől), az már olyan fokú tapintat, ami hülyeség. (Bár hozzá kell tennem, attól mindig is fáztam, hogy osztálytárssal jöjjek össze, ráadásul ez egy kis létszámú osztály volt. Nem hiányzott, hogy valaki bekavarjon vagy a hátunk mögött menjen a susmus – nem is beszélve a feszkóról Incével.) Hiszen a lány az életben soha össze nem jönne Incével, ez tök független attól, hogy velem van-e vagy sem. Aztán rástartoltam egy másik csajra, aki lepattintott, aztán véget ért a suli és az élet elsodort minket egymástól a lánnyal, de mindig ott volt bennem az a bosszantó érzés, hogy „mi lett volna, ha...”

Aztán kb. egy évre rá, már nem tudom, milyen apropóból, de írtam a lánynak egy SMS-t, hogy van-e kedve talizni és meginni egy kávét. Volt kedve, taliztunk, amit én randinak szántam, erre a végén bemutatta a barátját... Itt kellett volna elengednem végleg ezt az egész... nem is tudom, mit.

Aztán abban az évben a lánnyal, Incével és még egy volt osztálytárssal (aki a legjobb haverom) rászoktunk arra, hogy pár havonta összeültünk négyen dumálgatni. Aztán szeptemberben elkezdtem az egyetemet, lett egy komoly kapcsolatom, és nem sokkal utána ezek a talik is elhaltak.

A lánnyal néha véletlenül összefutottam a könyvtárban, mindig nagyon megörültünk egymásnak és mindig azon gondolkodtam, miért is nem tartjuk mi a kapcsolatot? Ő volt az egyetlen, aki el tudott bizonytalanítani az akkori kapcsolatomat illetően – tudtán kívül mondjuk, mert amikor láttam, mindig arra gondoltam, „mi lett volna, ha...”, főleg miután a legjobb haverom benyögte, hogy a lány azt mondta neki egyszer, lehetett volna a lány és köztem valami és kár, hogy nem volt... Na basszus, mondtam, ez is jókor derül ki...

Itt jön egy jó nagy szünet, ha ez egy film lenne, most ki kéne írni, hogy „6 és fél évvel később”.

Idén januárban a lány belibben a melóhelyemre, hogy megkérdezze, hol találja valamelyik környékbeli utcát. Nem tudta, hogy ott dolgozom, legalább 4 éve nem is hallottunk egymásról.

Megörültünk egymásnak, kérdezte, vagyok-e Facebookon (akkor épp nem), megadtam neki a mail-címem, ő pedig azt mondta, mindenképpen ír minél előbb. Én meg arra gondoltam, úgy látszik tényleg akar velünk valami közöset az élet. (Az mondjuk az én hülyeségem volt, hogy nem én kértem el a címét, de egyrészt annyira meglepődtem, másrészt eléggé feszélyezett, hogy a főnököm ott állt mellettem, amíg zajlott ez a kis jelenet...)

Vártam, aztán már szinte el is felejtettem, erre április közepén jön tőle egy mail, hogy fussunk össze. Na itt kezdett fura lenni az egész (kívülről persze már eddig is az lehetett).

Írtam neki, napok teltek el, nem írt, megint írtam, kb. egy hétre rá válaszolt.

Nagy nehezen összejött a tali május elején, dumáltunk két órát egy kávézóban. Jó volt, úgy voltam vele, elhívom jövő héten is, és akkor megcsókolom. Első randin azért mégse, az túl rámenős volna (oké, randiztunk mi már, de az már hét éve volt, ez meg kicsit nagy szünet...), ha második randin sem, az meg túl mamlasz. Szóval másnap írtam neki röviden valamit. Semmi válasz. Hetekig. Aztán a semmiből egy szabadkozó üzi, hogy „bocs, hogy eddig nem írtam, el voltam havazva”.

Mondom, oké, ez még belefér. Rövid válasz, részéről megint semmi.

Június elején véletlenül összefutottunk egy rendezvényen (ő is kinn dolgozott, mint kiderült és én is), örülés, megint szabadkozik, hogy nem írt és fogadkozik, hogy mindenképpen fog. Jó.

Itt már nem tudtam komolyan venni. Olyan két hétre rá egyszer csak megjelenik a melóhelyemen (immár „tudatosan”), megint szabadkozik, hogy nem írt még mindig, de fog.

Itt elkezdtem nem érteni. Nem ír vissza: oké, nyilván nem akar semmit, az emberek változnak.

De akkor mi ez, hogy 3 hónap után egyszer csak mail, aztán tali, aztán nem ír, de meglátogat? Tudatosan hülyít (miért?) vagy egyszerűen csak hülye?

Mindegy, leszarom, kezdünk nevetségesek lenni.

