Mikor én a gyerekünkkel a klinikán töltöttem az időt, ő bortúrára ment

Mindig érdeklődve olvastam mind a férfi és mind a női oldalnak a párkapcsolati meglátásait. Sajnos csatlakoznom kell mindazokhoz, akik azt állítják, hogy a férfiak mára már egy kényelmes, ellentmondást nem tűrő, számukra mindenben igazat adó nőre vágynak és nem képesek harcolni azokért a nőkért, akiket ők is szeretnek, a nő is viszont szereti őket, de független gondolkodásúak, nyíltak és a véleményüknek hangot is adnak. Ami még sajnálatosabb, hogy a férfiak nagy többsége nem őszinte, még a legfontosabb dolgokban sem. Csak néhány olyan férfi létezik, aki elsőre lehet, nem egy Adonisz, nem hazudja le nekünk a csillagokat, nem tud olyan nagy mutatványokat az ágyban, mint egyesek, de ha közelebb megnézzük őket, mégis ők a főnyeremény.

A fenti bevezető tartozik Eliána álnevű olvasónk alább teljes egészében olvasható leveléhez, ami azzal a tárgymegjelöléssel érkezett a Randiblog alábbi e-mailcímére, hogy:

Apa nélkül, de mégis apával

Eliána alapvetően a házassága végét és új kapcsolatát írja le az alábbi történetben, de amint az a bevezetőből egyértelmű, ennél sokkal több van ebben a beszámolóban, amelyben kulcsfontosságú kérdés a gyerekvállalás-gyereknevelés témája is. Nem szaporítjuk a szót tovább itt a bevezetőben, hiszen Eliána levele rengeteg olvasnivalót és megfontolásra érdemes témát kínál – csak emlékeztetjük önt, hogy az ön levelét is várjuk az alábbi címre, ha van kedve, írjon bármikor, akár most azonnal!

„Az én történetem eltér a megszokottól. Házasságban éltem, a férjemmel sokat dolgoztunk, sikeresek lettünk (ketten együtt). Majd eljött az idő, mikor gyereket szerettünk volna. Sajnos nem jött össze. Mindig reménykedtem, bárcsak most, de nem. Végül a lombik mellett döntöttünk, az sem sikerült. Mondanom sem kell, a baráti körünkben és a rokonságban mindenkinek gyereke született időközben. Ekkor már nagyon magam alatt voltam: hogy lehet, hogy nekünk 5 év alatt nem sikerül egy gyereket összehozni? Mindenünk megvolt.

Ekkor mivel a munkában is váltani szerettem volna, egyre inkább elhatalmasodott egyfajta depresszió rajtam, melyet tetézett, hogy a férjem örökbefogadáson gondolkodott. Én annyira nem szerettem volna, de nem szóltam. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne gyereket ő is. Majd az örökbefogadási procedúrán elindulva, valahol középúton, bevallottam neki, én saját gyereket szeretnék. Megértette. Az anyaság érzését szerettem volna megtapasztalni, milyen egy gyermeket várni, kihordani, egy darabot magunkból kapni. Közben a férjem is egy nehéz időszakon ment keresztül, kicsit eltávolodtunk egymástól, de nem beszéltünk róla. Inkább éltünk, mintha minden rendben lenne.

Majd jött valaki, aki kezdeményezett és én elcsábultam. Jól esett a kedvessége, az odafigyelése, a szép szavai, az állítólagos szerelme. Mindazt adta, ami akkor hiányzott az életemből. Mint utóbb kiderült, mind hazugság volt. Miután megcsókolt, nem tudtam, hogy mondjam el a férjemnek. Ő érezte, valami nincs rendben. Pár nap múlva összeszedtem a bátorságom és elmondtam neki. Mindig őszinték voltunk egymáshoz, most nehéz volt. Elrohant otthonról. Valahogy nem gondolta volna rólam soha, hogy kilépnék a házasságból. Talán én sem. Egyenes jellem voltam mindig, az arcomról mindent le lehet olvasni.

Ez a férfi mégis megbabonázott, pedig főnyereménynek nem volt mondható. Kinézetre átlagos, anyagilag sem volt túl jó, és már a legelején kiderültek dolgok, amikben nem mondott igazat. Én mégis próbáltam hinni neki. Nagyon naiv voltam, bár legbelül éreztem, ez valahol nincs rendjén. Úgy gondoltam, velem más lesz, ahogy ő mondta, „így még soha senkit nem szeretett”. Én vagyok az első nő, akit ébredés után is szépnek tart, smink nélkül is.

Majd másfél hónap múlva megtörtént a csoda: terhes lettem. Úgy örültem, és ő velem őrült. Azt mondta, senki mástól nem akart gyereket, csak tőlem. 41 éves volt, én 39. Azt hittem, ez egy csoda és itt van valaki, aki szeret, akarja velem ezt a gyereket. Kell ennél több? Valahol mégis kételyekkel voltam teli. Megbízhatok benne, tényleg biztonságot ad? Tudom, nekünk, nőknek fontos a biztonság, hogy egy férfi biztonságot adjon. Nála ezt sosem éreztem: neki mindig minden fontosabb volt: edzés, az anyját elvigye macskakaját venni, exbarátnő új lakását megnézni stb. Az anyjával amúgy is beteges kapcsolata volt. Melyik egészséges férfi beszéli meg az anyjával, milyen a szex az éppen aktuális barátnőjével? Anyuka volt a „méhkirálynő”, az ő helyére senki sem léphet. Én sem. A fia meg gyáva volt, hogy szembeszálljon az anyjával.

