A lány felszabadultsága és borotváltsága felüdülésként hatott nekem

Három randi, egy fél év és egy összetört szív történetét szeretném elmesélni nektek. Mára minden seb begyógyult, pont ezért tudom megírni rég levont tanulságaival együtt. Nekem ez a kapcsolat tette ki a sok tanulópénzből a legnagyobb összeget.

Ez a bevezetője Renátó alább teljes egészében olvasható levelének. Renátó lenyűgöző részletességgel ír erről az interneten kezdődött kapcsolatról, ami ahhoz képest rengeteg érzelmet váltott ki belőle, hogy mindössze három randijuk volt ezzel a bizonyos lánnyal. Fél perc valószínűleg nem lesz elég ahhoz, hogy Renátó levelét végigolvassa, szóval helyezkedjen el kényelmesen, mert megígérjük, hogy megéri egyben végigolvasni az egészet.

És persze nem csak olvasni érdemes a Randiblogot, hanem írni is érdemes bele, legalábbis akkor, ha van bármi megosztani- vagy mesélnivalója, amiről úgy érzi, itt a helye ebben a rovatban. Nálunk álnéven beszélhet bármiről, ehhez kérjük, e-mailben írjon nekünk a szokásos címünkre!

Ja igen, még egy figyelmeztetés: ez a poszt tartalmaz néhány trágárabb kifejezést. Ha önt zavarja az ilyesmi, óvatosan olvasson tovább.

„Neten ismerkedtem meg egy lánnyal egy olyan négyéves kapcsolatból kilépve, ami már kezdettől halálra volt ítélve. Június volt és egy ismerkedő oldalon küldött nekem egy ottani szimpátia-jelet egy lány (a lány), én viszonoztam is ezt a gesztust, de levelet nem írtam, mert nem volt róla kép és ez mindig gyanús, pláne nekem, ha a korábbi netes tapasztalataimra gondolok. Jó hülye voltam, mert ez a lány tényleg gyönyörű volt. És okos: nem is hagyta annyiban a dolgot, egy hét múlva csak rákérdezett, van-e kedvem levelezni és volt. Naná.

Később, az első randin azt mondta, amikor meglátta a fotóm, már tudta, hogy találkozni fogunk – én, amikor küldött képet, még mindig csak reméltem, de akkor már igazán. Két hónapja leveleztünk addigra, szóval úgy voltam vele, bárhogy néz is ki, megvett kilóra a gondolataival. Mondhatni, hab volt a tortán, milyen szép is egyébként. Igazi femme fatale (akit azért túl lehet élni). Végül három hónap alatt vagy hetven oldalt összeleveleztünk. Két hónap után derült ki, hogy nem itthon él – furcsa, nem is gyanakodtam, talán az ékezetes betűi miatt. Meg voltam győződve róla, hogy Pesten lakik és biztos azért nem tudunk talizni nyáron, mert olyan sűrű a munkája. Naiv voltam? Lehet, de emiatt volt, hogy mire kiderült a tuti, már annyira érdekelt, hogy lakhatott volna a Holdon is, azt is leszarnám, ha egyáltalán láthatom. Augusztusra terveztük, hogy talizunk, végül szeptember végére jött össze és – nem félek a nagy szavaktól, kimondom – életem addigi legjobb randija volt.

Eredetileg Pesten találkoztunk volna, aztán arra gondoltam, mindketten vidéken lakunk, akkor miért pont Pesten, pláne, hogy csendes-nyugis-kettesben ücsörgős helyet keresünk, az meg Pesten nemigen van, hétvégén meg végképp nincs. A Lány mondta, felőle lehet a szülővárosa, ahol még úgyse jártam soha. Szombaton du. negyed hatra értem le, a Lány az állomáson várt, aztán egy közeli tóhoz taxiztunk – mit mondjak, nem készültem ilyesmire, úgyhogy a további taxizást is ő fizette sajnos – fel is rúgtuk ezzel azt a randizós alapszabályomat, hogy mindent én állok. Zavart is, de nem tudtam mit csinálni, alig másfél rugó volt nálam, meg egy üveg rosé.

A bort meg is ittuk a tónál, jó nagyot dumáltunk közben, aztán amikor már szinte tök sötét volt és az eső is szemerkélni kezdett, visszataxiztunk a városba egy rockklubhoz, ahol magnóról ment a zene, a Lány vodkanarancsot ivott, én sört (később ő is: én itattam, az aranyos volt, egyszer leöntöttem, az nem) és nagyrészt két haverjával dumálgattunk. Aztán néhány sörrel később odahajoltam a Lányhoz és adtam egy puszit a szájára – csak a miheztartás végett – meg hát mégse akartam lekapni, miközben a haverjai ott fossák a szót mellettünk – viszont előtte épp elégszer összenéztünk hosszabban ahhoz, hogy ideje legyen tisztázni a dolgokat, még ha ilyen suta módon is.

