Amikor veled vagyok, nem jutnak eszembe a gyerekeim

Flórián levelére szeretnék reagálni, mert kerültem már igencsak hasonló helyzetbe, mint amiről ő ír, csak éppen én vagyok a történetben az egyedülálló anyuka.

Hadd emlékeztessük önt gyorsan Flórián levelére, sőt, ide klikkelve talán érdemes először inkább elolvasni azt, és azután folytatni Patrícia álnevű olvasónk alábbi levelével. Flórián a harmincas évei közepén jár és saját bevallása szerint kész csajozógép. Arról írt nekünk, hogy megismerkedett egy rendkívül vonzó nővel, aki azonban dohányzott, és ami még nagyobb probléma volt Flórián számára: a nőnek gyereke is volt. Így aztán egy elhúzódó flörtön és egy kis szexen túl tartós kapcsolat nem lett a dologból.

Nos, Patrícia szintén egy egyedülálló szülő, akit zavar, ha egy férfi csak azért kosarazza ki, mert neki van egy gyereke, a férfinak viszont nincs. Flórián szerint az elvált nőkhöz inkább az elvált férfiak passzolnak, és pont ezzel a meglátással száll vitába alább Patrícia. Olvassa el ön is Patrícia érveit és tapasztalatait, aztán ha van kedve, tegye hozzá a sajátjait! Kérjük, írjon nekünk egy mailt, hogy legközelebb az ön levele szerepelhessen ebben a rovatban! Címünk a szokásos, megtalálja a poszt legalján, de itt az alábbi dobozban is.

„

Én is találkoztam már olyan férfival, aki képzeletben – és kimondva is – 10-ből 9 pipát rakott a nevemhez a listáján, ahogy Flórián is kipipálta képzeletben a majdnem tökéletes nőt. A 10. pipa nincs meg. Mert gyerekeim vannak.

Flórián, nagyon jól leírtad, ami ilyenkor a hozzád hasonló férfiak fejében végbemegy. Kifejezetten hasznos volt olvasni ezeket a gondolatokat így egyben, egészen heuréka-szerű élmény. Például az általad is alkalmazott hármas sugárvédelem, jé, ezzel már én is találkoztam, nem is egyszer… Elsőre meglepő, aztán amikor megértjük, hogy mi ez, már csak legyintünk. Mivel a leveledből egyáltalán nem derült ki, hogy hogyan érezhette magát, és mit gondolhatott a nőd arról, ahogyan vele viselkedtél, ezért megpróbálom most összefoglalni azokat a gondolatokat, amik meg a mi fejünkben vannak, amikor veletek találkozunk. (A többesszám persze csúnya általánosítás, nyilván nem minden egyedülálló anyára illik ez így, rám illik, és körülöttem még jópár egyedülálló anyukára is.)

Nagyon hatékonyan tudjátok meggyőzni magatokat arról, hogy miért nem mertek belevágni egy kapcsolatba a „tökéletes nővel”, aki csak azért nem tökéletes, mert gyereke(i) van(nak). (Egyébként: tényleg nem vagyunk tökéletesek. De nem a gyerekeink miatt, hanem abszolút alanyi jogon.)

Meghallgattam én is, hogy milyen kár, hogy van gyerekem, mert egyébként pont öt perc alatt ugrana rám 10 pasi, és ha gyerek nélkül váltam volna el, akkor most úgy folytathatnám, mintha mi sem történt volna. Tényleg? Ez mit jelent? Tovább lehet úgy is lépni egy házasságból, hogy az ember nem gondolkodik el a miérteken, és nem jön rá a történetben a saját felelősségére. Lehet, csak marhára nem jó ötlet. Nekem ezt jelenti az, hogy „úgy folytathatnám, mintha mi sem történt volna”. Neked meg azt, hogy nem ütnék ki nálad a biztosítékot a gyerekeim, és hajlandó lennél velem szóbaállni akkor is, ha mondjuk egyáltalán nem tanulok a korábban elkövetett hibáimból. És bár nem tanultam a hibáimból, legalább gyerekeim nincsenek. Ollé!

