Tanulja meg magát boldoggá tenni, én meg max. emelni tudok ezen a szinten

Ez itt a Randiblog Inbox, azaz a Randiblognak az a posztsorozatai, ahol olvasóink által beküldött leveleket publikálunk. Itt elsősorban mesélni szoktak olvasóink saját tapasztalataikról, de most kivételt teszünk, mert két olyan levél is érkezett, amely sztori helyett tanácsokat, méghozzá nagyon érdekes, illetve elgondolkodtató tanácsokat tartalmaz, ráadásul korábbi posztokhoz kapcsolódva. Hát akkor legyen most egy ilyen tanácsadós posztunk is!

Albin levele az első, és aki Miklós levelére reagálva foglalja össze mondanivalóját. Miklós arról írt, hogy barátnője sose mondta el neki, ha valami gondja volt Miklóssal, így Miklósnak esélye sem volt arra, hogy változtasson, aminek eredményeként a kapcsolat végül szakítással végződött, amikor belépett a képbe egy harmadik.

Másodiknak pedig Leontina levelét lehet elolvasni alább, aki elsősorban azokhoz a társkeresőkhöz szól, akik arra panaszkodnak, hogy hiába az internetes társkeresés, manapság sehol sem lehet egy normális férfit/nőt találni. Leontina azt írja, hogy a panaszkodás helyett inkább azokra kéne hallgatni, akik hosszú ideje boldog, tartós párkapcsolatban élnek. Ha ön egy ilyenben él, akkor az ön történetére ezek után különösen kíváncsiak lennénk! Ha van kedve, írja meg ön is tapasztalatait párkeresés-párkapcsolatok témájában, és küldje be nekünk őket az alábbi e-mailcímre!

Albin

„A féltékenység önbizalomhiányra utal. Ezt pedig elsődlegesen mindig magunkban kell keresni, nem pedig a másiktól elvárni. Borzasztó nagy probléma ma (saját randijaimból is kiindulva), hogy a legtöbb nő arra a kérdésre, hogy mit vár el egy pasitól, ennyit felel: tegyen boldoggá! Könyörgöm, tanulja meg magát boldoggá tenni, én meg max. emelni tudok ezen a szinten. Ő hogy fog engem boldoggá tenni, hogy tőlem várja ezt el fordítva?

Az megint nem segített, hogy más városba is költöztetek, tapasztalat szintén, hogy a távkapcsolat halálra van ítélve. Hogy hogyan kerülhetett képbe valaki? Egyszerűen vágyott még az újdonságra, hiszen ahogy te is írtad, fiatalon ismerkedtetek meg. Ha egy városban vagytok, ha jó a szex, ha minden jó, ez előbb-utóbb előjött volna. Csak az exed lehet. hogy elnyomta volna ezt magában egy ideig...

Szóval szerintem örülj neki, hogy így alakult és egyáltalán ne bánkódj miatta. Vedd ki ebből azokat a tanulságokat, amiket téged előre tudnak vinni:

1. Önbizalomhiányos nővel, aki a legkisebb férfi-női interakciótól balhézik, menekülj.
2. Távkapcsolatba ne menj bele, akkor engedjétek el egymást. Ha úgy hozza a sors, úgyis újra találkoztok.
3. Ha te már megállapodnál, akkor ne olyan partnert keress, aki viszont még tapasztalni akar.
4. Akkor tudod boldoggá tenni a párod, ha ő magát képes azzá tenni. Anélkül sosem lesz képes igazán befogadni téged.
5. A saját magából fakadó hiányosságok miatt a kommunikációban sem lesz erős. Amíg ez a fajta felismerés nem születik meg, addig ez is állandó probléma lesz.
6. Ami nem megy, nem kell erőltetni, nem kell beleragadni. A legrosszabb, amit tehetsz, az az, hogy benne maradsz a biztosban! A biztos nem boldogít. Cserébe stabilan biztossá tesz abban, hogy nem vagy a megfelelő ember mellett, csak egyszerűbb így...

Remélem, tudtam segíteni neked és hasonló helyzetben lévő uraknak, hölgyeknek!”

Leontina

„Szerintem egy csomó minden hülyeség, ami az itt leírt cikkekben olvasható, a „mi lehet az annak oka, hogy nem találok párt magamnak?” kérdéskörben íródott.

Először is addig, míg valaki, aki bele van fásulva a pártalálásba, olyan véleményeket olvas, melyek csak megerősítik őt abban, hogy LEHETETLEN párt találni, addig mit vár? Hogy majd fellelkesül mások rossz élményeitől és beleveti magát a randizás végeláthatatlan kavalkádjába? Szerintem nem. Inkább csak lehangolódik és eszik még egy fagyit a Született feleségek vagy az Így jártam anyátokkal előtt.

Másodszor; ha ócsároljuk a MAI férfiakat vagy nőket, akkor talán közelebb kerülünk a megoldáshoz? Lehet, hogy bizonyos szociológiai tanulmányok megoldásához igen, de ahhoz a fajta boldogsághoz, ami elméletileg épp keresve van, biztosan nem. Vannak jó arcok meg kevésbé jó arcok is a „piacon”, de hogy mit engedünk meg magunkkal szemben, az csakis tőlünk függ, és az is, hogyha sorozatosan csak nem jó fej emberekkel sodor össze a szél, akkor mikor tesszük fel magunknak a kérdést, hogy hol vagyunk mi ludasak a dologban.

Harmadszor, miért nem inkább abba az irányba nyitunk, hogy ha másoknak sikerült, akkor talán nekünk is fog? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van olyan nem kimondottan jóképű/jófej/érdekes/akármilyen ismerőse, aki mégis hosszú ideje párkapcsolatban él. Miért nem kezdjük inkább el ezeket az embereket vizsgálni, hogy ők hogyan csinálják ezt a szinte hihetetlen bravúrt?

Volt egy barátnőm, aki, ha nem is jöttek neki össze a dolgok megfelelően, mindig olyan narratívában dolgozta fel a kudarcot, hogy az kifelé mégis inkább sikernek tűnt. Mellette mindig volt pasi ordas hibái ellenére is. Mi lehetett a sikerének a titka? Hát az, hogy mindig pozitív színezetben látta a saját életét, bármi történjen is. Ez roppant idegesítő lehet kívülről nézve, de hosszú évek távlatából mégis azt gondolom, ez egy sokkal működőbb taktika, mint a külső okokat kutatni, melyek rajtunk kívül állnak és megváltoztathatatlanok. Ha már okokat keresünk, nézzünk inkább magunkba, milyen rossz narratívát ismételgetünk rossz eredménnyel az életünkben. A világ olyan, amilyen. Az pedig, hogy mi milyen szemüveggel nézzük, csakis rajtunk múlik.”