Pár sör múlva elköszöntünk, kimentünk a klub elé, hívtam egy taxit és amíg vártuk, megint megcsókoltam, de most rendesen és többször, a végén pedig közölte, hogy

Elég szarul csókolsz, ezt majd még gyakoroljad.

Nevetséges, de eddigre én már annyira bele voltam zúgva, hogy hiába volt paraszt (vagy csak nyersen őszinte), lepergett rólam. Gondolhattam volna arra is, hogy ha komolyan akarna valamit tőlem, nem mondana ilyeneket még az „összejövési fázisban.”

Ez lehetett volna az első intő jel.

Náluk beszélgettünk valameddig, aztán úgy volt, külön alszunk, mert kicsi a matrac, én meg horkolok. Végül együtt aludtunk: összebújva elférünk és hát elalvás előtt egyébként is tovább mélyült az ismeretség. Rám nézett és megkérdezte, nem akarok-e lefeküdni vele – hogyne akarnék, csak nem tudtam, hogy reagál, ha egyből első este letámadom. Jobb így, hogy ő kérdezett rá – ez persze nem jelenti azt, hogy valaha is meg kellett volna kérdeznie újra. Azért mondtam neki, rég csináltam ilyesmit, nem tudtam, meddig tartanék ki és már elsőre se szívesen lennék csalódás – mire megkérdezte, van-e kedvem megnézni, meddig bírom – naná.

Innentől már minden ment simán, csodálatos volt: gyönyörű teste van és tényleg szereti a szexet, gátlások nélkül. Egy olyan négyéves kapcsolat után, ahol a csajnak bűntudata volt azért, mert házasság előtt szexel és ha levette a bugyiját, a fejemben egyből megszólalt a Welcome to the Jungle, szóval ezek után a Lány felszabadultsága és borotváltsága igazi felüdülésként hatott nekem (főleg, ha azt is hozzáteszem, nekem ő volt a második, tehát az akkori exemen kívül semmi viszonyítási alapom sem volt szex terén).

Nem hittem volna egyébként, hogy valaha is lesz részem elsőrandis szexben, mert nem tudnék érzelmek nélkül szexelni, szóval csak úgy megdugni valakit – igaz, itt ilyesmiről szó se volt, a három levelezéssel töltött hónap megtette a hatását – ettől függetlenül nem próbálkoztam volna be első este magamtól, mert nem akartam, hogy azt higgye, csak a szexre hajtok – jóval értékesebb volt ő (már akkor és akkor még) annál és szerettem volna, ha tudja.

Ettől függetlenül nagyon jól jött ki: megkívántuk egymást és dugtunk – mi ezzel a gond?

(Azon kívül persze, hogy minden lelkesedésem dacára ez lehetett volna a második intő jel, hogy ne essek bele és főleg ne ennyire, mert nagyon nagyot fogok koppanni. Soha többé nem volt részem elsőrandis szexben, de ekkora csalódásban sem. Nyertem azzal bármit, hogy ezt a kettőt kipipálhatom?)

Pláne ilyen hosszú előzmények után, függetlenül attól, hogy addig nem taliztunk. Persze nem akarok álszent lenni és úgy tenni, mintha nem kalkuláltam volna be, hogy esetleg így végződik az esténk: nyilván nem véletlen hoztam magammal gumit. Nem akartam, hogy a Lány esetleg rám indul és nem tudom megdugni, úgyhogy volt nálam óvszer – de ez még nem jelenti azt, hogy kezdeményeztem volna a dolgot rögtön első este – persze azt sem, hogy nem vágytam és nem is gondoltam rá. Semmi mesterkéltség nem volt benne, teljesen természetesen történt meg és nagyon jól is esett, sőt úgy rémlik, minden „nem akarom beleélni magam semmibe” érzés és elhatározás ellenére azért csak kicsúszott egy „szeretlek” a számon közben – és nem is maradt viszonzatlanul. Persze, szex közben abban a mégiscsak módosult tudatállapotban mond az ember mindenfélét. Akkor még abban reménykedtem, egyszer talán „józanul” is elhangzik ilyesmi a szánkból. Nem így lett.

Másnap tök jó reggelit csinált nekem, volt zsömle, vaj, párizsi, szalámi, meg paprika, paradicsom, egy bögre tej – de nem sokáig. Aztán néztem magamnak vonatot haza, mire megkérdezte: nem maradok még egy estét? Naná, hogy igen. Szóval ez az első randi helyből kétnapos lett és ez így mindennel együtt jó kezdetnek tűnt.