Újabb hét csend után üzi jön tőle: két nappal később lesz valami koncert, menjek el vele rá. Jó. Nocsak, gondolom magamban. Ma este megcsókolom, reagál ahogy reagál, de legyen már valami konkrét. Pattintson le, tök mindegy már (dehogy volt tök mindegy, még mindig nem volt az, voltam ennyire hülye), csak derüljön ki, mi van. (Réges-rég kiderült, csak nem akartam belátni vagy észrevenni, így összezavart az, hogy ennyire nem lehet kiigazodni rajta...)

Írt SMS-t, hogy nekem is vett jegyet. Gondoltam, majd rendezzük vagy legközelebb én hívom meg. Persze amikor odaértem a helyhez, kiderült, hogy nem kettecskén megyünk ám bulizni, hanem vagy hatan: a lány mint egy szem lány és az általam nem ismert haverok, akik egyébként jó fejek, de mondhatta volna... Mindegy.

A koncert után nem sokkal a lány odafordul hozzám és azt mondja, összefutott előbb egy sráccal, aki nagyon tetszik neki, a srác rámosolygott, ő visszamosolygott és elfordult, és most mi legyen.

Meg hogy miért ilyen bonyolultak ezek a dolgok. Jézusom, ezt pont te kérdezed? Azért, mert agyonbonyolítod őket – ezt nem mondtam ki, csak gondoltam. Aztán ő, én és két haverja elmentünk kocsmázni. Aztán éjjel kettőkor a lány közli, hogy egy barátnőjénél alszik, sziasztok. Értitek, otthagy a két idegen sráccal egy kocsmában, holott pontosan tudja, hogy hatkor van először buszom. (Másnap dolgoztam is, de ez lényegtelen). Srácokkal egy órát sörözgettünk, aztán ők is leléptek. Éjjel három, igazából azt hittem, olyan 5-6-ig kitart az este, de hát nem. Szarul esett, hogy a lány pont leszarta, mit csinálok hatig, oldjam meg. Vagy bele se gondolt, mint eddig szerintem semmibe ebben a sztoriban. Ez egy hónapja volt. Két hétre rá ír a lány (én ekkorra már tényleg feladtam és kicsit dühös is voltam rá, hogy vagy így vagy úgy, de folyton megszívat – ennél csak az rosszabb, hogy bele se gondol). Kérdezi, hogy vagyok. Megírom és rákérdezek, nem futunk össze valamikor? Megint semmi válasz, erre tegnap ír:

Szia. Bocsi, hogy ilyen miatt írok. De mi rendeztük a koncijegyet? (Ha igen, ne haragudj. Meg bocsi, ha felhozom.) Puszi, írj majd.

Na, itt dobta le az agyam az ékszíjat (oké, tulképp én se értem, hogyhogy csak most). Soha nem írta még, hogy puszi, azt sem, hogy írjak – de bezzeg most, 1000 Ft miatt... Oké, én se gondoltam, hogy meghív, de értitek, egy hónappal később, azok után, hogy sosem ír vissza vagy többhetes késéssel, képes most írni ezért és „puszi” meg „írj majd” – ráadásul eddig mindig, ha találkoztunk, én hívtam meg és persze továbbra sem akartam, hogy meghívjon, de úgy voltam vele, ha legközelebb összefutunk, megint meghívom vagy visszaadom a pénzt, nem ügy.

Inkább az fáj és zavar, hogy emiatt bezzeg ír és a „puszi”-ból meg az „írj majd”-ból (soha, soha nem írta ezeket korábban) azt kéne kiéreznem, hogy valójában fontos vagyok, pedig csak a hülye ezrese fontos... Valójában az dühít és bánt, hogy 1000 Ft miatt bezzeg veszi a fáradtságot, hogy írjon, de azért már nem, hogy csak simán válaszoljon... És ezt kurvára méltatlannak érzem, 9 éve ismerem basszus... És persze, visszaadom a pénzét (már el is utaltam, találkozni valahogy épp nincs kedvem), de annyi nagyvonalúság lehetett volna benne, hogy... Á mindegy, de én a többszörösére hívtam meg már, ő meg még soha semmire (ne értsétek félre, nem is vártam el), és képes írni csak ezért, hogy hol az ezresem... Ez olyan pitiáner vagy nem is tudom.

És mondom, nem lennék fennakadva rajta, ha az elmúlt fél évben nem csinálta volna ezt, amit. Sose ír vissza, de mindig szabadkozik, meg meglátogat meg elhív koncertre, de lelép és ááá... idióta basszus. Vagy én. Vagy mindketten. De ez a pénzvisszakérős dolog annyira méltatlan most. Nem tudom, érthető-e, miért húzott fel ennyire. A lényeg, hogy ezzel a pénzvisszakérős puszis, írj majd-os üzivel letisztult bennem a dolog. Sokkal jobb, hogy így alakult, de az elmúlt fél év nem kellett volna. Ha az nincs, mindig ott lett volna a „mi lett volna ha” érzés és még az a bizonytalanság is jobb volt, mint ez a fura bizonyosság (mi felől is?) és a düh, a csalódottság és a kiábrándulás, amit most érzek.”