Az a férfitípus, amilyennek nagyon szemléletesen leírtad magadat is, olyan klisékben él, amiket bármikor elő lehet húzni, ha arról van szó, hogy miért is nem horgonyoztok le egy nő mellett. Mert dohányzik, és az visszataszító. Egyébként ő lenne a tökéletes nő, de hát így sajnos mégsem (kivéve, ha megváltozik a kedvedért. aha.). Mert három füle van, és ez gáz. Egyébként ő lenne a tökéletes nő, de hát így sajnos mégsem (kivéve, ha levágatja a harmadik fülét a kedvedért). Kék a haja, fú, de ciki. Egyébként ő lenne a tökéletes nő, de hát így sajnos mégsem (kivéve, ha elmegy fodrászhoz a kedvedért). Gyereke van, sosem lesz rám ideje. Egyébként ő lenne a tökéletes nő, de hát így sajnos mégsem (hoppá, itt nincs kivéve… A gyerekeit nem fogja kukázni a kedvedért).

Valójában az a helyzet, ahogy magad is írtad: igazából belül gyerekek vagytok, akik a saját kényelmükért nem hajlandók feladni semmit. Ez rendben van, lehet kényelmesen élni. Lehet az egy valid életstratégia, hogy minimalizálni akarom az általam befektetendő energiát, és maximalizálni a másoktól begyűjtött hasznot. Így is lehet élni, de ehhez sajnos tényleg nem mi vagyunk számotokra a megfelelő alanyok. A leggyakoribb és legtöbbet elhangzó érv egy gyerekkel rendelkező nő mellett elköteleződni nem szándékozó férfi szájából, hogy „soha nem lehetnék én az első az életében, mert a gyerekei mindig megelőznének.” Tudod mi a helyzet? Az, hogy a gyerekeim tényleg az elsők nekem a „gyerekeim” feliratú dobozban, amiért felelős vagyok. Ha te lennél a társam, akkor pedig te lennél az első a „társam” feliratú dobozban. Nem lehet az almát a körtével összehasonlítani. Ez nem népszerűségi verseny, ami helyezésre megy. Nem úgy van, hogy ha van egy gyerekem és lesz még egy, azt már nem tudom ugyanúgy szeretni. Nem úgy van, hogy ha van gyerekem ÉS társam, akkor vagy az egyiket szeretem vagy a másikat. (Az megvan egyébként, hogy a gyerekembe nem vagyok szerelmes? Beléd meg de, ezért akarok veled lenni.) Ez nem kizáró ellentét. Nem úgy van, hogy vagy az egyik fontos vagy a másik. Más minőség, más funkció, más szerep.

Mondok egy durvát: amikor veled vagyok, nem jutnak eszembe a gyerekeim. Amikor ülök a wellness-üdülésen, nem jutnak eszembe a gyerekeim. Amikor bulizok a barátaimmal, nem jutnak eszembe a gyerekeim. Nem azért, mert szaranya vagyok, hanem mert nem CSAK anya vagyok. Ti az anyaságot onnan a palánk másik oldalról valami nagy, misztikus dolognak tartjátok valahogy, amitől az előttetek álló nőnemű lény valami egészen másik dimenzióba kerül. Ő elsősorban ANYA, nagybetűs, aki biztosan nem ér rá soha semmire (írta az újság is!), aki kínlódik, hogy megoldja az életét, aki állandóan a gyerekei körül helikopterkedik, aki a tízévesnek is kitörli a fenekét, aki soha, egyetlen percre sem képes az anya-üzemmódból kikapcsolni, merthát abból nem lehet kikapcsolni. A lényem rendkívül fontos és meghatározó része az anyaságom. Ahogyan rendkívül fontos és meghatározó része a nőségem is. Tényleg nem sétaüdülés összehangolni a munka-gyerek-magánélet-háztartás ügymenetet egyedül. De ha időt akarok szánni rád, mert szeretlek, akkor időt fogok szánni rád. Nem biztos, hogy fél órán belül, lehet, hogy várnod kell egy napot. Nem atomfizika ez.

Amikor ti azt mondjátok, hogy „soha nem lehetnék az első az életében”, meg hogy egy férfinek fontos, hogy a pasi egója legyen az első a nőjének, az a férfi tényleg csak egy kisfiú. Mert a gyerek az, aki mindenáron első akar lenni az anyja életében, és harcol ezért. És ha nem kapja meg, hisztizik. A gyerek kényelmesen él, megkapja a feltétel nélküli szeretetet, ami a puszta létezéséért jár neki.