Bemutatott a szüleinek meg az nővérének. Apja, nővére is jó arcok, mindkettőjükkel dumáltam hosszabban, apjával ráadásul kettesben, „mint férfi a férfival”, amíg a Lány elment fürödni.

Utána filmet néztünk a szobájában, meg teáztunk is, aztán elmentünk a helyi csónakázótóhoz, és bár, amikor a lakásból kilépve meg akartam fogni a Lány kezét, azt mondta, az gagyi, azért a tónál csak beledugta a kezét a zsebembe és megfogta a kezem. Leültünk a partra, összebújtunk, dumáltunk, néha csók, adott egy puszit, aranyos volt, a hangulat meg olyan meghitt és nyugalmas, csíptem nagyon. A közeli boltban vettünk bort meg sajtot és hiába kérdezte, kell-e még valami, nem mondtam, hogy gumi igen, mert pofátlanságnak éreztem, hogy még azt is ő fizesse: nekem, a csóró egyetemistának ekkor már a visszaútra sem volt pénzem – egész egyszerűen nem terveztem ilyen hosszúra a hétvégét, ráadásul szeptember legutolsó napjaiban volt, fényévekre az előző és még mindig pár napra a következő fizutól. Magamban égtem is emiatt. Korábban sosem hagytam, hogy meghívjanak, ez alapelv volt nálam. Persze ez a randi amúgy is rendhagyó volt, nemcsak emiatt.

Újra náluk: zenét hallgattunk, boroztunk, a matracra kerülve megint nem alvással nyitottunk, és bár a gumihiány limitálta a lehetőségeket, a tegnappal ellentétben mindketten elmentünk – nem mellesleg most nem okozott gondot az alkohol – igaz, messze nem is ittam annyit, mint előző nap. Amikor kiszórakoztuk magunkat, aludtunk és bár most horkoltam kicsit, nem zavarta szerencsére. 

Hétfőn reggeli után elkísért az állomásra, pont akkor indult a vonat, egy órát kellett várnom, adott pénzt jegyre és elment. Szájon csókolt és „Minden jót!” – így búcsúzott. Minden jót? A minden jó épp akkor ért véget: amikor elém jött az állomásra, akkor kellett volna így köszönnie. Néztem, ahogy távolodik, de nem nézett hátra – én meg nem mentem utána, nem akartam sok lenni – így is jóval tovább tartott és sokkal többet is adott az együtt töltött idő, mint amire számítottam előzetesen.

Kihagytam a deles órámat, inkább hazamentem kajálni, kíváncsiságból fölnéztem Skype-ra, össze is futottam vele és kiderült: aznap két óra múlva ment a gépe.

Pofáraesés No. 1…

Persze ha előre tudom, hogy nem látom hónapokig, pofátlanság ide vagy oda, vetettem volna vele gumit (és kurvára utánamentem volna az állomáson valami komolyabb búcsúzkodás végett – azt már valahogy be tudtam volna osztani két hónapra).

Jó volt mindkét éjszakánk, nem azt mondom, de egy kiadós szex nagyon hiányzott a sztoriból.

Gondoltam, mindegy, majd jövő hétvégén – nos, nem egészen. Két hónapot kellett várnom rá – ami azért mindenképpen kárpótolt, ahogy a Skype is, ráadásul aztán kiderült, közel egy hónapot marad, ha hazajön decemberben, talán még egy közös szilveszter is összejön, gondoltam akkor. Nos, végül csak az itthon töltött idő hossza lett igaz ebből, minden más nagyon máshogy alakult közöttünk.

Egyébként úgy se volt könnyű várni három hónapot egy találkozásra, hogy csak a levelei és a fotója alapján ismertem, de egy ilyen tartalmas másfél nap után két hónapot is nehéz, sőt nehezebb volt, pláne ilyen tisztázatlan, „lesz, ami lesz” státusszal – na, nem mintha bármibe beleéltem volna magamat (hahaha), akármilyen király hétvégénk is volt. Ő sem hitegetett semmivel: azt mondta, lesz, ami lesz – és tényleg lett, ami lett... De én kurvára beleszerettem addigra, mert egy naiv és alapjában véve azért mégiscsak tapasztalatlan kis hülye voltam és ezt nyilván egyből felmérte ő is.

Aztán eljött a december. Október elejétől december elejéig napi szinten és órákat beszéltünk Skype-on. Volt, hogy eltűnt egy hétre, de aztán megint előkerült.