A történet odáig jutott, hogy megszületett a kisfiú, sajnos lett egy genetikai rendellenessége, mely több testrészét érintette. Ez orvosilag kezelhető és gyógyítható, csak időbe telik. Szellemileg teljesen ép. Kinézetre gyönyörű. Sokan mondják, milyen csodaszép baba. Kívülről nem látszik rajta, hogy probléma lenne vele. Pedig sok probléma volt/van vele. A szülés után két hónapig kórházban voltam vele. Ez az időszak maga volt a pokol.

Mondanom sem kell, egy hónapig bírta „apuka” (nevezzük spermadonornak) a kórházba járást, majd mikor én a gyerekünkkel a klinikán töltöttem az időt, ő bortúrára ment, mert pihennie kellett. Tényleg? Közben a kisfiát megműtötték, kétszer újraélesztették műtét közben. Mondanom sem kell, mit éltem át. Az anyja pedig csak helyeselte, meg a barátai is, hogy a spermadonor bortúrázik, sörözni megy, pihen. Őket sem minősítem. Ilyen barátok nem kellenének, akik bólogatnak, hogy szard le a beteg gyereked és ne támogasd a barátnőd, aki egy nehéz időszakon megy keresztül, szülés után van és beteg a kisfiú. Mindegy is.

Annyira szerelmes volt belém, és annyira akarta ezt a gyereket, hogy mindeközben szépen összejött a szomszéd nővel, akit nekem úgy írt le, hogy csúnya, sznob és amúgy sem az esete. Már a szülés előtti, kórházi tartózkodásom alatt viberezett vele. Vele sem volt őszinte. Akkor azt mondta nekem, nyomul rá a nő. Hát úgy látszik, kölcsönös volt. Hozzáteszem, a szomszéd nő tudott a kisfiúról, a betegségéről, és neki sem volt erkölcsi aggálya, hogy valaki mégis hogy hagyhatja el a kisfiát, és hogy utazhat vele borozni, mikor a kisfiú még 3 hónapos sincs? Hogy hagyhat valaki magára egy beteg gyereket? Erkölcsileg összeillettek. Rájöttem, neki ilyen nő való: aki bólogat, nem kritizálja, és nincs vele probléma. Hát legyen, legyenek boldogok egymással.

Én igazi férfire vágytam, aki mellettem áll a bajban, akinek, érzem, fontosak vagyunk, aki harcol a gyereke életéért, ahogy én tettem, aki igazán, tiszta szívből szeret. Nem hiszem sokra vágytam. Ő nem tudott szeretni saját magán kívül senkit. A történet vége: spermadonorunk, aki annyira szerette volna ezt a gyereket, nem vette a nevére, nem fizet utána semmit, és nem is látogatja. Persze az anyukája, a kedves „nagymama” is megtagadta, mert hát, ha a fiának nem kell, neki sem.

A kisfiam jobban járt, és bevallom így utólag, én is. Szerencsére anyagilag jól állok, tudok dolgozni otthon a kisfiam mellett is, és számtalan tervem van a jövőre nézve. A szüleim és az a kevés barátom, aki van, segítenek, lelkileg támogatnak. A kisfiam erőt ad nekem, így nem szorul semmiféle támogatásra tőlük. Mivel nem akartam semmilyen kapcsolatot fenntartani velük, így még tartásdíjra sem pereltem be. Büszke vagyok talán túlságosan, de nem kell tőle semmi. Mindenem megvan. Az igazi kincs nálam maradt.

El tudom tartani magunkat és a kisfiamnak lett egy igazi apja. Hozzáteszem, spermadonorunk sem csonka családban nőtt fel, nem ezt a példát látta, az apja mindig mellettük volt, támogatta őket. Sajnos számtalan olyan történetet hallottam, hogy férfiak lelépnek a gyerek mellől: evvel nem lenne gond, csak akkor kedves férfiak védekezni kéne, esetleg a legelején közölni, hogy nem akartok gyereket. Akkor még van lehetőség változtatni. És a nőnek is van lehetősége dönteni. Nem arra számít, hogy majd együtt nevelitek a gyereket és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Egy gyerek ugyanis nem egy tárgy, amit visszarakhatok a polcra, ha éppen meguntam vagy nem tetszik. A legnagyobb gyávaság és férfiatlanság egy gyereket elhagyni, egy beteget meg még inkább.

A sors fintora, hogy a férjem, akit spermadonorunk és a nagy IQ-s barátai megpróbáltak ledegradálni, a nevére vette, a kórházban látogatta (miután a spermadonor lelépett csajozni), szereti, és mindent képes lenne megtenni érte. Apja lett az apja helyett, mert ő úgy gondolta, ez a kisfiú nem érdemli meg, hogy így nőjön fel. Nehezen indul az életben, de ezt a sorsot nem érdemli meg. Hozzáteszem: egy gyerek sem érdemli ezt a sorsot.

Az én gyerekem mégis szerencsés, mert egy olyan apja lett, akire bármikor számíthat, aki ott lesz, ha elesik például a biciklivel, akihez fordulhat, ha bármi baja van, aki fogja a kis kezét a kórházban és viccelődik vele, aki mindig mellette lesz az élet viharaiban, tanácsot ad neki és, aki vállalja érte a felelősséget, pedig nem is kellene. Mert lássuk be, egy csecsemő még védtelen, nem képes megvédeni magát, de tudja, nemcsak anya van, van egy apa is. Lehet, nem Adonisz, és nem hazudja le a csillagokat, de tudja a kisfiút őszintén szeretni, és ez már több, mint amit akarhatunk egy apától. Az én kapcsolatomról vele nem nyilatkoznék, de apaként mindenképpen ő a főnyeremény.”