A felelős, felnőtt párkapcsolat az sajnos nem ez a műfaj. Mi nem még egy kisfiút akarunk az ölünkbe venni. Nem akarunk anyukásat játszani egy felnőtt emberrel. Nem akarjuk simogatni a buksitokat, amikor beütitek a térdeteket. Társat akarunk, aki felelősséget vállal értünk, és aki nem érzi magától értetődő és neki feltétel nélkül járó alapvetésnek, hogy szeretve van. Amikor ilyen férfi van mellettünk, és ő a társunk, akkor nekünk ő az első. Amikor te vagy a társam, veled akarok lenni, részt akarok venni az életedben. És nem akarlak magamhoz láncolni, és nem akarom, hogy a gyerekeim pótapja vagy pajtása legyél. És támogatni akarom az álmaidat, veled akarok örülni és veled sírni. És hidd el, meg fogom oldani a gyerekeim mellett is, hogy veled lehessek.

Akkor, ha te is megoldod, hogy figyelembe veszel engem, és igen, figyelembe veszed azt, hogy az én életemben többféle felelősség van, mint a tiédben, és ez másféle problémákkal jár együtt, mint a te életed. Nagyon sokat tudunk és akarunk adni nektek: felnőtt szerelmet, felnőtt törődést, felnőtt barátságot, felnőtt felelősséget, és még nagyon sok mindent. De ehhez felnőtt férfire van szükségünk, és a gyerekeinkkel ellentétben bizony ugyanazt, amit mi adunk nektek, mi is meg akarjuk kapni tőletek. Nem önzésből, hanem mert akkor vagytok számunkra igazi társak és férfiak, ha úgy viselkedtek, ahogy egy társ és férfi viselkedik. Akkor vagy igazi társ, ha nemcsak kivenni akarsz egy kapcsolatból – mint a gyerekek, amíg kicsik („anyaaaaaa, figyeeeeelj rááááám!!! Csak ráááám figyeeeeelj!!!!”) –, de beletenni is hajlandó vagy. Nemcsak a farkadat a lyukba, hanem a lelkedet, a szívedet, az agyadat, az idődet. Ahogy tőlünk is elvárjátok ugyanezt, mert jó nektek, ha szeretve vagytok. Igen, ezért tenni nem mindig kényelmes nektek. A felnőtt lét sajnos nem mindig kényelmes. Nekünk sem az.

Ti ezt a felelősséget nem akarjátok vállalni, amivel egészen addig nincs probléma, amíg nem gyártotok rá egy teljes elméletet, hogy ti AMÚGY boldogan élnétek velünk együtt, HA nem lennének gyerekeink. Ti nem a gyerekeink miatt nem akarok velünk lenni. Ti nem akarjátok beletenni azt az energiát egy kielégítő, felnőtt kapcsolatba, amivel az jár. Úgy írod:

A kompromisszumot még csak hírből sem ismerem, ha kapcsolatról van szó.

A leírásodból inkább úgy tűnik, hogy te semmit nem akarsz belerakni – a farkadon kívül –, de elvárod a zökkenőmentes, kényelmes, boldog életet, a magától működő párkapcsolatot, a szánsájnhepinesszt, amiért cserébe neked elég venned néha egy-két szál virágot, és mondanod 3 kedves mondatot. Nekünk ez már nem pálya, mert ilyet már láttunk. A párkapcsolat számunkra nem ott kezdődik, hogy megteszed értünk azt, amiért elég a fotelből kinyújtanod a kezed, de kiszállni már nem kell hozzá. Ennél sokkal többet várunk tőletek, DE: mi is sokkal többet tudunk és akarunk beletenni, ha látjuk, hogy értetek valóban érdemes. Olyasmibe nem teszünk energiát, olyasmire nem szánunk időt, ami nem fontos nekünk. Hidd el, ha egy gyerekét egyedül nevelő anya időt szán rád, amit csak veled tölt, annak fontos vagy. És az meg fogja akarni oldani, hogy veled lehessen. De ha azt látja, hogy az akarást és a megoldást te saját magadtól nem várod el, csak tőle, akkor odébb fog állni. Egész egyszerűen azért, mert már tudja, hogy a társas magánynál sokkal jobb egyedül lenni.

Nekem gyerekeim vannak, akik előbb-utóbb kirepülnek. Neked meg mondjuk depressziód/fél szemed/idióta családod. Egyik sem fog elmúlni. Lehet, hogy én sem úgy terveztem az életemet, hogy olyan pasim lesz, aki depressziós/fél szemű vagy idióta a családja. De ha egyébként szeretlek, akkor pont nem érdekel, hogy idióta a családod. Illetve de, érdekel, mert nem könnyű feladat, és bizony meg kell oldani, és igen, nem mindig könnyű, és igen, kompromisszumokat kell kötni. Mint minden párkapcsolatban. Ha nem a gyerek miatt, akkor más miatt.