Azt írta egyik nap, nem illünk össze. Ennél azért többet vártam tőle, főleg ezek után.

Kivel illünk össze egyáltalán, ha mindketten kiléptünk egy közel 4 éves kapcsolatból – még ha más-más okok miatt is?

És akikkel korábban szétmentünk, azokkal összeillettünk? Akkor együtt maradtunk volna velük. Ehelyett képesek voltunk randioldalra regisztrálni, ahol neki is, nekem is csak szar tapasztalataink voltak. Leszámítva egymást.

Egyébként szerintem minél kevésbé „illik össze” két ember, annál inspirálóbb a kapcsolatuk, mert egész más szemmel tudnak magukra is nézni egy tőlük teljesen eltérő személyiség visszajelzései alapján. (Nyilván egy minimum közös nevező kell azért, hogy működjön.)

Csakhogy nálunk nem ez a helyzet: nem tartott volna ki 3 hónapig a levelezés, ha annyira különböznénk, amennyire ő gondolja. És gondolom, nem marasztalt volna még egy napot.

Pláne nem írta volna egyik nap, hogy együtt kellett volna aludnunk megint.

És nem Skype-oltunk volna át további 2 hónapot.

Ezeket csak magamban gondoltam persze: azért annyira nem voltam hülye, hogy győzködni kezdjem, mert annyit már akkor is tudtam, hogy az régen rossz, ha valakit győzködni kell: „légyszi, legyél velem, kurvára boldog leszel, de tényleg!”. Hát nevetséges.

Szóval jött a december, megbeszéltük, hogy lemegyünk oda, ahol tanult, én még sosem jártam ott korábban. Magyarán lementünk egy helyre, ahol egyikünk sem volt igazán otthon. Egy panzióban szálltunk meg két éjszakára. Szex rogyásig, gondolhatnátok.

És mekkorát tévedtek!

Az első randink életem legjobb randija volt, a második randink pedig életem legrosszabbja.

A Lány egy műtét előtt néhány nappal volt, nagyon-nagyon sötét hangulatban, csak úgy áradt belőle a negatív energia. Áthatolhatatlan falat éreztem köztünk. Első este elmentem zuhanyozni, mire visszaértem (pedig gyorsan zuhanyoztam, akkor még szexben bízva), aludt. Aludt egyben vagy 15 órát. Mire felkelt másnap, már sötétedni kezdett kinn. Én egy „picit” hamarabb kialudtam magamat, hallgattam az ablak alól beszűrődő karácsonyi dalokat (valami műsor ment a panzió előtti téren), amikor ráuntam, bevonultam a fürdőszobába olvasni – az egyetlen helyre, ahol felkapcsolhattam a villanyt anélkül, hogy felébresztettem volna. Baromi nyomasztó volt a tél közepén egy idegen városban és olyan hangulatban, ahol nemcsak az első randink, de még a netes beszélgetéseink meghittségének sem volt semmi nyoma. Mint két idegen. És én nem értettem és képtelen voltam elhinni azután az első randi után és azután a fél év után, amit virtuálisan ugyan, de mégiscsak „együtt” töltöttünk.

Nem tudtam, hogy mi a baj és azt sem, hogy ha ennyire semmit sem jelentek neki, miért vállaltuk be ezt a hétvégét.

Intő jelek lehettek volna az első randin és Skype-on elejtett megjegyzései is, amiket én elképesztő frappánsnak, eredetinek és vagánynak gondoltam akkor (az exemhez képest meg pláne): „Nem szeretek főzni, de szeretek szopni és a pasik ezzel ki szoktak egyezni.” (Naná, legfeljebb rendelünk pizzát meg eszünk konzervet, gondoltam lelkesen. Vagy megtanulok főzni én – a kedvéért bármit, ezt éreztem akkor.) „Egyszer azt mondták nekem, férfi vagyok pinával.”

(A mentalitása abszolút ilyen volt és az a helyzet, hogy fordított szerepben voltunk: én voltam az egyéjszakás kaland, aki azt hitte, megvan az örök szerelem, ő pedig akinek csak egy strigula vagy trófea voltam. De akkor miért feccölt ebbe ennyi szellemi energiát? Férfi létemre engem használtak ki, én kellettem csak egy dugásra. Kurva nevetséges, ahogy az is, hogy akkor én még azt hittem, ilyet csak férfiak csinálnak. Aztán felnyitották a szemem, egy kollegina azt mondta később: a nők ugyanannyira meg vannak veszve a szexért, mint a pasik, csak titkolják, hogy ugyanúgy lehet fontos nekik is „csak a szex” valakiből, mint egy férfinek, hogy ne tűnjenek ribancnak.)