Mi nem akarunk az anyukátok lenni. Nem akarunk pelenkázni titeket. Nem akarunk kimenteni titeket a saját felelőtlenségeitek következményeiből. Nem akarjuk megcsinálni helyettetek, ami a ti dolgotok. Nem akarjuk elmagyarázni nektek, hogy a koszos zokni a szennyeskosárba való. Nem akarunk sóhajtva legyinteni, amikor összetöritek a bögrét szívünket, hogy „á, nem számít, van másik”. Nem akarunk titeket megváltoztatni. Ha nem akartok férfiként viselkedni mellettünk, nem kötelező szerencsére. De kérlek, kérlek titeket a többi hasonló cipőben járó nőtársam nevében, NE akarjátok nekünk elmagyarázni, hogy csak az a baj velünk, hogy gyerekünk van. Nem. Az a baj, hogy gyerekünk van, és ezért nincs szükségünk még egy gyerekre, pedig ti felnőtt gyerekek szeretnétek lenni mellettünk, mert csak kapni akartok, de adni nem.

Hogy a kisgyerekes életformából hiányzik a spontaneitás? Te hol ismerted meg a „tökéletes nődet?” A játszótéren vagy a gyerekorvosnál? Ja, nem. Egy buliban. Ahol a gyerekei nélkül volt. Aha. Tehát a nő nagyon is létezik a gyerekei nélkül is. De azért nem akarsz mellette elköteleződni, mert nem fogtok tudni napközben spontán kiugrani egy kávéra. Heti egy spontán kávé volna az örök boldogság forrása? Ja, nem. De győzd csak meg magad arról, hogy EMIATT nem kell a nő.

Hogy csak heti egyszer vagy kétszer tudna veled találkozni a nőd, mert van más elfoglaltsága is rajtad kívül? Ühüm. Neked nincs? Nem jársz minden nap sportolni, sörözni a haverokkal? Nem tartod fenn magadnak a jogot, hogy olyasmit csinálj, ami neked jó? Dolgozni nem jársz? Nem akarod néha egyedül tölteni az idődet? Nincs hobbid? Ja, de. De a nőtől, aki tökéletes CSAK sajnos gyereke van, elvárnád, hogy bármikor álljon a rendelkezésedre. (Csak csendesen merem megjegyezni: ha látja rajtad, hogy nem csak a testét akarod, mindjárt kiderül, hogy sokkal többször is rá tud érni.)

Ti gyorsan meggyőzitek magatokat, hogy ez úgysem menne, mivel mi rugalmatlanok vagyunk a gyerekeink miatt, és nem tudunk alkalmazkodni. Ti akartok hozzánk alkalmazkodni? Dehogy akartok, mert nem volna mindig kényelmes.

Mondjátok még azt is gyakran, hogy nem akartok ekkora felelősséget a nyakatokba. A hozzám tartozó gyerek az én felelősségem, és az apjáé. Nem a tiéd. És nem is fogom a nyakadba tolni. De a te felelősséged tényleg nagy: az, hogy ha PONTOSAN TUDOD, hogy BIZTOSAN nem akarsz semmit egy kisgyerekes anyukától, azon kívül, hogy azért megdugnád, mert jó nő, akkor lécci ne mondd neki, hogy „hát majd meglátjuk, kialakul”. Ha csak dugni szeretnéd, mondd neki azt. Ha ez neki is oké, nyertél, win-win. És ő is nyert, mert nem hazudott neki megint valaki, akiben bízott. Ha nem oké neki, akkor ne hülyítsd az akárhányszál rózsával meg a „még nem tudom, idő kell nekem” szöveggel, hogy hátha mégis hagyja magát megdugni, aztán ha megvolt, te „rájössz”, hogy jajj, hát ez mégse megy neked. Tudtad te azt előtte is jól. Ha tényleg nagyon kell az a nő, az egész, az agyával és lelkével együtt, és nem csak a teste, DE baromira zavarnak a gyerekei, mert nem így képzelted életed párját, az teljesen rendben van. Erre lehet mondani, hogy „még nem tudom, idő kell nekem”. Az nekünk is kell. Meg mindenkinek. Gyerekkel és anélkül is.

”