A Lány még Skype-on mesélte, hogy az előző barátját négy év után hagyta ott és azért, mert a srác el akarta venni és „kertes ház, kutya, gyerek”, de én nem ilyen vagyok, mondta a Lány. Egy reggel felkelt és azt mondta a srácnak, most pedig szakítunk. Nekem meg azt mondta, a mai napig is nagyon szereti a srácot és sokszor eszébe jut. Akkor miért hagyta ott?

Nem érezte, hogy beleillik a srác által elképzelt idillbe?

Voltak jó pillanatok azért még ezen a decemberi randin is, nem volt ennyire negatív az egész hétvége, de alapvetően keserű szájízt hagyott maga után nekem. Ha ez lett volna az első randi, leszoktam volna a Lányról egyből, de egy olyan első randi és ilyen hónapok után ez így nagyon szar volt tényleg. Hazafelé a vonaton (én Pestig mentem, ő előbb szállt le) ő aludt, aztán amikor leszállt, visszanézve csak annyit mondott:

Na, csá.

Úgy éreztem magam, mint akit összevertek és így mentem be egyből a pályaudvarról prezentációt tartani az egyetemen.

Annyira bele voltam esve, hogy attól féltem, megőrülök, fizikailag voltam szarul, hányingerem volt, émelyegtem. (Kurva vicces, de ha mentálisan megnyomorodtam volna, máris nem tartott volna unalmasnak – csak akkor meg már én nem tudtam volna értékelni az ő intellektusát. Elképesztően művelt és olvasott volt, és nagyon fel is néztem rá emiatt. Ez is új élmény volt.)

Aztán volt egy harmadik randi is a rá következő nyáron. Valószínű ő sem akarta úgy lezárni ezt az egészet. Lementem hozzá ugyanabba a városba, ahol először randiztunk, de máshol aludtunk és csak egy éjszakát: egy ágyban, de semmi fizikai kontaktus. Sajnos.

Beszélgettünk, jó volt, de nem értünk egymáshoz: bepasizott addigra és épp nagyon szerelmes volt a srácba (azóta persze dobta őt is). Ja és egy újabb évre rá részegen írtam neki egy hosszabb levelet. Tetszett neki, azt írta, érdekesebb vagyok, amikor iszom. Addigra szerencsére már túl voltam rajta annyira, hogy ne legyek alkoholista egy ilyen mondat hatására.

Azon a harmadik, utolsó randin puszival búcsúzott és egy mosollyal és azt mondta, hogy vigyázzak magamra – örülök, hogy végül ez lett az utolsó emlékem róla, nem pedig az a fagyos decemberi „Na, csá.”

Már nem haragszom rá. Egyrészt a sok elejtett kis infóval végül is előre figyelmeztetett, még ha tudat alatt is, csakhogy én annyira bele voltam esve addigra, hogy tényleg mondhatott volna bármit, meg se hallom.

Másrészt ő volt a nagyösszegű tanulópénz, ahogy nem sokkal később egy másik lány is (noha addigra, pont a Lánynak köszönhetően már fel voltam vértezve, többet nem tudott így megrázni semmi), aki 400 levél és másfél hónap után dobott ki – levélben, ahogy egy korábbi pasiját is. Min voltam meglepve? Előre tudhattam volna ott is, hogy ez lesz. Csak beleestem abba a hibába nála is és a Lánynál is, hogy azt hittem, velem majd másképp lesz, mert én is más vagyok, mint azok a pasik, akikkel úgy bántak – persze, csak itt bejön a képbe, hogy ők maguk, ez a két lány attól még nem lesz más, hogy a pasijuk nem ugyanolyan, mint az előző volt. Önmagában ettől miért változnának? Ugyanaz a séma ismétlődik újra és újra, amíg ők maguk is meg nem változnak.

Én viszont változtam: megfizettem a tanulópénzt, felnőttem és egy olyan nő a feleségem, aki mindkettőjüket lepipálja és minden nőt, akit ismerek. Nagyon szerencsés vagyok és mindent megteszek azért, hogy ő is annak érezze magát. Senkire sem neheztelek a múltból és remélem, mindegyik exem boldog – én az vagyok, és mindegyikük egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy végül elérhessem ezt a boldogságot.

A Lányra visszatérve: simán lehet, hogy csak arról volt szó, hogy ha már ő férfi volt pinával, akkor én meg nő farokkal – legalábbis abban a „kapcsolatban”. Pedig pont fordítva kellett volna lennie: mindkettőnk neméhez az adott nemi szerv – mentális értelemben is.”